Kelet-Magyarország, 1993. március (53. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

12 [ A Xeüt-Mafimrorszáfi fiétvéfi mettéfcfete 1993. március 13. Emlékezetrosta Szabad a szó, szárnyalhat a gondolat Asztalos János Annyi napot ünnepeltem, annyi nap vált ünneppé éle­temben, és annyit ünnepel­tettek meg velem, hogy azok egymás mellé rakva kiadná­nak egy kamaszkorú életet. Néhány közülük szomorúan emlékezetes. 1957. március 15-én, 21-én, április 4-én és május 1 -jén az őrség megket­tőzése figyelmeztetett a na­pok másságára a kistarcsai közbiztonsági táborban. Ugyanez év augusztus 20-át, a bányásznapot és november 7-ét az esztergomi ügyész­ségi börtönben beszélgettük át bányamérnök és vájár cel­latársammal. 1958 tavaszán műtrágyát szórtam nők napján, kapáltam pedagó­gusnapon a rohodi termelő- szövetkezet gyalogmunkása­ként. Egyetlen napja volt minden esztendőnek, ame­lyen rendelet, előírás, naptári piros betűk nélkül is őszin­tén, tisztán ünnepelt a lel­kem. Március 15-e. Ha most átrostálom emlé­kezetem aranymosó szitáján a megélt és ünnepelt 60 már­cius 15-öt, nemcsak korom, sorsom, ismereteim változá­sa és emlékezetem kihagyá­sai osztályozzák az arany­szemcséket. Értékrendjüket erősen alakítja a történelem, a politika is. Mert mi mindig úgy ünnepeltük március idu­sát, hogy ünnepi megemlé­kezéseink mellé támaszkaró­ként odatűztük a napi, idő­szerű politikai célokat. A Horthy-korszakban egy­ségesnek, nemzetinek tűntek ünnepléseink annak ellenére, hogy egyesek díszmagyar­ban, zsinóros bocskaiban, pártás-pruszlikos magyarru­hában parádéztak, mi, néhá- nyan-sokan pedig ezen a na­pon ízlelgettük, kóstolgattuk a közelgő mezítlábas nyár szomorkás kínálatait. És eggyé, egységessé tette min­den ünneplésünk alapérzését a Trianon miatti közös fájda­lom. A második világháború utáni első négy március 15- ét úgy ünnepeltük, hogy kéz­zelfogható, konkrét prog­ramjáért szinte repesett a lelkünk. Fel kellett építeni romjaiból az országot, és ga­rancia látszott arra, hogy benne megvalósul 1848 szép ígérete és követelése, a sza­badság, egyenlőség, testvéri­ség. Nem véletlen, hogy 1956 történelmi őszének előesté­jén 1848 nagy fiának, szim­bólumának, Petőfinek nevét vette fel az a kör, amelyik ér­lelte, előkészítette, kovász­ként megkelesztette második nagy, történelemcsináló for­radalmunkat. Az sem véletlen, hogy 1957-től hosszú évekre a szó szoros értelmében vérbe foj­totta 1848 márciusának hangját és üzenetét a most Keletről irányított magyar Haynauk megtorló terrorja. Az iskolákban tanítás nélküli munkanap lett március 15. Jó, ha ezen a napon nincs együtt, lendülni kész tömeg­ben az ifjúság. Aztán az előbb csak néma, később a már hangot is kapott tiltako­zás hatására manőverezni kezdett a hatalom. Amikor a nyolcvanas évek közepén, mint böjti szél a hosszú zord tél után, meg­borzolta lelkünket, a szabad­ság még alig, csak kevesek által érzett szele, a pesti fiat­alok százai, írók, gondolko­dó magyarok serege hátu­kon, bőrükön érezték, hogy mit jelent a rettegő hatalom számára a némaságra ítélt március, ha az szólni kíván. És 1990 márciusában újra kezdte a nemzet. A márciust szabad választásokkal ünne­pelte. A március 15-ei ün­nepi megemlékezések nem­zeti egységén akkor is, a következő két évben is ejtett még néhány felesleges sebet és foltot a pártviszálykodás. De március tiszta fényét már csak átsuhanó árnyékként zavarhatta néhány politikai ködfolt. Szabad végre a szó, szárnyalhat a gondolat, és komoly, hihető, megalapo­zott március ígérete, hogy szabad hazában szabad nemzet fiaként magyar lehet a magyar. 