Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-27 / 49. szám
14 Ä ‘Kitet-Íhíagyarország hétvégi mííékfete 1993. február 27. A kitüntetett tanár ként az iskolában. Kilenc éve került Nyíregyházára, az örökösföldi iskolába, ahol rajzot tanít, illetve népművelői tevékenységet folytat. O a megyehatárokon túl is ismert, népszerű Tini-Show vezetője, mindenese. A Tini-Show gyermekcsoport öt évvel ezelőtt alakult a 21. számú iskolában. Kezdetben csupán kedvtelésből énekelgettek, majd saját zenére, saját szövegű dalokkal új profilt alakítottak ki. Lassanként zenés-táncos gyermekshow lett belőle. Az első sikeres fellépések után már hoszszabb műsorral járta a jókedvű csoport a várost, a megyét. Iskolát, óvodák, üzemek, intézmények hívták az énekes, táncos gyerekeket, akiknek egyre bővült a repertoárjuk. Mondani sem kell, a tanár úr nemcsak a műsort állította össze, hanem ő szerezte a zenét és a dalok szövegét is. — A gyermekek számára a játék nemcsak szórakoztató foglalatosság és kikapcsolódás, hanem a kreativitásukat is fejleszti. A testképzés, gimnasztika minden gyermek számára szükséges, egészséges, természetes mozgásfajta a szépség igényével. Komplex mozgásképzésre törekszünk. Rácz Eriiai tánctanárt kértük fel, hogy segítse munkánkat, tanítsa a gyermekeket mozgáskultúrára. Azért kezdünk az éneklés mellett a gyermeki test képzésével és mozgásneveléssel is foglalkozni, mert ennek egyértelmű a testformáló hatása. Az akaraton és az értelmen keresztül finomíthatjuk a csoportban a látásmódót és a hallást egyaránt—vallja a vezető tanár. Az iskolában a sok próba ellenére is rendkívül népszerű dolog a csoport tagjává válni. Általában harminc-negyven tagjuk van. A legjobb húsz gyerek szokott színpadra lépni. S nem is akárhol. Az iskolai fellépéseket más meghíváElek Emil felvétele Drága Gyuszi bácsi Bodnár István Nyíregyháza (KM) — Rangos kitüntetést kapott a Magyar Kultúra Napja alkalmából Nagy Zoltán, a nyíregyházi 21. számú általános iskola tanára. A tanár népművelő Karácsony Sán- dor-díjat vehetett át Budapesten Andr.ásfalvi Bertalan minisztertől. A kitüntetett népművelői munkájáért kapta az elismerést. Fiatal, ambiciózus tanár Nagy Zoltán. Sokan ismerik őt megyeszerte, sok olyan helyen bukkan fel, ahol valami kulturális rendezvény van. Legtöbbször nem is nézőként, hanem aktív szereplőként vagy szervezőként vesz részt ezeken az eseményeken. A nyíregyházi tanárképző főiskola tanító szakán végzett 1978-ban. Speciális kollégiumon rajzot is tanult, s ennek is hasznát vette munkája során. Vajára került, az úgynevezett kísérleti művelődési központba, olyan intézménybe, ahol az óvodásoktól a legidősebbekig minden korosztály művelődésére odafigyeltek. Vaja sok szempontból ideális terep volt a kezdő népművelőnek. Nem csupán az iskola, hanem az úttörőmúzeum is sok jó lehetőséget kínált. Másrészt a történelmi települést sok turista felkeresi, ami szintén számtalan ötletet indított el. — Emlékszem, sok gazdag program várta akkortájt Vaján az érdeklődőket: kiállítások, irodalmi találkozók, vetélkedők műsoros esték sora színesítette a település életét. És akkor még nem is szóltunk a kastélyról, az akkoriban gazdagodó múzeumról, amelynek lelkes vezetője Molnár Mátyás volt. — Molnár Mátyás nagyon jó segítőtársat jelentett — emlékezik Nagy Zoltán. — Múzeumvezetőként csendes embernek ismertem meg. Szerény volt, mégis oly kitartóan ment a dolgok után, hogy nagyon szép eredményeket tudott felmutatni. Példaképként tekintettem rá. Nagy Zoltán tíz évig dolgozott a vajai művelődési házban, illetve tanított mindenessok is követték, több alkalommal külföldön is jártak. Lengyelország, Csehszlovákia mellett megfordultak már Finnországban és Olaszországban is. Nagyon népszerűek a Felvidék több településén, ahová rendre visszahívják őket. A kis énekes táncosok afféle kulturális követek is egyben. A csoport vendégszerepléseit minden országgal nyitottabb szakmai kapcsolat és csereüdültetés követte, amely az iskola szélesebb tanulóköreit is érinti. így nyílt lehetőség szakmai cserekapcsolatokra is. A tini csoportot a múltkorában nagy meglepetés érte. Egy pécsi meghallgatás során, amelyen ott volt a kínai követség titkára is, meghívást kaptak Pekingbe. Utazhatnak nyáron ismét, feltéve, hogy a költségeket sikerül előteremteni. Mert az együttes mindenhol mindenféle térítés nélkül szerepel. így látja ezt egészségesnek a csoport vezető tanára. Szerencsére az iskola minden támogatást megad, persze lehetőségeihez képest. Iskolabusz hozza-viszi a kis szereplőket, akik közül nem egy még középiskolás korában is visz- szajár. Nagyon reménykednek, valahonnan majd csak érkezik támogatás, hogy a távoli Kínában is képviselhessék szűkebb hazánkat, a magyar kultúrát. fii"’ Hamar Péter Van olyan ember, aki minden élethelyzetben feltalálja magát, sohasem veszti el az optimizmusát, a visszavonulás fogalmát nem ismeri, tele van ötlettel és bizakodással, s legfőképp: szereti az életet, amely számára a kiapadhatatlan örömök forrása. Magabiztos és céltudatos, az eszközökben keveset válogat. Nem vágyik szellemi magaslatokba, könnyen ki tud egyezni a mostoha körülményekkel is. A kudarcról el tudja hitetni, hogy siker, de a valódi sikerek idején sem veszíti el a mértéket. O az, akiről a szólás azt tartja, hogy a jég hátán is megél. Hogy Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijáról lenne szó? Dehogy! Avagy Monori Sanyi bácsiról, a Teleki tér piac „császáráról”, akit az Eldorá- dóból ismerhettünk meg? Róla sem! Bár igaz, akár róluk is szólhatna a fönti jellemzés, nem kellene egyetlen félmondatot sem változtatni, de ez a leírás ezúttal Gyuszi bácsiról szól, a vállfaárúsról, aki végig- viharzik a Sose halunk meg történetén, s Koltai Róbert alakját kölcsönözvén magának, nagy futása végén örökre megpihen a Lövi kispadán és a mozinézők szívében. Végre magyar mozi! Végre egy film, amelyen felhőtlenül lehet szórakozni, mert van eleje, közepe, vége; van követhető története; élnek a figurái; nem döglik be a ritmusa; nagyokat lehet röhögni rajta; megmozdítja a néző érzelmeit; s ha vékonyka is, de van filozófiája, vagy hogy a történet egyszerűségéhez igazodjunk: van a pikareszkjel- legű történet mögött gondolati összetartó szál. A rendező, a forgatókönyvíró (a Nyíregyházáról indult Nógrádi Gáborral) és a főszereplő: Koltai Róbert. ínséges időket él a magyar film, mégsem valószínű, hogy takarékossági okokból halmozta a funkciókat. Ez a film az övé, Gyuszi bácsi senki más nem lehetne. Olyan szeretettel életre hívott figura ez a lóversenyszenvedéllyel a fülétől a sarkáig átitatott kisember, az örök reménykedő és örök hazudo- zó, a pillanatig nyugodni nem tudó, hogy kevés hozzá hasonlót lehetne megnevezni a magyar filmtörténetből. Itt van végre egy nézhető magyar film, amely nem rétegfilm; amely úgy készült, hogy közben mindvégig az a néző lebegett az alkotók szeme előtt, akinek elege van mindenféle hókuszpókuszból, s szeretné elfeledni, hogy kigyalogolt alóla a gyár és filléres gondjai vannak, s akkor kiszúrják a szemüket a filmszemlén a Pesti Műsor külön- díjával. A zsűri, ahelyett, hogy ujjongott volna, mert sikerült végre valami olyat készíteni, amiből korábban egyet sem, s ha kettőt tudtak volna évente készíteni ilyesfélét, most nem a lasszót és a nagyítót kellene említeni, ha a magyar film nézőiről esik szó, szóval a zsűri elegánsan nem vett tudomást róla. Snassznak tartotta, hogy valaki az ötvenedik éve táján lesz elsőfilmes rendező. Ahelyett, hogy tálcán nyújtotta volna a férfi alakítás díját Koltainak, odaítélte egy kopasz sziluettnek, amely lila volt annak ellenére, hogy fekete-fehér volt a kópia. Hát Istenem! azért öröm hallani, hogy a közönség megy és megnézi a Sose halunk meg-eL Fogadásom lenne rá, hogy több nézője lesz, mint a szemlén bemutatott összes többinek együtt. Félreértés ne essék, nem akarom Koltaiék filmjét magyar klasszikussá kikiáltani. Ha szabályszerű kritikát írnék, s nem szubjektív jegyzetet, megemlíteném hibáit is, amelyek a részleteket érintik, mert itt-ott bicsaklik a dramaturgia, ellaposodik a humor, de ezek nem befolyásolják alapvetően a pozitív értékítéletet. Amit maradéktalanul dicsérni lehet: Koltai nem művészkedik. Korábbi filmjeinkben (talán az egy Bujtoréit leszámítva) az alkotók ha méltóztattak leereszkedni az egyszerű közönséghez, akkor is bele-bele- pöttyentettek művükbe valamit, amivel igazolni óhajtották, én kérem művész vagyok onnan fentről, de most jobb híján leereszkedem hozzátok. Fél szívvel pedig nem lehet szórakoztatni. A szórakoztató funkcióról viszont egyetlen nemzet filmművészete sem mondhat le, mert törvényszerűen elveszti közönségét. A magyar filmművészetnek ez sikerült. Koltai most tett egy határozott lépést a visszaszerzésükre. Mindezt anélkül, hogy a jóízlés határait átlépte volna. Gesztusát nem lehet eléggé méltányolni. Sült zöld paradicsom. Színes szinkronizált amerikai film. Rendezte John Avnet Minya Károly „Ne legyen hallhatatlan!” — szól a rádióreklám, amire jogosan kérdezhetünk visz- sza: miért ne lehetnénk pont mi örökre emlékezetesek? S ezt a kérdést azért tehetjük fel, mert a szó kiejtéskor egybeesik egy másik kifejezésünkkel, a halhatatlannal. Nem a rádióbemondó hibája a félreértés. Létezik a magyar nyelvben egy olyan kiejtési törvényszerűség, miszerint a hosszú mássalhangzót nem tudjuk hosszan ejteni egy másik társaságában. Ez a szabály a „bűnös”. Bár igaz, a reklám következő mondata is segít eloszlatni a félreértést: „Ne legyen hallhatatlan! Hirdessen magáról a rádióban!” Létezett valamikor egy televíziós műsor, az volt a címe, hogy TS-szombat. Azonban ha nem eléggé figyeltek a bemondók, a TS- ből könnyen tsz lett. Pedig nem mindegy. Egy helyesírási példamondat a következő:,Aggkorára minden rossz tulajdonsága előjött”, zonban ha valaki a tollbamondáskor azt írja le, akkorára, nem tekinthető hibának. Hisz kiejtéskor a g hallhatatlan, s csak egy hosszú k hangzik. Ügyelnünk kell időnként ilyen apróságokra is, és ebben a nemrég megjelent Kiejtési szótár sem segít. A szerelem forgácsai __■ _____JU______________________;-----------------,-----------Bfl Nagy István Attila Állítólag két tucatnyi témája van a világirodalomnak, s már mindegyiket többször megírták. Pontosan annyiszor, ahány nemzedék kereste a maga válaszait az életre, a halálra, a harcra, az önfeladásra, az örömre és a gyötrődésre, a mámorra és a kétségbeesésre, a gyűlöletre és a szerelemre. „Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? Én se tudom, hidd. / Bennem történik, s kínja keresztrefeszíf ’ — írta Catullus. Lehet-e ehhez hozzátenni valamit? Egy vékonyka versesfüzet, az újságíró Adonyi Sztancs János munkája, a Száz herefullánk mindenesetre megkísérli. Bizonyára lesznek, akik hívéül szegődnek, míg mások egészen biztos, hogy „Le vele!” kiáltással teszik le a kötetet. Adonyi Sztancs János alig jutott túl a krisztusi koron. Első verseskötete, a Kőmagos hógolyó három évvel ezelőtt jelent meg. Azóta szerepelt néhány antológiában, 1991- ben „Ha engem üldöztek...” címmel egyházi témájú dokumentumválogatást szerkesztett. Talán mi sem áll távolabb tőle, mint a megbotránkoz- tatás. Egyszerűen csak másképpen látja a világot, s benne a nő és a férfi viszonyát. Vannak, akik azt mondják, hogy fantasztikus méreteket öltött nőgyűlölet jelenik meg Sztancs verseiben. Én nem hiszem, hogy ez így lenne, hiszen ő maga írja egyik kis remekében: „Dárdánk herefullánk / Nem sebezhetünk, / kik előtted porba hullánk”. A Száz herefullánk című gyűjteménynek ugyanaz az erénye, mint a hibája. Már- már töredékesen fogalmaz a szerző, mintha szándékosan röpítené a forgácsokat, az élet és a szerelem forgácsait a szemünkbe. Arra késztetve vele, hogy miközben az eltávolítás módján fáradozunk azon is töprengjünk: vajon nem volt-e szükségszerű a szemünkbe kerülésük? Sztancs rövid versei gondolatszikrák, ötletek, nincs mód és alkalom a mélyebb elemzésre. A dolgok felszínét érintik csupán, s derülhetünk vagy elgondolkozhatunk, de mélyebb hullámokat nem vet bennünk. Nem a tehetségte- lenség miatt, hiszen éppen arról van szó, hogy Sztancs világlátása telepedik a kifejező- eszközökre. Több a művészi lehetősége tehát, mint a megélt és akár filozófiailag is általánosított gondolata. Az ötletek ritkán teremtenek nagy költészetet, de utat nyithatnak az elmélyültebb látásmód irányába. Adonyi Sztancs János esetében erre jó lehetőséget teremt az ironikus és groteszk látásmódra való hajlama, amellyel nemcsak a világot, hanem önmaga szerelemfelfogását is megkérdőjelezi olykor. Skalp- poetica-ja legalábbis erre enged következtetni: „Telítődve veletek, / mint reggelre a hólyagok / Először költő, / aztán férfi / Végtére szó, / szó, szó vagyok”. Sztancs János úgy tekint kötetére, mint egy fél könyvre. A másikat egy nőnek kellene megírnia, feleselve mindazzal, ami a Száz herefullánkban olvasható. Lesz-e rá jelentkező? Most valahogy úgy gondolom: aligha. A nőkben a döntő pillanatokban mindig több bölcsesség volt, amellyel a világot deréktól lefelé és felfelé is megértették. (Gazdasági Média Kiadói Kft., Budapest 1992.)
