Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
14 Ä ‘Keüt-Magyarország hétvégi metféffete 1993. fémár 20.--------------------------------- --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Seng doktor Demecserben Harasztosi Pál felvétele Mező Éva Demecser (KM) — Alacsony, barna bőrű, fekete hajú fiatalember. Első pillanatban már látszik, nem európai. 1977-ben Laoszból érkezett társaival. Amikor Ferihegyen leszállt vele a gép, telve volt szorongással: a nyelvet nem ismerte, s friss volt még az elszakadás az otthontól. Másik érzése a remény volt, hiszen tanulni jött, tudta az otthoni elvárásoknak meg kell felelnie. Ekkor még nem sejtette, hogy ez a kis ország a második hazája lesz, természetesen azt sem tudta, hogy létezik egy falu, amit Demecsemek neveznek. Dr. Phrakonkham Sengpra- seuth most ebben a községben körállatorvos. Mivel nevének kiejtését csak hosszas gyakorlás után lehet megtanulni, a környéken mindenki egyszerűen Sengnek nevezi. — Szüleim mindketten pedagógusok, én is 3 éves koromtól nem óvodába, hanem iskolába jártam, így jóval több ismerettel rendelkeztem kortársaimnál. Az általános iskolából könnyedén kerültem gimnáziumba. Ez három év általános, majd három év szakosított képzést jelentett. La- oszban a továbbtanulási rendszer teljesen más, mint a magyar. Az egyéni elképzelések nem nagyon játszanak szerepet a pályaválasztásban. A tanulmányi eredmények alapján a gimnázium tantestülete dönt arról, ki milyen pályára érdemes. Mivel nagyon jó tanuló voltam, engem pedagógusnak szemeltek ki. Megrettentem, mert matematikus vagy építészmérnök szerettem volna lenni. így tanulmányi eredményemen szándékosan rontottam, hogy elkerüljem a tanárképzőt. Végül is nem kis megdöbbenésemre külföldi ösztöndíjat kaptam. Nem tudtam mit fogok tanulni, arról is csak közvetlenül indulás előtt tájékoztattak, hogy Magyarországra utazom. Megérkezésem után derült csak ki, állatorvosi egyetemre fogok járni. Nem volt könnyű a kezdet: más éghajlat, szokások, idegen ételek, érthetetlen nyelv. Miközben a Nemzetközi Előkészítő Intézetben a magyarral birkózott, a mindennapok gondjait is meg kellett oldani. Megszokni az időeltolódást, átalakítani ruhatárát, hisz La- oszban azt sem tudta, mi az a hó. Az első év hamar elrepült, majd a sikeres vizsgák után megkezdődött az egyetem. — Már az első órákon kiderült, komoly nyelvi nehézségeim vannak. Egyszerűen nem értettem az előadásokat, s mivel így az óriási elméleti anyagot nem tudtam elsajátítani, a gyakorlatokon sem álltam meg a helyem. Az első évet megismételtem. Csak harmadévtől ment könnyebben a tanulás, bár még mindig laosziul gondolkodtam, s ezt fordítottam magyarra. Nem volt egyszerű, de végül 1984-ben sikeresen államvizsgáztam, s megkaptam a diplomámat. Ezzel egy időben feleségül vettem azt a lányt, akivel régóta együtt éltem, s két gyermekünk is volt már. Mivel az egyetem elvégzésekor tartózkodási engedélye lejárt, munkát pedig nem kapott, örökösen ott lebegett a család felett annak a veszélye, hogy a családfőnek el kell hagynia az országot. Hónapról hónapra rettegve várták, meghosszabbítják-e az ideiglenes tartózkodási engedélyt. Végre egy félévnyi bizonytalanság után állást kapott, a Kemecsei Állami Gazdaságban lett üzemi állatorvos. Az állandó letelepedési engedélyre azonban még jó négy évet vártak. — Óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy végre van munkám, ugyanakkor tele voltam szorongással is, hogyan tudok megfelelni az elvárásoknak. Tudtam, mivel külföldi vagyok, nekem többszörösen kell majd bizonyítanom. Eleinte gyakornokként dolgoztam, ennek megfelelő fizetéssel. A főnököm ellenőrizte a munkámat, segített a nehezebb eseteknél. Csak két év múlva lettem kinevezett állatorvos. Sok állatot gyógyítottam, de nem volt fárasztó, mert csak a gazdaság területén kellett mozognom. Egy idő után viszont nyomasztóvá vált az elszigeteltség a külvilágtól. A tanya messze volt a falutól, a gyerekekef ide hordtuk iskolába, szinte soha nem voltunk társaságban. Örültem, amikor néhány hónappal ezelőtt körzetet kaptam Demecserben. — Mennyiben különbözik mostani munkája attól, amit a gazdaságban végzett? — Három község tartozik hozzám, így jóval többet mozgok, mint előtte. Többféle állatot kezelek, sokoldalúbb a munkám, nagyobb a felelősségem. Sok emberrel találkozom, akikkel meg kell találnom a megfelelő hangot, el kell érnem, hogy megbízzanak bennem. Ugyanakkor bizonyítanom kell a kollégák előtt, hogy ezt a munkát is megfelelő szaktudással tudom elvégezni. Azt szeretném, ha végérvényesen befogadnának, egyenrangú partnerként kezelnének. — Tizenöt éve él Magyarországon. Mennyire érzi otthon magát? — Feleségem és három gyermekem js magyar állampolgárok. Ők egynyelvűek, csak magyarul beszélnek. Az én honosítási kérelmem már több éve kallódik, még mindig nem kaptam rá választ, így én még mindig laoszi állampolgár vagyok. Csak ennek az országnak az ünnepeit tartjuk meg, a gyerekek a laoszi szokásokat nem ismerik. Korábban feljártunk a Budapesten megrendezett laoszi felszabadulás ünnepre, s a holdújévre. Mostanában valahogy erre sem jön ki a lépés. Laosz az én gondolataimon kívül egyetlen módon van jelen a család életében: az otthoni ízekről nem tudtam lemondani. Magam is szívesen főzök, de feleségem is megtanulta ételeink elkészítését. Seng doktor amióta nálunk van, nem találkozott a családjával, akik a világ különböző pontjain élnek. Egyik testvére maradt csak Laoszban, szülei az Egyesült Államokban telepedtek le egyik húgával együtt, de él testvére Svájcban is. Amíg az állampolgárságot meg nem szerzi, a hazalátogatásra nem gondol. Az a nagy álma, hogy a közeljövőben az egész család Svájcban találkozik, s hosszú idő után megölelheti édesanyját, megmutathatja gyermekeit. Ezen a találkozón édesapja sajnos már nem lehet ott. Zazi a filmszemlén fii"’ Hamar Péter Zazira, a csetlő-botló vidéki kislányra ma már csak a jó me- móriájú filmbarátok emlékeznek. Louis Malle filmjének hőseként a párizsi metrót szerette volna látni, de a sztrájk miatt ez nem sikerülhetett neki. Nagy igyekezetében viszont galibát galibára halmozott. Aztán a név ráragadt Szabó Ildikóra, aki Sándor Pál korai filmjeiben gyerekszínészként akkortájt vált ismertté és népszerűvé, amikor a Zazi a metrón eljutott a magyar mozikba. A boldog emlékezetű új hullám időszaka volt ez, amikor még akadt nézője a filmeknek, eseményszámba ment egy-egy bemutató, s máig emlékezetes viták zajlottak az alkotások nyomán. Szabó Ildikó, a magyar Zazi volt kétségkívül a közelmúltban lezajlott XXIV. Magyar Filmszemle központi alakja. Galibát okozni most is sikerült neki, nem is akármilyet. A harmadik napon, amikor még javában zajlott a verseny, került sor arra a szakmai vitának hirdetett rendezvényre, amely a Fiatal magyar film címen szerepelt a meghívóban. Ami azt illeti, akadt itt vita, bizonyos értelemben még szakmainak is lehet nevezni, de aligha ilyenről álmodtak a szervezők. Öt kritikus ült a pódiumon, s vitaindítóként szubjektív megjegyzéseket fűzött a szemle addigi filmjeihez. Szabó Ildikó volt az első hozzászóló. Virágnyelvre lefordítva a következőket mondta: Az itt jelenlévő kritikusokat fallikus jelképeknek tekinti: két, egymásba csúszó, bár normális körülmények között nem érintkező testrész metaforájával minősíti szellemi színvonalukat, s e minősítésre az jogosítja fel, hogy ő maga vén .... a szakmában (a kipontozott helyre a könnyűvérű nő legközönségesebb szinonimáját kéretik odailleszteni!). Szerinte itt meg kellene fordítani a szerepet, és a rendezőknek kellene beszélniük a kritikusokról. Javaslata nem aratott osztatlan sikert, mire sértetten távozott. Akadt, aki elmondta, nem érti a rendezőnő indulatát, hiszen versenyfilmje, a Gyerekgyilkosságok volt az egyetlen mű, amelyet az öt kritikus a bevezetőben címszerűen is kiemelt. Pedig az indulat könnyen magyarázható. Szabó Ildikó első filmje, a Hótreál annak idején sok mindent kapott a kritikusoktól, csak jó szót nem. És hát ahogy egy mai politikus mondta: Fehér ember nem felejt! És ha nemcsak fehér, de művész is, akkor végképp nem. Botrány ide. botrány oda. a Gyerekgyilkosságok megérdemelten kapta a fesztivál nagydíját a játékfilm kategóriában. Mellesleg: a zsűrinek egyik tagjá sem volt kritikus. Az előzmények ellenére megjósolható, a film a kritikusok körében is kitűnő osztályzatot fog kapni, pedig ha igaz, ők is fehér emberek. Ami viszont minden bizonynyal a zsűri tévedése: megosztott színészi díjat kapott a film gyerekfőszereplője, Tóth Barnabás. Nem azért tévedés ez, mintha a kisfiú nem lenne tökéletes, hanem mert ez — életkoránál fogva — nem tudatos alakítás. Itt a szereplővezetésért a rendezőt illeti dicséret. A szemle tanulságaira majd néhány film műsorba kerülése során visszatérünk, itt csak a megosztott színészi díj másik kitüntetettje, Halász Péter kapcsán álljon néhány mondat Szirtes András Sade márki élete című „filmjéről”. Videotechnikával készült képmezőt látunk, ahol a mozaikszerű kockák vibráló szürkéje mögött felsejlik félközeliben egy alak, ő Sade márki Halász megjelenítésében, és riporteri kérdésekre elmondja élete történetét. A látvány 110 percen keresztül nem változik. A szöveg mocskos, trágár, obszcén, frivol, közönséges. Ha ez rádiójáték. talán elfogadom. De ezt ép elmével játékfilmnek nevezni nem lehet. Hogy erre miként lehet színészi díjat adni, kitalálhatatlan. A Sade márki élete, miként Szirtes minden korábbi filmje, provokáció a néző ellen. Pedig a nézőt nagyon meg kellene becsülni. Szirtes biztosan nem tudja, hogy a néző az az ember, aki jegyet vált a moziba. És nem szokott mindenre jegyet váltani. A mai magyar filmek végén hosszú lista olvasható, kinek mond köszönetét a rendező a támogatásért. Szirtes a legközelebbi filmjénél — ha lesz még erre lehetősége — név szerint köszönetét mondhat azoknak, akik előző filmjét úgy támogatták, hogy megnézték. Nem lesz hosszú lista. Én egyébként erről a köszönetről is lemondok. Csak a hírlapírói kötelességtudat tartott a moziban 5 perc „műélvezet” után. Nincs bocsánat. Ez a címe az utolsó klasszikus westernként reklámozott amerikai filmnek. Á film főszereplői Gene Hackman és Frances Fisher (képünkön), a rendező Clint Eastwood. A budapesti bemutató február 19-én volt Kígyó és Kereszt Nagy Zsuzsanna Müller Péter sokáig rejtegette titkát. Az ’56-os forradalomban hat lövés érte. A halál pillanata volt ez, mégsem így történt. Egy hang szólt hozzá: Vissza kell jönnöd! És ő engedelmeskedett, de azóta egy csatorna nyitva maradt és a túlvilági kapcsolatot nem vesztette el. Sőt, eljött az idő, hogy megossza velünk a szellemvilág üzeneteit. Mielőtt azonban konkrét találkozási élményeit elmesélné, felkészíti az olvasót elméletileg, miszerint a reinkarnáció a lét alapténye, a genetikus kódjelek a Lélek emlékezete, az ösztön pedig nem egyéb, mint reinkamációs tapasztalat. Tudja jól, az elméletet igazolni kell, ezért végignézett minket a Lélek emlékein: így hordozzuk a törzsfejlődés fázisait, a sokmillió évet az anyaméh kilenc hónapja alatt; a születés pillanata felidézi az állati múltat, azaz a létfenntartást és az emberi ősmúltat, azaz a szeretetet; a bűnbeesés emléke a kamaszkor lázadásában jelenik meg; és legvégül következik az egyéni út a vándorlások során. Innentől kezdve Müller Péter teljesen elszakad a tudományos megismeréstől és a további bizonyítást spirituális szinten folytatja. És itt jutunk el a cím értelméhez: A Kígyó a Sátán szimbóluma, a földön tekergő mínuszjel. Ha felemeljük, ahogy Mózes tette, és egy póznára kötjük, a negatívból pozitív jelet, tehát keresztet csinálunk. A világdráma akkor indult, mikor a kígyó leszállt a keresztről. Azóta az embernek két énje van: Egy isteni Én-je, melyet a kereszt metszéspontján hagyott és egy emberi énje, melyet újra és újra meg kell teremtenie minden egyes születésnél. Miután megtudtuk születésünk okát, Müller Péter feltárja ezen isteni akarat teljesítésének esélyeit. És itt válik a könyv igazán érdekessé. A reinkarnáció gyakorlatát egyrészt történelmi példákon keresztül közelíti meg: Hitler és Sztálin, akik a két ősszömyet — a hatalom iránti ősvágyat és az ősfélelmet — alkalmazták istenülésük eszközeként. Ezután pedig lejegyzi halál utáni találkozásait Dómján Edittel és Latinovics Zoltánnal. Próbálja megfejteni öngyilkosságuk rejtélyét, és ezért felfedi Latinovics előző életeit, melyek Gogolhoz és még visz- szább egy inkvizítor múltjához vezetnek. És ekkor az Én úgy dönt, az inkamációt nem folytatja tovább, lehívja szereplőit a színpadról. Ez mindenki számára a legnehezebb stádium: a testből való kilépés, a jótékony, pihentető álom, az emlékek feldolgozása. Az első út a tudatmögöttibe vezet. Itt van minden, amit elrejtettem, letagadtam. Itt szembesülök tetteim eredményével. A test szerepe lefoszlik, és a Színész én magam vagyok. Ez az igazi, teljes halál. Ez a teremtés célja, és ez minden egyéni életé. (Édesvíz Kiadó, Budapest, 1992.)
