Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-20 / 66. szám
1993. március 20. Ä ‘Keíet-’Maflyarorszáfl hétvégi meKéfkte ] 1 3 Olyan, mint maga az élet Fogalmat alkothat magának a kiállítás látogatója Erdély művészeinek törekvéseiről Nyíregyháza (M. Gy.) — Egy teljes hónapig volt látható a nyíregyházi Városi Galériában 12 erdélyi képzőművész kiállítása. A városi galéria következetes szándéka, hogy lehetőséget adjon erdélyi, kárpátaljai, szlovákiai magyar (de nem csak magyar) művészeknek a bemutatkozásra. Ez a legutóbbi kiállítás Erdély négy városából (Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár és Szováta) 12 festő, szobrász és grafikus 60 munkáját mutatja be. Fogalmat alkothat magának a kiállítás látogatója Erdély művészeinek törekvéseiről, szándékaikról, sikeres vagy néha bizonytalankodó próbálkozásairól, a már kialakult egyéniségek következetes, határozott célkitűzéseinek a beteljesüléséről is.' Nem köti össze a 12 művészt deklaráltan semmilyen közös művészi program, ennek ellenére szembetűnő közös vonásuk, ami erdélyivé teszi őket — az emberközpontúságuk. Az erdélyi képzőművészeket mindig is erőteljesen foglalkoztatta az ember (gondoljunk csak Nagy Imrére. Kós Andrásra. Szervátiusz Jenőre). Nem csak az elszántsággal, az európai törekvésekkel nehezen vagy egyáltalán nem kapcsolatba kerülő lehetőségekkel magyarázható ez, hanem leginkább egy belső kényszer diktálja vagy diktálta. Jelzésszerűen bár, de arra is felfigyelhettünk, hogy a közös sors, közös haza mégis menynyire más problémák felé orientálják a magyar és a román művészeket. Akiknél a megmaradásért, a nyelv és kultúra megmentéséért érzett felelősségteljes műKákonyi Csilla: Lovak vészi magatartás szüli a műveket, erőteljesebben érződik egy bizonyos fajta konzerva- tizmus, mint azoknál, akik kimondottan csak a „hogyanra” koncentrálnak. Ezáltal nem minősíteni akarok, csak tényt állapítok meg. A kiállított festmények technikai, tematikai sokfélesége a látványszerű, az élményből, a helyszínen létrehozott művektől a műtermi magányban hosszú meditáció során létrejött alkotásokig halad. Gaál András és Márton Árpád pasztelljei erdélyi és kárpátaljai barangolásaik élményeinek a bizonyítékai. Alkotó tevékenységüknek csak egy kis szeletét kapják a látogatók hangulatos és a szülőföld iránti ragaszkodásuk jegyében született képeik alapján. Simon Endre egy más festői világot tár elénk, már majdnem teljes absztrakciót követve építi képeit. Kákonyi Csilla mutatkozik be a festők közül a legerőteljesebben, saját művészi törekvéseit évek óta következetesen építi, fejleszti. Egy, a sorstársaiért aggódó, érzékeny lelkű művész őszinte vallomásai ezek a képek önmagáról, szű- kebb és tágabb világáról. Hagyományos olajtechnikával festett képei egyalakos kompozíciók a székely falusi világ motívumaival (kapu, parasztház), néha groteszkbe hajló megfogalmazással. Az említett négy művész a középgenerációhoz tartozik, művészetükre jellemző már egy sajátos egyéni hang. Serban-Chira Adrián és Fekete Miklós fiatal művészek, ez érezhető is műveiken. Az előbbi erőteljes színdinamikára építi expresszív, gesztenyeszínen festett képeit, míg az utóbbi egy témát dolgozott fel több variációban. A grafikusok, köztük Haller József finomvonalú tollrajzait érzékenység és líraiság jellemzi. Kopacz Mária aqua-tintái egy szürrealista látásmódú grafikus reagálásai az élet által feladott kérdésekre. Simon Zsolt tollrajzai