Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
14 A %ekt-‘Magyarország Hétvégi mettékfete. 1993. március 13. /V ICfVt vendége: A homok szelídítője Nyéki Zsolt Nyíregyháza (KM) — Hosszú évek távlatában is magával ragadó szenvedéllyel és szeretettel beszél éltető eleméről, a földről a 89 éves nyugalmazott főmérnök, aki munkásságának legutóbbi elismeréseként a közelmúltban vehette át vasdiplomáját. Ám az idők során összegyűlt számtalan oklevél, kitüntetés mellett a legnagyobbra értékelt eredmény számára a volt munkatársak részéről ma is meg-megnyil- vánuló tisztelet, megbecsülés és szeretet. Ajtay Ödön 1904. áprilisában született az akkor még Magyarországhoz tartozó Ung megyében, Okemencén. A református hitben nevelkedő ifjú természet iránti szeretetét édesapjától örökölte, aki állami főerdészként dolgozott a Szatmár megyei Erdődön. A munkára, a föld szeretetére nevelés nyugodt éveinek az első világháború vetett véget, s a máig fájó békeszerződés után román fennhatóság alá került a terület. Szerinte akkoriban békésebben éltek egymás mellett a népek, s a gazdálkodásból megélni kívánó diák magyar- országi tanulásához minden további nélkül megkapta a hatóságoktól az engedélyt, így került a pallagi Gazdasági Akadémiára, ahol 1926- ban fejezte be tanulmányait. Időközben sikeresen honosíttatta magát, s a végzés után Ura nehéz, agyagos földjein kapott munka és bizonyítási lehetőséget. Hat éven át Károlyi gróf hitbizományi birtokán volt intéző, majd a saját kezelésében lévő középbirtok mellett az Országos Földhitel Intézet és Eszter- házy gróf birtokait vezette Pi- ricse és Béltek községek határaiban. A második világégés újból félbeszakította termesztő és kutató munkáját. Mint elmaradt korosztály négy hónapos katonai kiképzés után kapta meg a behívóját 1943-ban, melynek nem tett eleget. Családjával a Mátrában húzódott meg, de a német csapatok katonaszökevényként Elmshomba hurcolták el. Itt egy konzervgyár kocsisaként német munkakönyvvel dolgozott az összeomlásig, majd 1946 októberében az első hivatalos transzporttal hazajött. Itthon az akkor szokásos leigazolások után a Tiszántúli Földművelésügyi Tanács nyíregyházi kirendeltségének lett a vezetője. Ezt követően főagronómusként a megye több állami gazdaságában fáradozott a kedvezőtlen adottságú részek minél eredményesebb hasznosításán. Különösen a Nyírségre jellemző, néhol sivatagi homokra emlékeztető földjeinek szentelte a legtöbb figyelmet. Szakmai kötődését, mely ezekhez a területekhez fűzte, sajátos példával magyarázza. — A kötöttebb, agyagosabb talajokban több ugyan a tápelem, de elég egyetlen aszály, hogy az egész termés tönkremenjen. A homok viszont olyan, mint a koldus tarisznyája: ha nem is sok, de valami mindig van benne. Erre az elhivatottságra figyelt fel Westsik Vilmos, aki 1955-től hívta maga mellé Ajtay Ödön Harasztosi Pál felvétele dolgozni a Homokkísérleti Telepre, ahol mint tudományos munkatárs és intézeti főmérnök ténykedett egészen az 1965-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásáig. A termékeny időszakot kutatási eredményei, nagy sikerű előadásai fémjelezték. Különösen eredményes volt a Penészleken végzett bemutató kísérlete, ahol a legrosszabb homokos táblákon bizonyította be a burgonya és a kukorica termesztésének létjogosultságát. A növények fejlődésének fázisait régi felvételek mutatják be ott, ahol korábban a gyomnövények sem tudtak megélni. Hosszan lehet sorolni a szakmai elismeréseit. Bőtermő kukorica fajtáját (amely annak idején terméshozamot tekintve két éven át országos első volt) csupán a hibridek megjelenése miatt nem jegyezték be. A Budapesti Filmgyár kérésére 1957-ben Homoki gazdálkodás Westsik módszerével című oktatófilm forgatókönyvét írta meg, 22 gyenge adottságú szövetkezetét patronált, Ezüst Kalászos tanfolyamokat szervezett, miniszterhelyettesi megbízás alapján három megyében ellenőrizte a négyzetes vetésű kukoricatermesztést, a nyíregyházi rádióban évekig tartott mezőgazdasági szakelőadásokat. Rendszeres szakközleményei jelentek meg a Magyar Mezőgazdaságban, s számos elismerő oklevél, kitüntetés tulajdonosa. A nyugalmazott főmérnök számára azonban a nyugállományba vonulással nem ért véget a munka, mert mint nyugdíjas szaktanácsadó irányította továbbra is a West- sik-féle homokjavító vetésforgó rendszereket közel húsz éven át, egészen 1984- ig. Az intézet vezetői meleg szavakkal és tisztelettel írták Ajtay Ödönről még az aranydiploma odaítélése előtt: „Nyugdíjazása óta szakértőként töretlen lendülettel dolgozik tovább, a tájkutatási feladatok megoldásában kollégáinak önzetlen segítője. Úgy a tényleges szolgálati, mint a nyugdíjas foglalkozási ideje alatt a fiatalabb munkatársai megbecsülését és szeretetét személyes példamutatásával érdemelte ki.” Jelenleg a feleségével együtt szociális gondozás alatt állnak, s nagyon meg vannak elégedve a hozzájuk járó gondozónők lelkiismeretes munkájával. Ebédet visznek nekik mindennap, s elintézik a bevásárlásaikat, besegítenek a takarításban, a gyógyszerek kiváltásában. A megbecsülést hosszú évek munkájával érdemelték ki. Az elfuserált emberek Técsi Zoltán Magyar filmről vagy rosz- szat, vagy semmit! — szólhatna a találó mondás. Úgy negyedszázada mindenesetre, valami hathatós ráolvasás folytán átok üli a honi filmről (no és fociról) kialakult közelképet. Divat szent undorral utálni, vagy csak megpaskolni lekicsinylőn a levegőt, ha szóba kerül... S hogy számomra azért mégsem fér bele ebbe a jól irányzott — finnyás és fölényes — legyintésbe annak a néhányszáz eszelősnek életre szóló igyekezete, akik még úgynevezett magyar filmek készítésén tüsténkednek, annak többek között Szomjas György is oka. Azon kevés megátalkodottak egyike ő, aki megenged- (het)i magának, hogy foglalkozására nézve is rendező legyék — (el)hivatásszerűen. S túl ezen, a kőbányai független filmeseknek apjuk helyett apjuk. A keresetlen kameráján visszatükröződő szemensze- dett valóság pedig társadalmunk groteszk alulnézete! Filmjei, minden melankóliától mentes torzképek arról a peremvilágról, amiről ugyan tudtuk, hogy létezik, de észrevenni mindig olyan kínosan terhes volt. Még most is, mikor e perem széle egyre beljebb hízik —■ s lakói már mindenütt ott vannak. A páriák kasztja, az esendőségükben még tőlünk (újságot lapozgatóktól) is esetlenebb egyszerű emberek tenyészete, a népnek, ennek az istenadtának édes mostoha- gyermekei. Mindazok, akik jelentőségteljesen teljesen jelentéktelenek. De