Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-27 / 49. szám

1993.fa6ruár27. ' A T&üt-Magyarorszá# hétvégi mettéf&tt 15 Balázsai FELVÉ' Cservenyák Katalin H van?! — kérdezték kol­légáim, amikor megtudták, Kovácsbokorból jövök. De­hogy is mondtam volna, hogy egészen véletlenül ke­veredtem oda: a Tiszavasvári úton pont a 44-es kilo­méterkőnél hirtelen balra ka­nyarodtam, s már ott is vol­tam. Jó kis földút, még sze­rencse, hogy fagy... Alig állítottam le a kocsit, az első ház udvarán máris felbúgott a motoros fűrész. A házigazdák két embert fo­gadtak fel, vágják fel a fát, ki tudja, meddig kell még fűte­ni. A házból Nagyné Szabó Julianna sietett elébem, no meg két hűséges kutyája. El is kelnek errefelé a kutyák, csak így érezheti magát biz­tonságban a gazda. — Nem idevalósi vagyok én — kezdi a bemutatkozást a csöpp asszony. — Pozsony megyei, rédei. Onnan telepí­tették ki a családot 1947-ben, s akkor költöztünk erre a ta­nyára. Ott jómódban éltünk. Heten voltunk testvérek, ki­lencen ültük körül az asztalt, de mindig volt fehér kenyér és kalács. Magyar iskolába jártunk, hetente kétszer volt szlovák óránk. A nép tiszta magyarul beszélt, időnként pedig lejöttek a faluba a he­gyekből, a legelőkről a tótok, s kiabálták: „jabloko kupte!” Almát, szilvát cseréltek ve­lünk gabonáért, kukoricáért. Otthonról leltárral jöttek el, még búzát, jószágot is hoztak át, így az első évben még kenyerük is volt. Irigy­kedtek sokan! Meg csodál­koztak rajtuk. Mert ha valaki bekopogott hozzájuk enniva­lót vagy szerszámot kérni, mindig adtak neki. Ha a báty­ja lovaskocsival ment be a városba, s ott észrevette vala­melyik szomszédot batyuval cipekedni, felültette a szekér­re és hazahozta. Nagy volt a csudálkozás, amikor megkér­dezték tőle, mivel tartoznak, s ő egy fillért sem fogadott el. A mostani házhoz tizenkét hold föld tartozott. Itt már tengeri és krumpli termett, de mire felhordták a padlásra, már jöttek is söpörni... A gyerekek közül Julianna volt a legfiatalabb, s miután testvérei családot alapítottak, ő maradt a szülői házban. Férjével a munkahelyén is­merkedett meg Nyíregyhá­zán, s aztán hét éven keresz­tül együtt ingáztak a főváros­ba. A betonozott konyhában hiába keresem a vízcsapot: errefelé ilyesmit úgysem ta­lálnék. Kint az udvaron van ugyan egy ásott kút, vala­mikor még az aratók is innen hordták a vizet, de most már nem tanácsos inni belőle. Há­romszáz méterre gyalogol­nak naponta két kupával az ivóvízért. Összesen kéttucatnyi ház­ból áll az egész bokor. Egyre kevesebben laknak. Hiába közel a város, kocsival tíz percnyi út, mégse tódulnak építkezni vágyók a környék­re telkekért. Hisz se út, se víz, se gáz, se telefon, de még egy bolt sincs. Hiába sorolnám azonban mindezt a néhány házzal odébb lakó Gerliczki András­nak, bizonyára csak moso­lyogna rajta. Nem is szólok hát egy szót sem. — Kényszerűség dolga volt, hogy itt maradtunk. El­vették a földet, én elmentem a városba dolgozni, a fe­leségem meg a téeszbe. A gyerekek még alsósok vol­tak. De már nem mennék el innen sehova! Itt egészséges a levegő. Nem cserélném fel ezt a tanyát a város bárme­lyik épületével sem. Itt szüle­tett az édesapám is, én is — mondja a nyugdíjas gazda, s hellyel kínál a jó meleg konyhában. — Ezt a házat még édesapám építette 1927­28-ban. — Jó vastag a fala! Van vagy hetven centi. — Pont hatvan! — cáfol András bácsi. S ő már csak tudja. — Nádfedeles volt, úgy paláztuk át. — Egy kis széjjelség van! — restellkedik felesége, Zsuzsanna, s már szedi is le az asztalt. — Most reggeliz­tünk éppen — teszi hozzá magyarázatul. A barátságos konyhában cserépkályhában pattog a tűz. Mellé gondosan bekészítve kosárban a felaprított fa. Az ajtó előtt pedig a verandán már kikészítve a morzsolni- való tengeri. — A mi öregszüleink ma­gyarul nem is tudtak — foly­tatja András bácsi — az isko­lában tanultak meg. Nagy­anyáim egymás közt csak tó­tul beszéltek, s lassacskán mi is eltanultuk tőlük. Békésből: Szarvasról, Tót­komlósról települtek ide az ő jobbágyőseik ama híres-ne­ves Petrikovics János szarva­si csizmadiamestemek a hívó szavára, aki gróf Károlyi Fe- renctől kapott pátenslevelet, amely az elhagyott nyíregy­házi tanyák benépesítésére jogosította. — Itt minden áldott nap akad valami munka: faragok, barkácsolok — magyarázza András bácsi. — Az ácsmun­kát nagyon szerettem. Sok háztetőt meg melléképületet csináltam én. Legénykorom­ban pedig teljesen egyedül egy lőcsöskocsit. A mester­séget Gutyán bácsitól „lop­tam el”, éjfélekig ott voltam a műhelyében. A nagybá­tyám csizmadia volt, őtőle is úgy barkács módra átvettem a mesterséget. Szükség is volt rá, elvégre nem szaladhatott be minden kis dologért — balta-, kasza, kapanyélért — a tanyasi em­ber a városba. Itt a legtöbben magukon vagy egymáson se­gítettek. De ismerik egymást még a tizedik bokorban élők is! Gerliczkiéknek három gyermekük van, egyik fiúk már megnősült, lányuk is férjnél, s két kisunokával büszkélkedhetnek! Legidő­sebb fiúk pedig tanárember, a főiskolán tanít irodalmat. Ő még itthon lakik velük, busz- szal jár be dolgozni. De már a szomszédasz- szonyukat csak meg kell, hogy ismerjem! Ő itt a leg­idősebb. Kimondani is sok: kilencvennégy éves. Szelle­mileg teljesen friss, és nem is látszik annyinak. Ehhez viszont előbb egy egész szántáson végig kell bukdácsolnom. A ház ugyan­is épp a telek végében épült. Két szoba, konyha és kamra. Az üvegezett ajtón keresztül biztos észrevette a közeledő idegent a néni, ám mivel ku­tyája nem ugatott — s benne biztos megbízik — tudhatta, jószándékkal megyek. Na, ilyet se láttam még! Földes konyhában szól a Szokol rádió, az asztalon re- zsó (ez lehet a vésztartalék, ha a spór nem elég). Bartos Andrásné született Ambrus Zsuzsanna pedig a spór mel­lett ül, s várja, hogy lefőjön a kávé. — 1899-ben születtem. Még a múlt században — mondja, s kikapcsolja a rádiót, hogy ne zavarjon. [ barangolás frwij — Ahhoz képest nagyon jól tetszik kinézni! — Haha! — kacagja erre el magát. — Úgy nézek ki, ahogy az ilyen öregek — s megbillenti kicsit a kávéfőző csőrét, hogy az utolsó csepp is a kiöntőbe kerüljön. Tíz éve özvegy, még sincs soha egyedül. Lánya Sulyán- bokorban lakik, mindennap meglátogatja. Kocsival jön, ő vezeti. S van még két unoká­ja és öt dédunokája is, ők is jönnek gyakran. — Hívnak engem, költöz­zek hozzájuk, még külön konyhát is építettek nekem. De én már itt öregedtem meg, nem akarok menni se­hova. — Nem tetszik félni itt egyedül? — Ellenségem nincsen, akivel tudtam, mindig jót tet­tem — jelenti ki határozot­tan, mintha ugyanettől függ­ne a biztonság. — Koldus mellett én nem tudtam úgy elmenni, hogy ne adjak neki akármennyi kicsit. Földdel dolgoztunk egész életünk­ben, megvolt mindenünk. A régi idők nagyon jók voltak, de most bizony nehéz. Drága minden. Mikor lesz vége en­nek a nagy nyomorúságnak? A ztán egy csészé­be nekem kávét tölt, magának viszont nem. Ő majd később. Biztos, ha jön a lánya. Ne kelljen majd akkor kapkodni a főzéssel. Úgyis lesz annyi beszélgetnivalójuk. Ha jól sejtem, lehet már egy napja is, hogy nem látta! Aa f I A tomion ic KaIHaa ai/ AManyan is doiuoquk \ " -f. ÍK#® -*:r'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents