Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
12 [ A Xeüt-Mafimrorszáfi fiétvéfi mettéfcfete 1993. március 13. Emlékezetrosta Szabad a szó, szárnyalhat a gondolat Asztalos János Annyi napot ünnepeltem, annyi nap vált ünneppé életemben, és annyit ünnepeltettek meg velem, hogy azok egymás mellé rakva kiadnának egy kamaszkorú életet. Néhány közülük szomorúan emlékezetes. 1957. március 15-én, 21-én, április 4-én és május 1 -jén az őrség megkettőzése figyelmeztetett a napok másságára a kistarcsai közbiztonsági táborban. Ugyanez év augusztus 20-át, a bányásznapot és november 7-ét az esztergomi ügyészségi börtönben beszélgettük át bányamérnök és vájár cellatársammal. 1958 tavaszán műtrágyát szórtam nők napján, kapáltam pedagógusnapon a rohodi termelő- szövetkezet gyalogmunkásaként. Egyetlen napja volt minden esztendőnek, amelyen rendelet, előírás, naptári piros betűk nélkül is őszintén, tisztán ünnepelt a lelkem. Március 15-e. Ha most átrostálom emlékezetem aranymosó szitáján a megélt és ünnepelt 60 március 15-öt, nemcsak korom, sorsom, ismereteim változása és emlékezetem kihagyásai osztályozzák az aranyszemcséket. Értékrendjüket erősen alakítja a történelem, a politika is. Mert mi mindig úgy ünnepeltük március idusát, hogy ünnepi megemlékezéseink mellé támaszkaróként odatűztük a napi, időszerű politikai célokat. A Horthy-korszakban egységesnek, nemzetinek tűntek ünnepléseink annak ellenére, hogy egyesek díszmagyarban, zsinóros bocskaiban, pártás-pruszlikos magyarruhában parádéztak, mi, néhá- nyan-sokan pedig ezen a napon ízlelgettük, kóstolgattuk a közelgő mezítlábas nyár szomorkás kínálatait. És eggyé, egységessé tette minden ünneplésünk alapérzését a Trianon miatti közös fájdalom. A második világháború utáni első négy március 15- ét úgy ünnepeltük, hogy kézzelfogható, konkrét programjáért szinte repesett a lelkünk. Fel kellett építeni romjaiból az országot, és garancia látszott arra, hogy benne megvalósul 1848 szép ígérete és követelése, a szabadság, egyenlőség, testvériség. Nem véletlen, hogy 1956 történelmi őszének előestéjén 1848 nagy fiának, szimbólumának, Petőfinek nevét vette fel az a kör, amelyik érlelte, előkészítette, kovászként megkelesztette második nagy, történelemcsináló forradalmunkat. Az sem véletlen, hogy 1957-től hosszú évekre a szó szoros értelmében vérbe fojtotta 1848 márciusának hangját és üzenetét a most Keletről irányított magyar Haynauk megtorló terrorja. Az iskolákban tanítás nélküli munkanap lett március 15. Jó, ha ezen a napon nincs együtt, lendülni kész tömegben az ifjúság. Aztán az előbb csak néma, később a már hangot is kapott tiltakozás hatására manőverezni kezdett a hatalom. Amikor a nyolcvanas évek közepén, mint böjti szél a hosszú zord tél után, megborzolta lelkünket, a szabadság még alig, csak kevesek által érzett szele, a pesti fiatalok százai, írók, gondolkodó magyarok serege hátukon, bőrükön érezték, hogy mit jelent a rettegő hatalom számára a némaságra ítélt március, ha az szólni kíván. És 1990 márciusában újra kezdte a nemzet. A márciust szabad választásokkal ünnepelte. A március 15-ei ünnepi megemlékezések nemzeti egységén akkor is, a következő két évben is ejtett még néhány felesleges sebet és foltot a pártviszálykodás. De március tiszta fényét már csak átsuhanó árnyékként zavarhatta néhány politikai ködfolt. Szabad végre a szó, szárnyalhat a gondolat, és komoly, hihető, megalapozott március ígérete, hogy szabad hazában szabad nemzet fiaként magyar lehet a magyar. 1945 márciusának nagy illúzióját négy év múlva széttépte, rácsok mögé zárta a diktatúra. Rajtunk, mai magyarokon múlik, hogy ez a tragikus történelmi számháború ne ismétlődhessen meg. HITET ADÓ TAVASZI rí záznegyvennégy év óta a u jeles naphoz közeledve minden nemzedéknek összeszorul a szíve: tudja-e méltó módon fogadni március tizenötödikét? Csaknem másfél évszázada, hogy ez a gazdag jelentésű ünnep keres bennünket, s arra várakozik, hogy kitisztult lélekkel és szándékkal elfogadjuk annak, ami volt: bizakodás a jövőben, a tettek kifényesült pillanata. Kevés olyan esemény van a világon, amelynek a részvevői már a történések óráiban tudják, hogy történelmet írnak, olyan történelmet, amely az egyéni szándékokból ková- csolódik össze, mégsincs benne nyoma a személyes érdeknek. A negyvennyolcas forradalom ilyen volt. Talán éppen ez a tanulsága riasztotta vissza a hatalmasokat attól, hogy szabad folyást engedjenek a gondolatnak és a tettnek, mert a személyes szándékok — ha jó célra lelnek — könnyen összegeződnek. Március tizenötödikére jó időt várunk, pedig tudjuk, hogy akkor éppen esett az eső. r\ e senkit sem akadályo- LJ zott meg a tettben, mert ritkán adatik meg az embernek önmagához méltót, nagyszerűt cselekedni. Nagy László: Föltámadt piros csizma Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó-alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát! Zenére s' énekre szerzé KÁLÓZDI JÁNOS. KiWlt Tih«t fare.------ » Pent I»«. Buda 1849*es ostroma egy korabeli kőnyomatos ábrázoláson Archív felvétel A diófák Szilvási Csaba: __ _ ikelet van, rügyek, szerelmek, forradal- mák évadja. Szaba- JL JL dón lobog a lélek, mint a piros-fehér-zöld zászló. A minket már oly sokszor az egekig vivő „szent selyem” felső, piros sávja emlékeztethet bennünket a családi tűzhely parazsára, a „magyar Mező” véres, tajtékos, pány- vás ménjére, búzaszem pirulására, pipacs lobogására. A fehér szín láttathatja velünk a sziksót virágzott egykori magyar rónát, a virágba borult fürtös akácot, a betlehe- mesek lába alá simuló, hóval borított falusi utat. A zöld szín láttán gondolhatunk az őseink sírját benövő mohára, a szemesedő zabra, a gyermekláncfű szárára, az örök magyar reményre. Az ember életfája a szülőföld humuszába gyökerezik. Bármilyen magasra törjön, bármilyen terebélyes lombot is bontson, az életadó nedveket mindig e talajból kapja. A mi tápláló hazánk Magyarország, „ Hunnia ”, / „Hungária", Árpád honja”, „Árkádia berke”, a napkelet fiainak dobogó patájú paripái tiporta vér- és verejték áztatta föld. A magyar parasztember a gömbölyű búzamagból e föld segítségével bontja ki az életet. „A föld, urak, kemény rög, ki azt megműveli, véres verejtékének gyöngyével öntözi” — mondta Mátyás király. Emlékszem, mégis milyen boldog érzéssel eresztette ki nagyapám a kaszát! Milyen gyönyörűséggel és mesteri biztonsággal szelte le az előtte bókoló kalászsort, gondosan kikerülve a bodzahajtást, a tüskerózsa gallyát! Milyen élvezettel kapálta nagyanyám is a kövér fekete televényt! A magyar fazekas e földet emeli fel, hogy életet leheljen bele. Látom magam előtt a kilencven éves — azóta már rég meghalt — Kántor Sándort, a Kossuth-díjas karcagi népművészt, amint elegánsan, ünneplő ruhában egy szivarforma agyagdarabra tévednek az ujjai, és beszélgetés közben önfeledt, boldog táncban simogatják, formálják, gyúiják a matériát. „A szülőföld a nagy tágasságot, a színes és csillogó végtelent jelenti, a tavaszi napfényt és a tág tüdőt. Benne van a gyümölcs édessége és a nyári por kedves szaga. A természet lelkesítő, tüdőtágító, illatos öröme” — írja Móricz. Amikor a habára gondolok, egy kicsit mindig „a la recherche” , az eltűnt idő nyomában is járok. Visszahullok a múltba. Egyik parányi kezem apám lecsüngő kisujjába kapaszkodik, a másik egy mézeskalács-szívet szorongat boldogan Debrecen utcáján. Aztán, húsz év múlva már a felsőgal- lai óvodába menet, fiam szorítja — gondolatomban — az én ujjamat. Gyermekkorom hangszerei — a tolisíp, a tökszár, a cirokhegedű, a fűzfasíp, a pitypang szárából készített bégető, a kis pecekből és dobozból álló brekegtető, a gyufásdobozból és befőttesgu- miból eszkábált citera, a dióhéjból csinált csengettyű és a barackmagfütyülő — szólalnak meg bennem. Igazi hazám a szűkebb szülőföld, Szatmár, ahová mindig hazahúz a honi föld édes gravitációja, ahol a Hét krajcárt köszöntő Ady szavaival: „az emberek nem hazudnak akarattal: ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek.” A Túlpartján vagyok igazán boldog, ahol szinte az eget ringatják a zöld szín ezer árnyalatában pompázó, fürtös diófák. A szatmári erdőkben meghallom a tölgyfák meleg, asszonyos sóhaját, a bükkök férfias hallgatását, megérzem az évgyűrűk hűséges egybefonódását. A sonkádi „Bukónál el tudok gyönyörködni egy sárga virágú vízitök levelén sütkérező levelibékában, ebben a természet által tökéletesre formált aranycirádás ékszerdobozban. A szűkebb hazát jelenti a család. A kisebbik, feleségem gondoskodása, fiam mosolya, lányom hamvas bája, és a nagyobbik. Ebbe az utóbbiba tartoznak a határainkon belül és kívül élő honfitársak, minSzükségpénzek a forradalom és szabadságharc idejéből . Archív fotó ^kcá&íá - , O ,-.uJí l &Ü „ & > , -- - ' 11» * ti