azért, akik ugyanúgy felkelnek reggelente, odateszik melegedni a tegnapi levest, s miután utolsó cseppig kiisszák az élet nagy, keserű poharát — öblítés előtt és helyett — visszateszik azt a kredenc csorbulatszélű bögréi közé. Mindig ugyanoda. Szomjas kedvenc terepe ez, a külváros! Az emberavar! Innen bányássza külszíni fejtéssel a nyersanyagot parttalan portréihoz. A Kopasz kutyához. a Könnyű testi sértéshez, a Falfúróhoz, a Könnyű vérhez, s most a Roncsfilmhez is. Még előtte — talán a világon egyes-egyedül — vadkeleti „betyárpaprikással” borzongatta a mozijárókat. (Talpuk alatt fütyül a szél, Rossz emberek.) Amit pedig azóta elénk tár, egyfajta szociohorror — de annak mindjárt paródiája is. Figurái a Rejtő-könyvek lapjairól éppúgy ismerősök lehetnek, mint a világ leg- vaskosabb ponyvájából: az életből. Ők azok, akik a társadalom szennylefolyóiban — a kiskocsmák, presszók dohányfüstjében — estéről-es- tére összeverődnek. Az alkohol mesterséges mámorával táplálkozók. S itt a gyámegye- den és grundon is túl — szó szerint — ahol a kurta farkú malac túr, a kis dolgok a nagy dolgok! Hogy még köny- nyebben ráismerhessünk morbid megválthatatlanságuk közhelyekből kifogyhatatlan közegére, minden vonás még elnagyoltabb, túlkarikírozot- tabb, mint ama kisbetűs életben. Felszabadultan nevetjük ki ezeket az elfuserált, emberforma nyomorultakat, akik bármire hajlandók, hogy megkacagtassák 50 forintjáért a nagyérdeműt. Itt van mindjárt a házmesterünk, aki — a kerületben elsőként! — túszul ejti hites feleségét. Meg Sánta Bori, aki épp új klienssel osztja meg ágyát és magányát. (Őt Lajosnak hívják és igazi úriember: nem iszik soha, bár kártyán sokat és gyakran veszít.) Vagy a Poci névre hallgató könnyű testű sertés, „aki” egy nem leszúrt tor után valósággal mennybe megy. De aztán a háztetők és az ózonlyuk közt félúton szétpukkan. Akárcsak mi is sokszor a röhögéstől. Pedig előelőkerül a konyhakés is a sub- lódból, kinyílik a bicska a farzsebben — utat keres magának az indulat. De nem vészes — történetesen ebben a történetben még a halál sem ér. Hiába, életrevaló — sőt életre ítélt — kis körzet ez! Teszem azt, tüzet fog a parázna papóka, s épp akkor borítja Bori is lángba a kártyaasztalt, mikor Gézának — a sarki rémnek — sora van. Mi tagadás, a Szigony utcában nem ám ólomlábakon jár az idő! Mégcsak szereplők sincsenek, csak örök epizódisták — mint ama világtalan valóságban. Hogy kapkodhassuk fejünket a rendező fel is vonultatja teljes derék hadát, kiterjedt haveri körét. Hogy kiket is? írom a neveket sorba, amíg meg nem unom: Szirtes Ági, Gáspár Sándor, Szőke András (Vattatyúk), Mucsi Zoltán, Éles István (Hankiss magyar hangja), Újlaky Dénes, Bánsági Ildikó, Rajhona Adám, Fábry Sándor (Hócipész), Reviczky Gábor, An- dorai Péter, Bikácsy Gergely (filmesztéta), Papp Vera, Blaskó Péter, Hollósy Frigyes, Badár Sándor (profi kezdő), Lázár Kati, Czabán György (független filmes)... Hamarosan új film a mozikban. Ruby, a Kennedy- gyilkosság másik arca. Színes amerikai film. Rendezte: John Mackenzie. Szereplők: Danny Aiello, Sherlyn Fenn Ki ember, mind legyen szabad! Hamar Péter Vajon hányán adnának jó választ, ha Mészöly Dezső az irodalmi tévéműsorában megfejtésre az alábbi, a