Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-06 / 31. szám

j 1993. februáré. A ‘K$Cet-‘Mawarorszáfi hétvégi meUékCete 1 1 3 Adalék Ady emlékezetéhez Korabeli újságcikk a Az ÉSZAKKELETI ÚJ­SÁG NAGYKÁROLY ÉS ÉRMELLÉK című lap 1919. február 15-i számában iro­dalomtörténeti jelentőséggel bíró cikk jelent meg dr. Czir- busz Géza egyetemi tanár tollából. Az Ady-irodalomban ezen írást nyilvántartják, a kutatók előtt nem ismeretlen. Tekintet­tel arra, hogy a szélesebb olva­sóközönség előtt viszont eddig nem vált ismertté, az írást új­ból közreadjuk, ezt aktuálissá teszi az is, hogy január 27-én volt a költő halálozási évfor­dulója. Ezt a bánatos, kellemes ma­gyarsággal megfogalmazott jelentést hozta a posta. Ady Endrét Nagykárolyban tanítot­tam valamelyik alsó osztály­ban. Nyurga, csöndes pillan- tású kis gyerek volt. Kíván­csian mustrált, ki az ő mestere, kinek bajusza nincs, mégis praeceptor. Valami közeli re­formátus intézetből hozták év közben. Legjobban tetszett a gyereken kívül kísérője. Fiatal asszony. Özvegynek mondotta magát, s református papot em­legetett, kinek özvegye. Nén- je, anyja, vagy mije volt Ady- nak, (sic!) arra nem emlék­szem, — csak az tűnt fel, hogy olyan fiatalon özvegy. Kitűnő magyaros típusú és beszédű, élénk asszony volt. A következő évben megint elvitték a gyereket másfelé. Sajnálom mind a kettőt. Mert akkor az Ér és községei érde­keltek. Nekem meg szokásom volt diákjaim segítségével a környék geográfiai viszonyait — mondjuk Gárdonyival — megtapasztalni. Be is jártam ily módon egész Magyaror­szágot. így kerültem az egye­temi tanárságra „angyalbőr­ben”. A kis Ady élénk fiú lehetett, mert ingerkedtek vele. „Nem adi az Ady!” Sohase’ bánsd, költő haláláról Ady emlékezete Szivetszaggatój méCységes fájdaíommaC tudatjuk mindenjó emßerünjjet, iwgy kicsiny családimk büsz­kesége, fejünknél éles koronája, a mi drága jó fiunk JdDy a Vörösmarty Akadémia elnöke élete 41-ik évélen f. évi január 27-én Hosszas szenvedés után csöndesen ellunyt. Okozójának s annyi kőkeményében sírva ostorozott nemzeténektragikus sorsa felőröíte testi és lelki erejét: keserű szívvel, tört reményekkel távozott el tőlünk s itt hagyott bennünket a sötét kétségbeesésben. A magyar literatura súlyos vesztesége lett, oh ne tűnjék fel hivalkodásnak a tni külön, mélységes gyá­szunk keserű bánatunk hiszen mi mindenünket elve- szítettük&enne. Drága halottunkat ideiglenesen (Budapesten temet- tékel, s a közlekedési viszonyokmiatt szülei és testvé­re nem lehettek ott koporsója mellett, de mihelyst le­hetséges lesz, — annyiszor hangoztatott kívánsága szerint — hazahozzuk Őt szülőfalujába, ‘Érmind- szentre, s itt helyezzük el végleges, örök nyugalomra családunkközös temetkezőhelyén. Siratjukkeservesen, amíg úgyis kihalásra predeszti­nált kis családunknak csak egyetlen tagja is életben lesz. ‘Érmindszent, 1919. január 30. Ady Lőrinc jp Ady Lőrincni Őz. Ady ‘Endréní. Ady Lajos és felesége. (sic!) majd odaadi! így ment az minduntalan, mikor bakte- roskodtam 10 percig az iskola udvarán. Hám József direktor, szókimondó palóc ilyenkor kedvenc szavát harsogtatta: „hergestellt!” s a lárma meg­szűnt. Pesten föl nem keresett. Már akkor híres, tehát természete­sen