Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-06 / 31. szám
Ä X$Ut-Magyarorszfy hétvégi mciUkíetc 1993. február 6.----_----_-----*-----------------------------— jߣ m fiim . ______ ____~_______—_____________ Honi szegényeink Cservenyák Katalin T ízezrek mozdulnak meg, árad belőlünk az önzetlen segítség, ha menekülteknek. határainkon túl élőknek szerveznek gyűjtő akciókat. Mindez érthető, hiszen déli határainknál dúl a háború, családok válnak hontalanná, kényszerülnek egyetlen bőrönddel elhagyni szülőföldjüket, tőlünk keletebbre pedig mind nagyobb a szegénység, az infláció, üresen tátonganak az élelmiszerboltok, egyhavi nyugdíj kevés egy pár kolbászra. Megható ez a segítőkészség, ugyanakkor elgondolkodtató. Vajon nálunk minden rendben van? Ebben az országban nem élnek szegények, akik hónap végén úgy számolgatják össze a forintokat, mint annak idején Móriczék a hét krajcárt? Tévedés ne essék: egyáltalán nem az ellen vagyok, hogy menekülteken segítsünk. A mi családunk is ösz- szegyűjtötte a kinőtt, vagy már nem használatos ruhaneműt, s mi is elküldtük nekik. Míg átvasaltam, össze- pakolgattam a holmikat, azon gondolkodtam, vajon tetszik-e majd annak, aki viselni fogja. Nem bosszankodik-e rajta, hogy annak idején én egy kicsit átalakítottam, s most neki szűk a dereka. Gondol-e arra, hogy az első iskolabálon ezt viseltpm1? Aztán az is eszembe jutott: vajon nem él-e néhány házzal odébb valaki, akinek ugyanolyan örömet szerezhetnék vele. Nemrégiben az utcán, egy idős nénire lettem figyelmes. O is meglátott, s szégyenlősen csúsztatta szatyrába a kukából kihalászott kenyeret. Magyarázatképpen csendesen tette hozzá: a disznóknak gyűjti. A toronyházak tövében mindketten elhittük, hogy neki az emeleten disznaja is lehet... Saját szegényeinket szégyelljük. Sokszor nem is igen akarunk tudomást szerezni róluk. Ha valahol híre megy, hogy hajléktalanok szállását alakítják ki, máris megindul az aláírásgyűjtés, a tiltakozás. Csak azokról ítélkezünk, és azokból általánosítunk, akik korábban a tanácsok, most az önkormányzatok asztalát verik: nekik ez és ez a juttatás jár. Aztán — ha megkapták — első dolguk, hogy a legközelebbi kocsmában áldomást igyanak az üzletre. Biztos, hogy nagyon sokan önhibájukból kerülnek a társadalom perifériájára, s nagy részükkel nem is igen tudunk mit kezdeni. Fel kellene viszont figyelnünk már azokra, akik emberi méltóságukat megőrizve nélkülöznek: akiknek ablakában este nem gyullad ki a villany, kéményükből nem bodorodik az ég felé a füst. Mert így snórolnak. Emberarcú kisvárosunk Nyílt levél a „szürkeségbe lecsúszott városias falu”-ról Kedves Vereség Ilona! A Kelet-Magyarország egyik korábbi száma Többen többet érünk — Egy közösség- fejlesztő keserű tapasztalatai címmel — Sz. J. tollából — beszélgetést ad közre Önnel egy, Csengéiről szóló, 1991- ben közzétett tanulmányával kapcsolatban. Nagyon sajnálom, hogy tanulmányát nem olvastam, s így csak a lapban közölt beszélgetésre alapozhatok. Megállapításai közül néhányhoz megjegyzést fűznék, illetve egyet-kettőt vitatnék. Ön — és erre utal az alcím is — kissé borúlátóan tekint a vidék közösségfejlesztő folyamataira, amelyek csak úgy érnék el céljukat, ha teljesen lefednének egy előre megrajzolt eszményi képet. Emellett úgy tűnik, mintha Ön a közösségfejlődést kizárólagosan spontán, „alulról jövő” szerveződésnek fogná föl, amely „akár a hatalom alternatívája is lehet”. De mit értsünk itt a „hatalom” fogalmán? A mindenkori hatalmat általában? A jelenlegit? És azon belül is: a központi (kormány) hatalmi szerveket? Vagy már magát az — egyébként közvetlenül és demokratikusan választott — önkormányzatot is? Jómagam a helyi önkormányzatokat — hacsak nem kezdenek elkülönült hatalomként viselkedni — a civil társadalom részeként fogom föl. A lapban Öntől olyan megállapításokat idéznek, miszerint Csenger „szürkeségbe lecsúszott városias falu, minden értékét elhanyagolva fuldokol ebben az állapotban”, — „a város strukturálatlan és izolált emberek halmaza, akiket az orruknál fogva lehet vezetni", — és „sem az akkori, sem a mostani vezetés nem ismerte fel, elhanyagolta a program közösségi erejét”. (A Mako- vecz Imre és munkatársai által készített városrendezési programról van szó.) Úgy vélem, ezek a megállapítások túlzottan sommásak; a kép árnyaltabb, sokszínűbb, igazabb. A Csenger-típusú települések mindig őrizni fognak, már csak mezővárosi voltuknál fogva is, valamilyen falusi jelleget: éppen ez teszi az ilyen településeket emberarcúvá a nagyvárosok panelformájával szemben. Persze tudom, hogy a „falu” fogalma itt inkább az „elmaradottság” fogalmával lenne rokon. De Csenger nem elmaradott, illetve amennyiben az, döntő részben nem lakóinak hibájából. A városban jelentős számú értelmiség él. A közigazgatásilag hozzá tartozó társközségekkel együtt 8 ezres lélekszámú településen kb. 100 pedagógus, hat orvos, három lelkész dolgozik, és még számba se vettem a műszaki és agrárértelmiséget. Ezer diák tanul a városban. Az általános iskola énekkara állandó résztvevője a körzet kulturális életének. A középiskola diákjai és tanárai közül majdnem százan bérletesei a nyíregyházi színháznak, ahová csak bérelt busszal utazhatni, ami személyenként 150 forinttal emeli meg egy- egy jegy árát, és a háromórás előadást az utazással együtt hétórássá teszi. Ha valamiben fuldokolunk, úgy ebben igen. De azért nem merülünk el. (Igaz viszont, hogy hiányzik a városból egy valamirevaló könyv- és zeneműbolt.) Vannak és működnek a közösségi élet más formái is. Nemrégiben adták át a református egyházközség szintén Makovecz-tervezte gyülekezeti házát (Csenger 1500 családjából 1200 a református), és újították föl a vasárnaponként hívekkel (és nemcsak öregekkel) teli műemlék templomot. Létszámban kisebb, de hitéleti közösségben nem kevesebb értékű a görög katolikus gyülekezet. Hosszú évek óta kitartó munkával dolgozza föl a környék hagyományait az egyre gyarapodó falumúzeum. Közösségeket formál a „Csenger gyermekeiért” Alapítvány is, melynek kuratóriuma éppen a legutóbb szavazott meg közel 400 ezer forintot 11 különböző, önszervező közösségformáló akció támogatására. Tavaly márciusban alakult meg a csengeti lakosság kb. egyötödét kitevő cigányság helyi cigányszövetsége, amely felvállalja a helyi cigányság környezetének egészségesebbé, kulturáltabbá tételét, a cigánykultúra hagyományainak ápolását. Izoláltságuk leküzdéséhez hozzájárul az új művelődési ház is, amelynek fölépítését a város vezetése kezdeményezte. De közösség- formáló, teremtő ereje van a termelőszövetkezet átalakulási folyamatának is: nem egyszer éles viták (nóta bene: bírósági perek) kereszttüzében élnek az emberek demokratikusjogaikkal. A gazdasági ön- szerveződést segítendő, a helyi önkormányzat egyik alapítója lett a nemzetközi PHA- RE-programhoz kapcsolódó megyei PRIMOM Vállalkozásélénkítő Alapítványnak, melynek helyi irodája már eddig is sok segítséget nyújtott a vállalkozóknak. A társadalmi strukturáltság kialakulásának jó jellemzője a képviselő-testület összetétele. Az T990-es önkormányzati választásokon (ahol már az első forduló sikeres volt az elegendő részvételi arány miatt) 5 független, 1 MSZP-s, 1 FIDESZ-es, 3 MDF-es és 3 kisgazdapárti képviselőt választottak meg. Az SZDSZ- szervezet később alakult meg, — egyébként zömmel vállalkozókból áll. Gondolkodnak egy KDNP szervezet létrehozásán is. Bár a város vezetése sugallta, de önálló közösségformáló szerepe van az 1990 augusztusa óta havonta ezer példányban megjelenő Csengeri Hírmondónak, a város és környéke újságjának — és az lesz a városi televíziónak is. A civil társadalom szerveződései közé tartoznak, és széles rétegeket mozgatnak meg a sportegyesületek. Ez városunkban a labdarúgást és a kézilabdát jelenti — s ha csak 100-120 állandó szurkolót és támogatót számítunk, ez arányaiban annyi, mint egy fővárosi nagycsapatnál 30-40 ezer ember. Folytathatnám a sort, de nem ez a lényeges. Strukturált és nem állóvízszerű ez a kisvárosi (megengedem: falusi) társadalom, mégha a felszín olykor mozdulatlannak is látszhat, — amely abból is adódik, hogy a részek hamarabb meg tudnak egyezni egymással az egész érdekeit tartva szem előtt. Igazság van abban, hogy létezik, ahogy Ön kifejezte, izoláltsága is. Megesik, hogy a szerveződések „belterjesek”, — hogy olykor nem egy kórusban zengenek, hanem „elbeszélnek” egymás mellett, — hogy esetenként különböző típusú csoportérdekek is szemben állnak egymással. De ezek részben a civil társadalom demokratikus kialakulásának gyermekbetegségei, részben az állandó folyamat szerves velejárói is. Remélem, lehetőségem lesz arra, hogy tanulmányát elolvashassam és alaposabban megismerhessem véleményét kisvárosunkról, amelynek egy étvizede vagyok lakója, s melyet otthonomnak érzek. Kérem, ha ideje engedi, látogasson el hozzánk, és szembesítse régi megállapításait a jelennel, a falumúzeumtól kezdve a politikáig. Segíteni akarásáról, jószándékáról engem a lapban közölt beszélgetés meggyőzött. További munkájához sok sikert (és ha megengedi, több derűlátást) kívánva, tisztelettel üdvözli: Muraközi Emil tanár Csenger Oláh Margit: Fonó (tempera) V Makovec-terv alapján készült iskola aulája Elek Emil felvétele Kertelés nélkül többször elvárják tőle, hogy kibúvókat, mentségeket keressen. Meg hát, — úgy tartják — elég mafla, aki arra képtelen, hogy legalább a saját védelmére felhozzon érveket, csak mukk nélkül hallgatja a szidalmakat. Sok esetben persze nem is tanácsos bevallani az igazat. A fogadtatás gyakorta nem az: hibáztál, de ha már így állunk, próbáljuk meg együtt kijavítani a csorbát, segítek neked. Hanem legtöbbször az: még ennyit se lehet rád bízni, megérdemled a büntetésedet. A kisgyerek még őszinte: ha fáj valami, sír, ha boldog, nevet. Aztán — ha hagyják — kezdi lassan megtanulni: némi ravaszkodás árán többet is elérhet. Aztán később következik a „nem én voltam”, majd „a körülmények szerencsétlen összejátszása” kezdetű monológ. S lassan minden úgy összekuszálódik, hogy az ember már arra sem emlékszik, kinek mire hivatkozott. Éppen ezért gondolom én azt: próbáljunk meg őszinteséget fogadni, s úgy is viselkedni. Ne alakoskodjunk, ne akarjuk eljátszani olyan előtt, hogy kedveljük a társaságát, akit ki nem állhatunk, mert gyaníthatóan ő is ugyanígy van ezzel. A pletykálkodóknak pedig azért nem szabad felülni, mert épp ők azok, akik aztán viszik tovább a hírt. Mondó- kájukat ott is úgy kezdik: „te, tudod mit hallottam ettől és ettől rólad?”... A nnyiszor elgondolkodtam már azon: mi lenne, ha egyszerre mindenki elhatározná, hogy holnaptól őszinte lesz. Kertelés nélkül szemébe mondja véleményét a szomszédjának, a kollégájának, a barátjának, s az érintettnek nem a hetedik határból, többszörös torzításban jutna vissza fülébe a róla alkotott vélemény. Mennyi buta félreértéstől, áskálódástól megkímélhetnénk magunkat, és az így felszabadult energiánkat egészen másra fordíthatnánk! Hányszor halljuk: „te, tudod miket mond rólad ez és ez?”. Trükkös megoldás, mert az így kezdődő beszélgetésekbe szokás belecsomagolni saját mondandónkat is. Itt lehet elsütni régi sérelmeket tökéletesen büntetlenül, s ha elég ügyesen fogalmazunk, még csak gyanút sem fog az illető. Ez a módszer sokkal könnyebb, s még attól sem igen kell tartani, hogy partnerünk a legrövidebb időn belül szalad az említett harmadikhoz — tisztázni a dolgokat. A bevált gyakorlat ugyanis az, hogy ilyenkor jól ki lehet beszélni a harmadikat, szidni, amiért zöldségeket terjeszt, no és néhány újabb információt is megtudhatunk róla, amit később ellene — a kellő pillanatban — felhasználhatunk. Az őszinteség persze nem olyan egyszerű dolog. Nagyon nehéz azt bevallani, ha az ember valamit elhibázott. Már csak azért is, mert leg-