versírásról szóló idézetet kínálná: ...hasonlít a horgoláshoz szemrontó rosszul lehet élni belőle ám ezzel szemben lassanként teljesen fölösleges is Gyanítom, kevesen jelentkeznének Ladányi Mihály nevével, pedig a kedvesebb hazáért fohászkodó költő nem is olyan régen távozott az élők sorából. De ittmaradt keserűen ironikus jövendölése, amelyet az idő igazolni látszik. Mintha a líra kiszorulna az életünkből, pedig emlékszünk még arra az időre, amikor egy-egy verskötet megjelenése eseményszámba ment. Nagy kár, hogy imigyen változott a világ, mert a Kárpátaljai Magyar Könyvek sorozatának kettes számmal jelzett füzete megérdemelné, hogy széles körben essék szó róla. Biztató — mondja a cím, s a benne kifejeződő szándék azonnal közel kerül szívünkhöz, hiszen ebben a gondokkal teli világban még önmagunkkal is konfliktusba kerülünk, s akkor elénk áll egy törékeny asszony, akinek arra is van ereje, hogy bicsakló hitünket erősítse, jóra való szándékunkat élesztgesse. Füzesi Magda nem teljesen ismeretlen előttünk, hiszen a Kelet-Magyarországban is jelent meg néhány verse, de az az igazság, hogy a fiatal és a középnemzedékhez tartozó magyar költők közül még az országhatáron belül élőket sem ismerjük igazán, aki pedig a nemzetiségi létet vállalja, annak még kevesebb esélye van az ismertségre. Pedig érdemes odafigyelnünk arra, ami mostanában a Kárpátalján születik a lírai műhelyekben. A Biztató 82 verse az életmű nagyobbik fele. Közülük néhány már fellelhető volt a költőnő korábbi köteteiben is, de a szerkesztői szándék úgy találta, hogy a legjobb alkotások legyenek együtt azokkal az újabbakkal, amelyek a formavilág gazdagodását, a gondolati letisztulás folyamatát jelzik. Ennyi vers kevés — mondhatnánk, de hál’ Istennek a líra értékét nem mennyiségi mutatók fejezik ki. Ebben a kevésben inkább az igényesség, a gondolati megfontoltság ölt alakot. Füzesi Magda lírájának alaptónusához hasonlót Váci Mihály nem politikus költészetében találhatunk. „Szelíd szerettem volna lenni, / mint a margaréták kint a szélben, / de vissza kellett marni I ennyi idomítgató szenvedésben.” — írta Váci, s a költői szándék Füzesi verseiben bomlik ki maradéktalanul: szelíd szavú, érzelemgazdag világa példaértékű türelmetlen korunkban. A Bereg-vidék megszólal- tatója így ír szülőföldjéről: Itt eszméltem a szó Izére, anyám haja itt ért fehérre, s lányom apró lába nyomát itt növik be az ibolyák. Hazám e táj. Szívszorongató, ha a „ha- zám”-at a nemzetiségi léttel összefüggésben gondoljuk végig, s a magyar szó ízére eszmélő személyiség sorsára figyelünk. Mert Füzesi Magda költészetében a népdalok tisztaságának hatása teremti meg az alaphangot, s az ősi felező nyolcasok ritmusára írt költeményei mélyről fakadó üzeneteket hordoznak. Nem véletlen, hogy műveinek egyik kulcsszava a táltos, az őshazák közötti vándorlások sajátos alakja, aki a maga módján volt költő és biztató. A természet világában keresett analógiák gazdag képi erővel fejezik ki a lehetséges cselekvés etikai határait. Ki ember, mind legyen szabad! Sárkányölő virágeső, terítsd reánk bíbor szárnyaidat! — írja a költő a Ráolvasó- ban. Ha a szavak mágiáját érteni tudjuk, társra találunk Füzesi Magdában. (Intermix Kiadó, Ungvár- Budapest 1992.)
