Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
1993. feßruär 6. Űzi a feladat, szólítja a munka Pro Cultura Hungarica a világvándornak Kurili szigetek-Kamcsat- ka-Nyíregyháza (KM - Ba- raksó Erzsébet) — Újsághír: A Művelődési és Közoktatási Minisztérium a Pro Cultura Hungarica kitüntetést adományozta Normantas Pauli- us litván származású fotóművésznek a magyar nép nyelvrokonainál végzett kutatásaiért, e népcsoportok életének dokumentálásáért, fotóművészeti tevékenységéért. Kivételes a kitüntetés, mint ahogy kivételes a kitüntetett művész elhivatottsága is: felkutatni a magyarok Szibériában élő nyelvrokonait, s a sikeres eloroszosítási folyamat 24. órájában, a végső felmorzsolódásuk előtt megörökíteni életmódjukat, szokásaikat, a naplójegyzetek, az újságoknak küldött beszámolók és a fényképek segítségével. Sajátos megjelenésével ma már hozzátartozik városunkhoz, idetelepülésének kilenc éve óta Nyíregyháza tipikus figurája lett — már amikor itt tartózkodik. Mert nem sokáig marad meg egy helyben, űzi a feladat, szólítja a munka, kapja a fényképezőgépeket, belebújik a bányásznadrágba és irány az Északi-sark. Legutóbbi expedíciója fél éven át tartott, tavaly augusztusban indult, most érkezett meg. Szibériai falvakban kereste ezúttal a magyarok nyelvrokonait, majd Kamcsatkán és a Kurili szigeteken készített újabb többezer felvételt. Mikor helikopterrel, mikor autóval, vagy vonattal, olykor stoppal, s ha kell, akkor gyalogszerrel olyan hosszú utat tett meg, hogy képletesen szólva megkerülte a Földet. Túl az Északi-sarkkörön eljutott az ázsiai kontinens legészakibb részein található falvakba, a Jenyiszej melletti településeken kereste a forrást, ahol nyelvrokonaink, az enye- cek, a nganoszánok és a nye- nyecek élnek. A körükben készített fotókkal kiegészül a finnugor gyűjteménye. Magyar fotós nem akadt eddig, aki vállalta volna azokat az olykor embertelen körülményeket, melyek egy-egy ilyen út során adódnak. Egy litvánnak kellett ahhoz Magyarországra jönnie, hogy ez a küldetés beteljesedjék. Első fotóalbumában, az Apadó források című kötetben már megörökített tíz finnugor népet, legalább emlékezzen rájuk az utókor, hiszen amint tapasztalta, kevés a realitás olyan népcsoportok fennmaradására, melynek tagjai könnyen megszámlálhatok, ma már néhá- nyan vannak csupán. Lát viszont esélyt azoknak a finnugor népeknek a megmenekülésére, amelyek létszámukban jelentősek — 300-700 ezer között vannak — és erős a nemzeti öntudatuk. Ilyenek például a cseremiszek, a zűrjének, a mordvinok. Hiányzik még a teljes finnugor kollekciójából a szelkup, valamint a manysi, vagy vogul nép, ezeket a csoportokat ezután szeretné feltérképezni. Megkülönböztett az érdeklődése a magyar történelem nagy orientalista tudósainak tevékenysége iránt, volt már egy Körösi Csorna Sándor emlékezetére szervezett útja, megjárta Kínát, Tibetet is. Tervei között szerepel Stein Aurél munkásságának feldolgozása, amihez az előtanulmányokat már a tudós nyomában járva a helyszínen elvégezte, és eltökélt szándéka Indiában egy Stein-emlékgyűjtemény létrehozása. Tele vannak ezek az utak váratlan kalandokkal, meglepetésekkel. A mostani expedíción a legérdekesebb egy találkozás volt. A helyszín: a Japán Hokkaido felett 6 tengeri mérföldre fekvő Kunasir-sziget, ez a Kurili szigetek második legnagyobb szigete. Fotótémát keresett éppen, amikor egy idős asszony megszólította, és meghívta egy teára. Pár percnyi orosz nyelvű beszélgetés után kiderült, magyar az asz- szony, Juliska néninek hívják, és a háború után deportáltakkal hurcolták ki. Ott ment férjhez, most a lányával a szigeten él. Hálásan említi Paulius azokat a segítőket, akiknek jóindulata nélkül nem juthatott volna el erre az útra. Legfőbb támogatója a litván kormány, mivel a fotós az expedíciók során tanulmányokat, dokumentációt készít, és tudósításokat küld különböző litván lapoknak arról, mi lett a sorsuk a távoli Szibériába deportált litvánoknak. Szponzorai között volt ezúttal a Zarándok nevű német-litván utazási iroda, Japán budapesti nagykövetsége, a Főfotó, továbbá ösztöndíjat garantált számára Nyíregyháza városi önkormányzata is. Most hatalmas tempóban hívja és nagyítja a fotókat, hiszen ma már a világ szinte minden táján szívesen látott kiállítóművész. A budapesti Műcsarnokban majd a Vigadóban és a nyíregyházi galériában rendezett kiállítások után Vil- niuszban mutatta be tibeti képeit és a Körösi Csoma-anya- got. A közeljövőben a finn Ka- jaani fogadja, áprilisban pedig az Új-Delhiben lévő magyar házban lesz kiállítása. Nehéz, profi kenyér az enyém, mondja a világvándor, s jelszavával: „kell menni a forráshoz”, kapja magát, hogy pár hét múlva elfoglalja szállását mondjuk egy kialudt vulkán kráterében, valahol Kamcsatka alatt. 11É, Mloziiá" Adonyi Sztancs János versei Levél Jövőmért nem kell aggódnia Feleségem: egytálétel Szeretőm: ambrózia Komatál Kaphatsz bár tálcán mindent Az idő mint Toldinál a malomkő - tovaszáll Hiába, kedvesem, az élet nem komatál Oláh Margit: Tánc (akvarell) Kiss Dénes: A szeretet G abika!... Gabika!... Csókolom!... Várjon! Futott és mégse liheg? A húsz év körüli lány hátrafordult, és szép arcán értetlenség. — Nekem szólt? — Fejét hátravetette, s kihívóan nézett az őszhajú Danaira, aki zavarba jött. — O!... Bocsánat. Összetévesztettem valakivel. — Mondta és alakokat látott mozogni. Távoli fehérségbe vesztek, fémek csillogása közé... — Bocsánat! —Na ne mondja!... —Bigy- gyesztette a száját. Danai tétován állt. A fények, arcok belülről villantak, de közeli múlt félelmei közül. Am a sötét szorítás, ami még néhány hónapja is fojtogatta, satuként szorította a szegycsontnál, nem jelentkezett. A kemény, agyig dobbanó szívlüktetés sem. A hatórás műtét alig két hónapja volt. Lehűtötték a szívét nyolc fokra, a testét huszonötre. Ott a műtőben és az intenzív osztályon, mint valami látomás, libegett a két fehér ruhás nővér, Gabi és Teri. Danai lelke még alig tért visz- sza a testébe, foszlányai titkos feketeségbe nyúltak. Ködlő világban barangolt, roppant csillagközi hűvösségbe nyújtózott dermedt tagokkal. E kábulatban kérdezte nevüket. — Nem fontos — mondták mind a ketten. S a derengő világban magabiztosan uralkodtak életen, halálon. Olyan volt az egész, mint valami jelenés. Ma divatos volna így nevezni: nulladik típusú találkozás. Erősködött a nevükért, azért is, hogy ne hulljon vissza a végtelen mély kútba. — Kérem! Meg akarom jegyezni a nevüket!—Ott feküdt meztelenül a 'műtő fehér hűvösében, csak a szája mozgott. Végül megmondták: Csók Gabriella, Balogh Teri... Ők és többiek, mind a szeretet különítményesei. Tudnia kellene mindegyikük nevét. A fiatal orvos, aki a csöveket kihúzta belőle, csak nehezen mutatkozott be: Kelemen doktor. Micsoda összehangolt mozdulatok! Nagyobb fegyelem atomerőműben sem lehet, mint amit a műtőben és az intenzív osztályon tapasztalt. S ez volt az igazi csoda! A szeretet fegyelme. Ahogy elért az ujja- kig, amelyek megmosták a tehetetlen testet. S nem volt kényes hely. Nem érzett megalázást, inkább maga is tele lett szeretettel. És itt van ez a lány. Hasonlít! Ritka helyzetekből jól emlékezik az arcokra. Miután elvitte a mentő, és lekerült a szubintenzív osztályra, még az előző kórházban, alig fél napig látta az öregembert. De kisfiús arcára emlékszik. Azokra a vonásokra, amelyeket magával vitt a nagy titokba... Arra a hajnalra is, amikor egy hosszú, csöndes sóhajjal meghalt a mellette lévő ágyban. Délután még beszélgettek. Azt kérdezte, nem zavarja-e, ha meghallgatja a híreket?... A híreket hallgatjuk, és már alig létezik számunkra a világ. De ez másfajta emlék. Nagyon is az. Akkor még nem volt „odaát". Akkor még nem hangzott el az isteni teremtés új mondata: „Danai úr, túl van a műtéten!” Még nem tört rá az elragadtató csoda érzése. Előre mondták, gyönyörű lesz! (Ha lesz!) Gyönyörű lesz élve kikerülni a szívműtét kései alól! Ez a repülés!... Mintha mély kút, magasan fölötte lévő fénykarimáján néztek volna le rá: „Túl van a műtéten"... Két arc. Női arcok a messzi égből. Talán Gabrielláé és Terié? Mindig mondták, mit csinálnak, hova nyúlnak, mit érez. Ne harapja el a szájában lévő csöveket! Később úgy számolta, tizenöt cső, katéter és szonda lógott ki belőle a nagyvilágba. Az egyik ifjú lány finoman, óvatosan lemosta az egész testét, s közben beszélt, mintha újszülött csecsemőt babusgatna, s Danai nem érzett szégyent. Erezzen a teremtés, amelyik ilyen helyzetbe hozza a teremtményét! .. A műtét előtt történt, hogy az ő didergető élményévé is vált, ahogy elhagyta egymást két öregember. 0, az az öregasszony! Dél körül szegényesen, de szépen öltözve hozta, ahogy szokta, kis szatyorban és befőttes üvegben a húslevest az urának, a kisfiús arcú öregembernek. A férje ágya azonban már üres volt. Tökéletesen üres. Rajta új ágynemű, elsimítva. Tegnap délután még ott ült az unoka, ott ricsajozott a szomorú arc fölött öt-hat rokon. Tele lett a hangjukkal a terem. Csak a kis öregasszony ült hallgatagon az ágy végén, miután megetette az urát. A többiek sem vették észre, hogy valami félelmetes ólálkodik körülöttük. Eltek, ahogy kint a világban, önösen és felületesen. — Az uram? — Senki más nem volt a kórteremben, csak Danai. Mit mondjon? Küldje a nővérhez, orvoshoz? A legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Még a fülében bujkált az öregember utolsó sóhaja. Hajnali ötkor történt, és délutánig senki sem értesítette az asszonyát? Nem mondták: többé nem kell leveske... Többé soha semmi sem kell. Csak majd kijárogatni a temetőbe. 12 í Ä %$(et-Mapuarorszáfl hétvégi mettéfcftte___________ mm fibeti szerzetes Normantas Paulius felvétele Oláh Margit: Kádár Kata (akvarell)