1945 márciusának nagy il­lúzióját négy év múlva szét­tépte, rácsok mögé zárta a diktatúra. Rajtunk, mai ma­gyarokon múlik, hogy ez a tragikus történelmi szám­háború ne ismétlődhessen meg. HITET ADÓ TAVASZI rí záznegyvennégy év óta a u jeles naphoz közeledve minden nemzedéknek össze­szorul a szíve: tudja-e méltó módon fogadni március tizen­ötödikét? Csaknem másfél év­százada, hogy ez a gazdag je­lentésű ünnep keres bennün­ket, s arra várakozik, hogy ki­tisztult lélekkel és szándékkal elfogadjuk annak, ami volt: bizakodás a jövőben, a tettek kifényesült pillanata. Kevés olyan esemény van a világon, amelynek a részvevői már a történések óráiban tud­ják, hogy történelmet írnak, olyan történelmet, amely az egyéni szándékokból ková- csolódik össze, mégsincs ben­ne nyoma a személyes érdek­nek. A negyvennyolcas forra­dalom ilyen volt. Talán éppen ez a tanulsága riasztotta vissza a hatalmaso­kat attól, hogy szabad folyást engedjenek a gondolatnak és a tettnek, mert a személyes szándékok — ha jó célra lel­nek — könnyen összegeződ­nek. Március tizenötödikére jó időt várunk, pedig tud­juk, hogy akkor éppen esett az eső. r\ e senkit sem akadályo- LJ zott meg a tettben, mert ritkán adatik meg az em­bernek önmagához méltót, nagyszerűt cselekedni. Nagy László: Föltámadt piros csizma Lélekzendítő asszonylábon sólyomideg-varrottasan föltámadt piros csizma kísért megostorozott délibáb orra vasának újhold a minta szögeinek csillagmező úgy szikrázik egyetemes télben hogy tébolyog itt legalul ahol mi fekszünk behavazva sebzetten, csonkán éktelenül üres a bölcső, a harctér teljes: balsors-csinálta babákkal néma s föltámadt piros csizma a síkon szívünk dombjának dúvadja már végzet-igézte agyunkon táncol sarkantyúzza a dögöket is mit akar, mit akar, azt akarja szeresse ez a nagy havú ország kövesse holt és eleven föltámadt piros csizma kísért aki hordja ki az a barna? könyökölj fel a hóban és látod nem Júlia a síkon, de más a Géniusz keresi Sándort, sarka rúgja a tölgyet, dől róla a dér s ahol a dárdák és lángok állnak medvebundás győzők kezében világos vérrel meging a pohár föltámadt piros csizma a síkon eszelős látomás volna csak? hát nem szebb az újjászületés hó-alatti kárhozatunknál? lélekzem a télben, fohászkodom föltámadt piros csizma, csak zaklass te irgalmatlan édes, te fényes csikorogd széjjel a szívünk havát! Zenére s' énekre szerzé KÁLÓZDI JÁNOS. KiWlt Tih«t fare.------ » Pent I»«. Buda 1849*es ostroma egy korabeli kőnyomatos ábrázoláson Archív felvétel A diófák Szilvási Csaba: __ _ ikelet van, rügyek, szerelmek, forradal- mák évadja. Szaba- JL JL dón lobog a lélek, mint a piros-fehér-zöld zászló. A minket már oly sokszor az egekig vivő „szent selyem” felső, piros sávja emlékeztet­het bennünket a családi tűz­hely parazsára, a „magyar Mező” véres, tajtékos, pány- vás ménjére, búzaszem pirulá­sára, pipacs lobogására. A fehér szín láttathatja ve­lünk a sziksót virágzott egyko­ri magyar rónát, a virágba bo­rult fürtös akácot, a betlehe- mesek lába alá simuló, hóval borított falusi utat. A zöld szín láttán gondol­hatunk az őseink sírját benövő mohára, a szemesedő zabra, a gyermekláncfű szárára, az örök magyar reményre. Az ember életfája a szülő­föld humuszába gyökerezik. Bármilyen magasra törjön, bármilyen terebélyes lombot is bontson, az életadó nedve­ket mindig e talajból kapja. A mi tápláló hazánk Magyarország, „ Hunnia ”, / „Hungária", Árpád honja”, „Árkádia berke”, a napkelet fiainak dobogó patájú paripái tiporta vér- és verejték áztatta föld. A magyar parasztember a gömbölyű búzamagból e föld segítségével bontja ki az éle­tet. „A föld, urak, kemény rög, ki azt megműveli, véres verej­tékének gyöngyével öntözi” — mondta Mátyás király. Emlék­szem, mégis milyen boldog ér­zéssel eresztette ki nagyapám a kaszát! Milyen gyönyörű­séggel és mesteri biztonsággal szelte le az előtte bókoló ka­lászsort, gondosan kikerülve a bodzahajtást, a tüskerózsa gallyát! Milyen élvezettel ka­pálta nagyanyám is a kövér fekete televényt! A magyar fazekas e földet emeli fel, hogy életet leheljen bele. Látom magam előtt a ki­lencven éves — azóta már rég meghalt — Kántor Sándort, a Kossuth-díjas karcagi népmű­vészt, amint elegánsan, ün­neplő ruhában egy szivarfor­ma agyagdarabra tévednek az ujjai, és beszélgetés közben önfeledt, boldog táncban si­mogatják, formálják, gyúiják a matériát. „A szülőföld a nagy tágas­ságot, a színes és csillogó vég­telent jelenti, a tavaszi nap­fényt és a tág tüdőt. Benne van a gyümölcs édessége és a nyá­ri por kedves szaga. A termé­szet lelkesítő, tüdőtágító, illa­tos öröme” — írja Móricz. Amikor a habára gondolok, egy kicsit mindig „a la rec­herche” , az eltűnt idő nyomá­ban is járok. Visszahullok a múltba. Egyik parányi kezem apám lecsüngő kisujjába ka­paszkodik, a másik egy mézes­kalács-szívet szorongat boldo­gan Debrecen utcáján. Aztán, húsz év múlva már a felsőgal- lai óvodába menet, fiam szo­rítja — gondolatomban — az én ujjamat. Gyermekkorom hangszerei — a tolisíp, a tök­szár, a cirokhegedű, a fűzfa­síp, a pitypang szárából ké­szített bégető, a kis pecekből és dobozból álló brekegtető, a gyufásdobozból és befőttesgu- miból eszkábált citera, a dió­héjból csinált csengettyű és a barackmagfütyülő — szólal­nak meg bennem. Igazi hazám a szűkebb szülőföld, Szatmár, ahová mindig hazahúz a honi föld édes gravitációja, ahol a Hét krajcárt köszöntő Ady szavaival: „az emberek nem hazudnak akarattal: ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek.” A Túl­partján vagyok igazán boldog, ahol szinte az eget ringatják a zöld szín ezer árnyalatában pompázó, fürtös diófák. A szatmári erdőkben meghallom a tölgyfák meleg, asszonyos sóhaját, a bükkök férfias hall­gatását, megérzem az évgyű­rűk hűséges egybefonódását. A sonkádi „Bukónál el tudok gyönyörködni egy sárga virá­gú vízitök levelén sütkérező le­velibékában, ebben a termé­szet által tökéletesre formált aranycirádás ékszerdoboz­ban. A szűkebb hazát jelenti a család. A kisebbik, feleségem gondoskodása, fiam mosolya, lányom hamvas bája, és a nagyobbik. Ebbe az utóbbiba tartoznak a határainkon belül és kívül élő honfitársak, min­Szükségpénzek a forradalom és szabadságharc ide­jéből . Archív fotó ^kcá&íá - , O ,-.uJí l &Ü „ & > , -- - ' 11» * ti

Next

/
Thumbnails
Contents