dinamikusabb, gazdag fantáziájú grafikust mutatnak, akinek kritikai ihletettségű lapjai feleletet keresnek a sors nagy kérdésére. A szobrászatot három művész képviseli három városból. Köröndi Jenő közöttük a rangidős, talán tanította is a két fiatalt. Szobrászata öntörvényű, összetéveszthetetlen, érzésem szerint a legerőteljesebb egyénisége ennek a tárlatnak. Befelé forduló alakjai, elegánsan tökéletesen komponált formái az alumínium lehetőségeit tökéletesen kihasználó alkotások. Talán egy kicsit pesszimistának tűnnek (a címek alapján is) alkotásai: Siratok, Egyedüllét, Együttérzés, a sok lehajtott fejű alak, de nem reménytelenek. Egy halk szavú érzékeny lelkű művész magas művészi szinten létrehozott művei ezek. Gheorghe Muresan — fiatal szobrászművész, akinél a hagyományosabb látásmód (alak) keveredik egy modem gondolatiságot, megrázó egyszerűbb és játékosabb formavilágot mutató törekvéssel. Biztos kezű szobrász, jó ismerője kedvenc anyagának, a fának. Sánta Csaba a legfiatalabb a csoportban. Ötletesen használja a különböző anyagokat, bátran merít a modem szobrászat eszköztárából, formai ötletgazdaság jellemzi munkáit (Hal, Kakas, A madár). Összességében érdekes a kiállítás, az, hogyan mutatja be Erdély művészetét, amely olyan, mint maga az élet. az a Quebec? Beleszól az én kis merengésembe Lőrinc, azt mondja: — Kedves nagyságos uram, biztosan tetszik tudni, hol is van Kvebek? Annyit tudok, amerikai város, fel is írtam magamnak az államot is, de az már eltörlődött azóta: éppen az este nézegettem a címeket, amiket felírogattam. —Miféle címeket? És minek az a Quebec magának? — Minek, majd megmondom, nagyságos uram. — Kanadában van. Van ott valakije? — Van, kérem van! Van ott egy ronda miszter, valami gyáros, az engem egyszer, kérem, hasba rúgott. — Hol? — Itt, nagyságos uram, az első emeleten, mikor oda voltam beosztva. Valami tizenkét esztendeje. —Miért rúgta hasba? — Mert leöntöttem egy pohár vízzel. Az ő maga parancsára. Tetszik tudni, vadászatra ment, fél hatkor kellett néki kelni. Megparancsolta németül, előtte való nap, hogy ha nem akarna mozdulni, mikor költőm, öntsem le egy pohár vízzel. Csakugyan, hiába ráncigáltam reggel, fogtam a vizet, a pofájába öntöttem ne- kije. Akkor, kérem, mint a vadállat, ordít rám angolul, az ágyból úgy hasba rúgott, hogy ott állottam előtte, hátraestem, kérem, az asztal lábába vágtam a fejemet. Csuda volt, hogy belső betegséget nem kaptam, csak éppen el voltam egy kicsit ájulva. — Szegény Lőrinc. — Na hát, kedves nagyságos uram, most már tudhassa, minek írtam fel a miszternek a címét. — Enyje, hová a fityfirittybe esett az inggombom? Lőrinc négykézlábra ereszkedett, mint más alkalommal is, mikor a nyakbavaló ing- gomb megugrott, elkezdett asztal alá, ágy alá bújni, úgy magyarázta tovább a dolgot: — Ezért kell, kérem, a főnyeremény, elmenni Kvebek- be, kérem, hova is, nagyságos uram, Kanadában: igen: oda- állok a miszter elé, na, te gazember, felvirradt az én napom, avval hasba rúgni, kérem, még két pofont is odapá- szítani arra a kövér veres pofájára, majd fizetek a törvény előtt száz dollárt, ott is csak pénzbírság jár, ha becsület- sértést követnek el. Az inggomb nem akart jelentkezni, bágyadtan hallgattam Lőrincet, neki is olyan bágyadt volt a szava, mert lefelé nyújtogatta folyton a nyakát: — Mindnek jár a két pofon, kérem, aki csak megsértett életemben, mind az uraknak. Mindnek fel van a címe jegyezve, rögtön kiírtam a portán a vendégkönyvből azon éjszaka, mikor a sérelmet elkövette. Aki hozzámvágta a cipőt, hogy én szakítottam el nettje a cipőzsinórját. Aki le- piszkolt, mert a nadrágjába pecsét volt, mikor hoztam a vasalásból, pedig a szabó vasalta, de neki én voltam a disznó, én tettem azt a pecsétet a nadrágjába, jajj, nagyságos uram, aki rám hazudja, hogy nem költöttem, mikor elalszik a költésem után, aki lemar- házza, meglökdösi az embert, letolvajozza, mikor elveszett valamije, aki azt követeli tőlem, hogy levelet adjak át annak a hölgynek, aki ott lakik magányosan az emeleten, aki olyan aljas mocsoknak néz egy becsületes szegény embert, na de várjál csak, fel van írva a címed, megvagy, bitang! — Hála istennek, adja ide hamar. Szórakozott voltam, azt hittem, az inggombot találta meg. (Különben le sem esett, ott fedezte fel aztán Lőrinc az inggombot, az aprópénz közt, az éjjeliszekrényen.) —Afrikában is van egy kuncsaftom, Alexandriában. Szőnyegkereskedő. Utazni fogok, kérem, a hatszázezer koronámból, elmegyek Londonba, Párizsba, kérem, Hamburgba, Svájcba, végigpofozom a világot, kérem, azután nem bánom, meg is dögölhetek. Minap az előtt a szálloda előtt léptem el, odakint látom Lőrincet, másodmagával ölelget egy nagy fekete lakkos ládát, teszik föl a targoncára. „Érkezés" van. —Hogy van Lőrinc? Megismer még? — Hogyne, kedves nagyságos uram, de régen nem láttam. — Bizony, régen, van vagy tizenöt esztendeje. Szegény Öreg Lőrincem, most már igazán öreg ember. Ott maradtam a targonca mellett egy percnyi barátko- zásra. Elpanaszolta Lőrinc, hogy őrá is milyen nehéz világ szakadt. Hol vannak azok a boldog idők, mikor én még ott laktam. Ma feleannyi a személyzet, a londinernek kell a poggyászt is hurcolni, éjjel a portán szolgálni, fizetés nincs, csak az a rongyos percent, ez a mai vendég nem gavallér már, siralom az ember élete igazán. Eszembe jutott a Lőrinc ábrándja. — Hát a sorsjegy, nagyságos uram, nincs már, régen nincs már sorsjegy, kérem. Ki tudna már sorsjegyre is költeni ebben a nyomorúságban. Sóhajtott Lőrinc. És aztán: ábízom a sorsra, kérem, hogy bosszút álljon rajtam. Mindig utaznak ezek az urak. Kisiklik a vonat az egyikkel, másikat megölik egy éjjel a hálókocsiban, harmadik elhízik, megüti a guta.. Mind megkapja kérem a magáét. Golyózáporban, mindig elöl Galambos Sándor (Nyíregyháza) — Hazánk egyik első sajtóperének áldozata, Böszörményi László 1869. március 24-én hunyt el a börtönben. Élete változatos színtereken zajlott: csatamezőkön, bírósági tárgyalótermekben, országgyűlési padsorokban, szerkesztőségi szobákban. Perbe fogása hosszú, szenvedélyes vitákat váltott ki. Napjainkra viszont szinte teljesen elfeledtük alakját, pedig méltó figyelmünkre. Szabolcs megyei Kopócs- apáti (ma Aranyosapáti) községben nemes Csornai Böszörményi László és felesége Turótzi Éva harmadik gyermekét, Lászlót 1822. november 1-jén keresztelték meg a református egyház- községben. A fiú tanulmányait a jogi diploma megszerzésével fejezte be. Nagykállóban kezdett el ügyvédként dolgozni. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején az elsők között szállt harcba fegyverrel a magyar nép ügyéért. Az önkéntesekből 1848 augusztusában verbuválódott szabolcsi zászlóalj főhadnagya lett. Részt vett a dicsőséges tavaszi hadjáratban. A budai vár ostrománál Böszörményi május 21-én „...egy osztályt vezetvén az ostromra, a golyózápor közt elől volt, hol fején sapkája is keresztül lövetett... Méltá- nyoltatván bátorsága, a 3. rendű érdemjellel díszíttetett fel.” 1848-49 mélyen meghatározta Böszörményi sorsát. Nemcsak a férfivá érés kemény időszakát jelentette számára, hanem annak az eszménynek — a magyar nép szabadságának — a rövid ideig tartó megvalósulását, amelyért most már élete végéig küzdeni fog. Az 1850-es években ügyvédként az úrbéri perekben főleg a volt jobbágyok érdekében tevékenykedett. Az 1861. január 28-án tartott nagykállói megyegyűlésen Böszörményit közfelkiáltással főjegyzővé választották meg. 0 fogalmazta meg azt a megyei határozatot, amelyben az 1848-as törvényekhez való ragaszkodást rögzítették. Az új főjegyzőt képviselőnek jelölték az országgyűlési választásokra a nagykállói kerületben. 1861. április 4- én Böszörményi elsöprő fölénnyel győzött riválisa ellen. Programját Political hitvallásom C. írásában fejtette ki. Kiindulópontja az 1848-as törvények visszaállítása, sőt ezek demokratikus továbbfejlesztése volt. Amellett tett hitet, hogy az országgyűlés „...a nemzet szabadsága, becsülete felett alkudni ne merészkedjen.” Böszörményi a függetlenség ügyében tántoríthatatlan álláspontot elfoglaló Határozati Párthoz csatlakozott. A nagykállói képviselő nyíltan kiállt az emigrációban élő Kossuth Lajos mellett. A Határozati Párt azonban vezérének, Teleki Lászlónak tragikus halála után kettészakadt. Az új vezetés inBöszörményi László Archív felvétel gadozó irányvonala miatt egy 20-25 fős csoport kivált a pártból. A parlament üléstermében elfoglalt helye alapján szélsőbalnak nevezett csoportosulás egyik vezetője Böszörményi László lett. (E szélsőbalnak semmi köze a mai politikai kategóriákhoz!) A következő, 1865-68 évi ciklusra ismét Böszörményit választották meg képviselőnek. Fáradhatatlanul harcolt a kiegyezést akarók táborával. A kiegyezést Böszörményiéknek sem sikerült megakadályozni. Ma elfogadhatjuk azt, hogy szükséges kompromisszum volt, elhárította az akadályokat a polgári fejlődés elől. Mégis megérthetjük Böszörmétwi és társai álláspontját is. Ok az 1849-ben kivívott függetlenséget kívánták ismét elérni. i Nézeteik megismertetésére jelentették meg 1867 áprilisában a Magyar Újság c. napilapot, amelynek szerkesztője Böszörményi László lett. Az eseményekre gyorsan és bátran reagáló, jól szerkesztett lap hamarosan népszerűvé vált. A legnagyobb érdeklődéssel várt első oldal cikkeit felváltva maga a szerkesztő és a főmunkatárs, Vajda János, a költő írta. Itt közölték Si- monyi Ernő, Helfy Ignác és Irányi Dániel emigrációból küldött leveleit is. De a napilap legnagyobb hatású fegyvere Kossuth Lajos nyílt leveleinek közlése volt. Ezek közül a leghíresebb Deák Ferenchez írott ún. Cassandra-levél. A Magyar Újság e számát lefoglalták, s a levél közzététele miatt sajtópert kezdeményeztek Böszörményi ellen. A pesti kerületi sajtóbíróság 1868 februárjában egy évi fogházra és 2000 Ft pénzbírságra ítélte a szerkesztőt. Az egyre súlyosbodó betegségben szenvedő Böszörményit barátai hasztalan próbáltak rábírni, hogy adja be amnesztia iránti kérelmét. Erkölcsi elégtételt szolgáltatott viszont számára egyrészt az, hogy pénzbírságának többszöröse gyűlt össze rövid idő alatt adományokból, másrészt az, hogy az 1869. március 18-i nagykállói országgyűlési választásokon immár harmadszor — ezúttal közfelkiáltással — választották meg. Beteg testének azonban ez sem nyújtott gyógyírt. Hat nap múlva, március 24-én szíve megszűnt dobogni.