tanult ember volt. Mit ke­ressen egy volt gimnáziumi tanárnál? Verseiben az tűnt fel, hogy a magyar parasztot szidja, de úgy, hogy az úr ért­sen belőle. Ábban igaza volt, hogy a paraszttal senki sem törődött nálunk. Egész Sáros svihákjait szedte össze a parla­ment, dicsérték a hülye Péchy Tamás eszét, még jobban a bi­hari gárdát, csodálták, hogy Károlyi Pista gróf nem tegező- dik a képviselőkkel, pláne a svihákokkal és Hegyi Atankát meg Pálmay Ilkát istenítették, (Blaháné többször volt a kas­télyban.) De a parasztot ott­hagyták kusza falvában. Csak exekváltak, de jogokat nem adtak neki. Innen Ady elkeseredése köl­tészetében. (Dr. Cz. G.) Közreadja: Nyéki Károly különítményesei Sajátos viccelődés közben csomagolták reggel nejlonba. Az öregember lába nem akart belül maradni, hát persze, hogy tréfálkoztak kicsit a hul­lahordó legények. —Az uram?!—Ez már más hang volt, megrebbent. Danai nem válaszolt a szatyrot tartó apró asszonynak. Úgy nézett, ahogy kellett. — Csak nem halt meg? — Kérdezte aztán, nem is a saját hangján a nézést fölfogó öregasszony, és haja, a szép, ősz haja, mintha azonnal kuszáit szénabog­lyává vált volna. Mint az anyámé, amikor meghalt — gondolta Danai, és végre szól­ni tudott. —De igen. —Mikor?—Ezt már nem is annyira szóval, mint inkább nézéssel kérdezte a nénike, és a kezével az ágy kegyetlenül fehér vasába próbált kapasz­kodni. —Hajnalban... Ötkor. ...A lány itt áll még? De hi­szen ez a Teréz körút! — Bocsánat, valóban azt hittem... Mind szépek voltak, Gabi, Teri és a többiek, hárman fe­küdtek csövekre, műszerekre köt\>e, és közöttük szüntelenül jelen voltak a gyors, pontos mozdulatú szívkommandó tag­jai. Ujjaikból adták az életet, a megújulást. Megnyugtatták a jajgatót, árnyékolták a hör- gést... A szívkommandó! Így nevezi őket azóta is. Persze oda tartozik Dékány Péter ad­junktus úr is. Danai szólt neki, hogy szíveskedjen kissé odébb állni, hadd lássa ő is a képer­nyőt. Hadd lássa miként kú­szik a katéter finom kígyója a szívbe... Az ő szívébe! Látta is. A vérfestést, az elzáródott ko­szorúereket. De előtte lebeg Bartek Iván sebész főorvos ti­tokzatos mosolya: „Csak nem gondolta, hogy mozgó szíven el tudom végezni az öltése­ket?” A szívét le is állították. Több órára? A kezét nézte, amivel az ő lehűtött szívét fog­ta. „Olyan vékony cérnával végezzük az öltéseket, ame­lyeket szabad szemmel nem is látni.” Miket mondott még egy héttel a műtét után? Sokkal több műtétre volna szükség Magyarországon, de nincs elég jól képzett nővér... O, igen! Nincs elég szívkommandós. Nincs elég szép, fiatal lány? Karcsú, gyors mozgású, csen­gő nevetésű. „A kés és a szív jó testvérek!” Mondta ezt va­lamelyikük, s könnyed neve­tésre kiszállt puhán a nagy ablakokon, vagy csak Danai gondolta? Bartek doktor úr elvonul a Balaton közepére, és pihen a vitorlásában. A szív­motort, ami éltette a szívtől külön kapcsolt testet, a műtét után eldobják, akárcsak a csöveket. Körülbelül ezer dol­lárértéket minden műtét után. Es nincs elég szívkom­mandós! Hölgyem, maga is szép, de nem szívkomman­dós!... Csak nem motyogott a lánynak? — Tévedtem, bocsánat! — Miért lett indulatos? Nézte az ismeretlen lányt. „A kés és a szív jó testvérek!" De ez a lány nem