Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
1993. március 13. Györke László S ápadtan hunyorog a ködön át a február végi nap. Amint Nagykálló felé elhagyjuk a megyeszékhelyet, már a napot se látni. A Nyírjestanya táblánál pedig a padka is belevész a fehérségbe. Hát még mikor ráhajtunk a bekötőútra! Itt már a jégre, a hóra is oda kell figyelni, ha nem akarunk az árokban kikötni vagy elakadni. A fasoron, az árkon túl, nem sokat látni, legfeljebb karcsú felkiáltójelként mere- dező napraforgókórókat. Alig telik el pár perc, máris a buszfordulónál vagyunk, ami amolyan faluközpont is egyben. Azért nem tanyaközpontot írtam, mert Nyírjes inkább hasonlít egy rendezett apróközségre, mint tanyára. Innen nyílik négy utcája is. Itt található a település egyetlen, nyilvános telefonja. Még jó, hogy ez van, mert másként semmi kapcsolata nem lenne ennek a 312 lakosú településnek a külvilággal. Mert bár igaz, hogy a Nyíregyháza táblától a kövesúton mindössze két kilométerre fekszik, a városi busz ide már nem jár ki. Hiába tartozik közigazgatásilag a megye- székhelyhez. Csak a nagykál- lói busz hajt be. Ám ha csúcsidőben dugig van — előfordult már —, utas nem fér fel rá. A Gondos utcán haladunk. Találó a névadás, hiszen valóban „gondos”, takaros porták sorjáznak mindkét oldalon. Minden nagy ház mellett ott a nyári konyha. Itt zajlik az élet télen is. Az utca kihalt. Nem csoda így tavasz elején. Meg aztán ez a hajnal volt a leghidegebb márciusban. □ Nyírjes viszonylag új település. Valamikor a két világháború között Molnár Viktor báró a nagyszállási határral együtt birtokolta ezt a földet. Akkor épültek a tizenkét lakásos cselédházak, a mesterek háza, a felügyelő valamivel kényelmesebb lakása. '— Egy-egy pitarból négy lakás nyílott — meséli alkalmi útikalauzom, Palicz József nyugdíjas, tősgyökeres nyírjesi földműves. —■ Aztán az mindegy volt, hogy hány gyerek van a családban. Egy család — egy lakás. Hát bizony, ahol voltak vagy tíz- tizenketten, ott ugyancsak szorongtak. Volt ilyen cselédház vagy öt-hat. A tanyán lakott a felügyelő, Fusz Pali is. Később aztán Csötönyire magyarosította a nevét. Hát ennyi volt az egész tanya. — Én traktoros voltam Tir- ják Miskával egy gépen — folytatja Jóska bácsi. — Nem is volt több masina. Lóval vetettünk, kapáltunk, kaszával, sarlóval arattunk. Mégse volt annyi parlagföld, mint most, hogy a téesz felbomlott. Nekünk, cselédembereknek nem volt rossz sorunk, bár igaz, dologidőben háromkor már a jószág körül tet- tünk-vettünk. Hanem a cselédasszonyok, azok meg voltak ölve. Mert azoknak ott volt a kommenciós föld, a harmados répa meg tengeri, a krumpli. Abban keményen kellett dolgozni, amellett ott volt a sok pulya is. Mert nemigen volt akkoriban olyan család, ahol legalább négy gyerek ne lett volna. Két családban meg tizenket- ten voltak, mint az orgonasíp. Nem volt akkor itt csak vagy ötven lakás, de abban biztosan laktunk vagy háromszázan. Most kilencven ház van itt, de nem hiszem, hogy sokkal több lakosa van Nyírjesnek. □ Ilona asszony, azaz Palicz Józsefné alaposan megpakolja a cserépkályhát. Lassan lekerül a lajbi is a gazdáról. — Milyen az élet a tanyán? — kérdezem. — Sok az öreg házaspár — így a gazda —, akik magukra maradtak, meg az özvegyasz- szony. Mi még szerencsések vagyunk. Három gyerekünk közül ketten itt laknak. Persze, dolgozni eljárnak, mert itt nincs munkalehetőség. Valóban, a bolton és a kocsmán kívül más „intézmény” nincs a tanyán. — Én nem panaszkodom — mondja az asszony. — Hétszáz öl földünk van, azon mi a magunkét megtermeljük. Csak fűszerre kell pénz, az meg kikerül innen-onnan. — Valamikor két lovat, két tehenet tartottunk az istállóban. Ma szén van benne — mondja kissé keserűen Palicz József. — Ha Isten segít, még tán azt is megérjük, hogy nem kell a szénnel szemetelni. Mert gázt fogunk kapni. Már írják össze, hogy kinek kell. □ Ropog a hó a talpam alatt, amikor folytatom barangolásom a tanyán. Hová is mehetnék, hiszen, úgymond, nem sok intézmény van itt. Alig teszek meg százegynéhány métert, újra a buszfordulóban találom magam. A szabályos kis téren néhány ácsororgó ember. A buszra várnak. Arra, ami ösz- szeköti a tanyát a külvilággal. Balra egy kietlen porta, itt volt valaha a művelődési ház. Kicsit odébb egy üzletféle, ajtaján a tábla: zárva. Még vagy 100-120 méter és a másik, nyitott boltnál vagyok. — Még a múlt héten két bolt üzemelt — mondja Daru Andrásáé az egyetlen vegyesboltban —, az áfész felszámolta a másikat. Mi tagadás, nem is kell egy kis településre kettő. Nincs nagy tolongás, de azért sose üres, mindig van vevő, aki nemcsak vásárol, hanem néhány szót is vált Darunéval. A kosárba jobbára alapvető élelmiszer: kenyér, tej, cukor, liszt kerül. Persze azért tartanak mirelitet, hentesárut, sőt, még jégkrémet is. Naponta tíz-tizen- két ezer forintos a forgalom. — Itt születtem, tősgyökeres nyírjesi vagyok — mondja a boltos. — Most meg Nyíregyházáról járok ki. Hát, ilyen az élet... Vadilku Sándorral a boltban találkozom. A harminchét éves fiatalember már több mint egy éve munkanélküli. Szikvizes volt, ám egészségi okokból ott kellett hagynia. Mihez kezd most, hiszen a segély is elkopott már? — Hárman vagyunk testvérek. Járna egy kis föld, vagy másfél hektár. Utána kellene járni, de az ember mire eljut a központba (a volt Ságvári Tsz központi irodája. A szerk.), elmegy a fél napja, meg kétszáz forintja. De most már nem hagyom, mert valamiből élni kell. A Hold utcán haladunk. Vadilku Sándor mutatja, hogy itt is, ott is özvegyasz- szony lakik. Valamennyien túl a hetvenen. — Felháborító — fakad ki egy hókupac láttán. — Ez alatt van az egyik lezárt kút. Most tessék elképzelni, hogy innen akármelyik irányba néz, hat-hétszáz méterre van a legközelebbi csap. Mert valakinek nem tetszett, hogy nagy a vízfogyasztás, hát lezáratta ezt a kutat. Az a hetvenéves özvegyasszony majd egy kilométerre menjen egy kancsó vízért?! Mert, ugye, arra nincs pénzük, hogy vízvezetéket szereltessenek a lakásba. Csak azt nem értem, ha a Csárda utcában lehet minden háromszáz méteren egy csap, akkor itt miért nem lehet. Ezek az emberek ugyanúgy befizették annak idején a tizenötezer forintot, mint amazok. De vajon milyennek látja a tanyát a „bekerült”? Gál Zsigmond hetvenkét éves, mindössze két esztendeje lakik Nyírjesen. — A gyermekeimmel lakom itt. Tetszik tudni, én Kolozsvár mellől kerültem ide. Gazdálkodók: a kert, a jószág az én gondom. A gyerekeknek nem is lenne rá idejük. Megélünk. Szeretek itt lakni. Csend van, jó levegő. Már nem is szívesen mennék vissza... □ Nyírjesről minden reggel tele busz indul. Rajta jó- néhány iskolás. Mert itt még elemi iskola sincs. Illetve az épület még megvan, de a nyírjesi gyerekek Borbányára járnak. A művelődési ház is felvette már a „néhai” nevet. Amikor a volt tsz birtokába került, a kultúra házából raktár lett. Aztán eladták. Ma ezen a településen se iskola, se klub, se könyvtár. Orvosi rendelő van ugyan, de hetente csak egyszer — csütörtökönként — fogadja betegeit a „háziorvos”. Igaz, ha valakinek baja van, a piros házban, Nyíregyházán, bármikor utolérheti. C saknem minden beszélgetőpartneremtől megkérdeztem, ki képviseli őket magasabb fórumokon. — Nem lakik itt... Nem ismerem... Tán még nem is járt itt — mondták. Lám, a megyeszékhely árnyékában így marad magára egy kistelepülés... Ä 9Qfet-9fagyarország hétvégi meűékfeU 1 5 A megyeszékhely árnyékában ..-mm..... :IXÄ: f í f . ^