az a lány! — Üm!... Pedig Gabi a ne­vem. Azt hittem valahonnét tényleg... _ _ em! — De miért iV / ilyen hangosan / \J tiltakozik? A lány X 7 megütközve néz rá, majd megfordul, és elve­gyül a járókelők között. Danai pedig nézi a világot, amely megváltozott, amióta vissza­tért „odaátról”. Szép lány ar­cok hajolnak föléje az égből. Itt a Teréz körúton egy pilla­natra felújított szíve felé fi­gyelt, amely ki tudja, hány is­meretlen ember vérét lükteti benne szét, majd felnézett. Mintha a járdán a kisfiús arcú öregember jönne vele szem­ben. Hirtelen lendülettel futni kezdett a megálló felé, hogy elérje a villamost. Oláh Margit: Siratok (tus) Sündisznó cserfaággal Mozaikok a megyei cigányság múltjából Fazekas Árpád A cigányság nemcsak Ma­gyarországon, de más európai országokban sincs „a maga helyén”. Közel száz évvel eze­lőtt már felhívta erre a tényre a figyelmet Kozma Andor (1861-1933) kitűnő költőnek ,A- antiszemitizmus lényege” c. írásában (Budapesti Szem­le, 1901, 299, 161-189. old.), ekként: „De vajon nem hibá­san nevezi-e az angol egyipto­minak (gipsy), a francia pedig csehországinak (bohémien) a cigányt? És vajon e hibás ne­vezetek változtatnak-e a cigá­nyok sajátos fajszerűségén?” A válasz: nem. Viszont a sok tévedés és előítélet miatt fon­tos minden tényszerű adat. Megyénkben biztos tám­pontunk van a cigányság 100 évvel ezelőtti létszámára vo­natkozóan. Ugyanis 1893. ja­nuár 31-én a m. kir. a belügy­miniszter 91.181 sz. rendelete folytán összeírták az itt tartóz­kodó cigányokat. Szabolcs vármegyében ekkor 4985 ci­gány volt, s nemi megosz­lásuk: 2459 férfi és 2526 nő. A legtöbb cigány a nyírbátori (830) és a nagykállói (770) já­rásra esett. A mai Szabolcs- Szatmár-Bereg megyére vo­natkozóan ilyen pontos adatok nem állanak rendelkezésre, becslések szerint kb. 70 000 lehet a számuk. így a cigány folklór gyűjtésére mindig jó adottságok nyíltak terüle­tünkön. Már a XIX. sz. végén gyűjtést végzett dr. Wislóczki Henrikné, majd később Bari Károly Nagyecsed (1972) és Kántorjánosi (1983) közsé­gekben, valamint Mészáros György Tiszavasvári (1973, 1978) és Nagyecsed (1978) településeken. Ugyancsak Nagyecseden gyűjtött Luby Margit. Az orvostörténelem tanúsága szerint hazánkban régebben a „fáraók”-kal, vagyis cigány pecérekkel sze­dették össze a veszettségre gyanús, illetve kóbor kutyákat (kutyapecérek, sintérek). így volt ez 1661-ben a Szatmár megyei Nagybánya városában is. Ékkor még a halálosnak számító lyssa (veszettség) ter­jedése meggátlása érdekében ölték meg „a háznál tartott agarakat, vizslákat és kutyács­kákat”. Az is tény, hogy ezek a cigány pecérek (lictores egiptii) olykor akasztásokat is végeztek a vármegyénél az igazságszolgáltatás számára (hóhérok). Ismeretes, hogy a porosz ci­gányok címerállata: a futó sündisznó, szájában cserfaág­gal. Nos, a termékenység ezen jelképe a cigány néphitből be­lekerült Zay Anna orvosköny­vébe. Ugyanis a Herbárium (1718) 284. receptje a követ­kező: „Az Aszszonnak Szapo­rodásra Segittő Orvosság... tö­vises disznónak a bőrivei füst- työllyed magad, bizonyos le­hetsz benne, hogy hasznos lé­szen.” Van példa bőven a magyar cigányok hazafiságára is. Tény, hogy Nagy károlyi Fá­tyol Károly (1830-1880) a későbbi híres prímás és gor­A termékenység istennő­je (részlet Péli Tamás 1980—83 között festett ti- szadobi pannójából) donkaművész 1848-ban Bun­kó Antal bandájának tagjaként a szatmári nemzetőrök seregé­be lett besorozva. így történ­hetett, hogy Fátyol játszott Sá­toraljaújhelyen Kossuth Lajos előtt is, akitől ekkor ezüstfe­delű pipát kapott ajándékba. De ismeretes az is, hogy Pócsi Laci cigányprímás, aki gróf Teleki Sándornak a Szatmár megyei Koltó helységben lévő kastélyában 1846 októberében Petőfinek és novemberében pedig Liszt Ferencnek muzsi­kált, a szabadságharc buká­sa után a Rákóczi-indulónak nyilvánosság előtti eljátszása miatt börtönbe került. A II. világháború idején a fasiszta Németországban Ba­ri Károly 1985. évi adatai sze­rint mintegy 600 000 cigányt pusztítottak el, s közülük 50 000 hazánkból származott. Mivel e tekintetben kevés a dokumentum, felsorolom az 1944. november 2-i nyíregy­házi szovjet elhurcolás név­jegyzékének cigányáldozatait: Makula József 43 é (Fried- mann-telep, 5 gyermek), Ma­kula Máté 34 é (Friedmann-te- lep, 6 gyermek), Makula Péter 39 é (Friedmann-telep, 2 gyer­mek), Budai Mocsár József AD é (Körte u. 17., zenész, nős, gyermektelen), Nagy Dezső 40 é (Epreskert u. 26., zenész, 5 gyermek), Dinó János 45 é (Epreskert u. 48., zenész, 2 gyermek), Szalontai Sarok György 27 é (Kéz u. 29., ze­nész, nőtlen), Szalontai Sarok Ferenc 25 é (Kéz u. 29., ke­reskedő, nőtlen) és Szmóré Ferenc 23 é (Epreskert u. 4., zenész, orosz nemzetiségű és állampolgár!, nős, gyermekte­len). Ezen 9 személynél csakis több lehetett az elhurcolt cigá­nyok tényleges száma. A helytörténeti kutatások csak az 1992. év végén tisz­tázták, hogy Szabolcs-Szat- már megyében az 1956-os for­radalom és szabadságharc egyik vezető személyisége: Dandos Gyula (Torockó, 1938. július 2. — 1957. február 10.) a Kossuth Gimná­zium IV. b. osztályos tanulója volt, aki cigány származású. Korai mártírhalála miatt nem tudott leérettségizni sem. Remélhetőleg nemsokára em­léktáblát kap a Béla u. 1. sz. alatti kollégiumban, ahol 4 évig lakott. Megyénk cigányságának a múltjáról még röviden sem lehet szólni, legalább 1-2 nagyhírű cigányprímás em­lítése nélkül. Úgyanis nem­csak a nyírségi dzsentrik, de általában a szabolcsi emberek életéhez is hozzátartozott a magyar nóta, illetve a cigány­zene. Nemzeti és családi ün­nepek, májusi szerenádok el­képzelhetetlenek voltak ci­gánymuzsikusok nélkül. A dúsgazdag Benczi Gyula (1849-1918) nyíregyházi ci­gányprímást Krúdy Gyula egyenesen „cigányhercegnek” nevezte. De közismert volt Balázs Ferke nagykállói cigányprímás is, aki 1926. no­vember 7-én éppenséggel Kodály Zoltánt „tanította” a Kállai kettős melódiájára. Volt viszont olyan híres nyír­egyházi prímás: Sáray Ele­mér, akinek emlékét politikai szereplése is megőrizte. Ugyanis a Nyírvidék 1921. augusztus 27-i számának a Sztrájkolnak a cigányok című cikkében ez olvasható: „A Korona-szállóban tegnap este hallgatott a hegedű... Nagy eset. Sárayék bérharcot vív­nak és ma sztrájkba léptek. Fi­zetésemelést kértek és pedig 100 százalékot. Nyolc koronát fejenként, ami bizony a fővá­rosi 30-40 koronához képest vajmi kevés.”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents