Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
1993. február 20. A eKeltt-<M.agyarorsz0ß Hétvégi meűel&te 15 Nőjön virág a gyom helyén Györke László Ahogy Gégény felé vettem az irányt, először az jutott eszembe, hogy nemrég gyászolt a falu, hiszen negyvenkét esztendős polgármesterét veszítette el. Aztán az első földosztásra gondoltam; a Kasza-dűlőben ismerkedtem meg többek között Maczkó Bandi bácsival (így hívja az egész falu), aki amolyan motorja, mozgatója itt a dolgoknak. Mire ez végigfutott az agyamon, a sűrű ködben hirtelen azt hittem, eltévedtem. Mert úgy emlékeztem, Gé- gényben a templom mellett van közvetlenül a községháza. Ez a templom meg nem is szemben van. tőle balra eszpresszó. Hová lett a községháza? A meghökkenés persze csak egy pillanatig tartott, mert aztán lassan kibontakozott a ködből a másik, a református templom, mellette a polgár- mesteri hivatal. Mi tagadás, elég régen jártam Gégény ben, gondoltam, nem jól emlékszem... — Jól emlékszik — mondja már később Joó Lászlóné jegyző. — A katolikus templomot most építették. Ha többet akar tudni róla, a templom mögött lakik Maczkó András, gondolom részletesebben be tud számolni a körülményekről. Persze, hogy akarok tudni, hiszen ismert dolog még a megyén túl is a gégényiek szerencsétlen. helyzete: a téesz felbomlott, az árverezést nem fejezték be, nincs munkalehetőség. Itt mégis templomot építenek. Maczkó András rögtön egy régi tervrajzot terít elém. Készült: 1958-ban. Készítette: Varga József gégényi kőműves. Aztán előkerül egy nagy vastag füzet is. Ez is 1958-ból. Benne az adakozók névsora. — Hát. látja, ilyen régi a mi ügyünk. Nézem a névsort. Van. aki 50. van. aki 300 forinttal járult (volna) akkor hozzá a templomépítéshez. Nem lett a dologból semmi. Nem engedélyezték... Aztán telt-múlt az idő. 1991. március 15-én láttak hozzá a régi dédelgetett terv megvalósításához. — A falu ügye volt — folytatja Bandi bácsi. — Mert nemcsak a római és görög katolikus hívek adakoztak, vettek részt az építésben, hanem a faluban élő reformátusok is. Mi jellemezné legjobban a falu lakosságát, ha nem az a tény. hogy a munkák 90 százalékául) társadalmi munkában végezték el. Az eredeti tervrajz némileg módosult Drob- nyi József nyíregyházi mérnök ceruzája nyomán. Nagyobb lett. De az eredeti jellegét megőrizte. Eddig négy millió hétszázezer forintba került. És még harangokat is kell öntetni. Ez is belekerül egy millióba. Persze amellett, hogy a gégényiek belenyúltak a bugyel- lárisba (a munkán kívül mintegy 600 ezer forinttal is hozzájárultak a költségekhez), az önkormányzat és a német segítség is jól jött. 1992. december 6-án volt a templomszentelés. Maczkó András azonban nem hallgathatja el a gégényiek legnagyobb fájdalmát sem: a földet. A volt téesz már a Pénzintézeti Központ kezében van. Az árverezés még nem fejeződött be. egyelőre csak a gépek keltek el, meg a 2. számú telep, amely az önkormányzatnak drága volt, végül egy nyírtassi Kft. vette meg. Ebből meg nem sok haszna van Gégénynek: munkát nem ad az ittenieknek. Az embereket a kilencvenes első földosztás eufóriájából gyorsan kijózanította a keserű valóság: a földmunka, a vetőmag, a vegyszer drága, a mezőgazda- sági termék olcsó, vagy éppen el sem tudják adni a portékát. — Nem foglalkozok többet mezőgazdasággal — így az egyik „földbirtokos” —, hiszen tiszta ráfizetés az egész. Nézze, tavalyelőtt 15 holdon termeltem uborkát. Ráköltöttem közel egy milliót, a bevétel meg még háromszázezer se volt. * Tenkely Józsefné polgár- mester kemény fába vágta fejTalán az ő jövőjük reményteljesebb lesz A SZERZŐ FELVÉTELE széjét. Nagy tervei vannak 1993-ra is: gázvezetéket építenek a faluban. Már négyszáz család fizette be a portánkénti harmincötezer forintot. — Szeretnénk még az idén befejezni ezt a munkát. Aztán ott van a szennyvíz- probléma, a szemételhelyezés. Sajnos, azt kell, mondjam, két évvel lemaradtunk. Azon vagyok, hál’istennek a ' képviselő-testületi tagokkal egyetértésben, hogy ki kell építeni itt az infrastruktúrát. Arról már Joó Lászlóné jegyző beszél, hogy fejleszteni kell, mert másként a község jóvátehetetlenül lemarad. Persze, nyomban felvetődik a kérdés: miből? — Pályázatot nyújtottunk be a budapesti székhelyű TTI Eu- roviához, amely pályázat három alapvető létesítmény megvalósítását célozza meg: az oktatási, az egészségügyi központ kialakítását, a kereskedelem és a szolgáltatás fejlesztését. Tavaly szeptember 11 -én készült el a tanulmány- terv. E hó végére ígérték a végleges tervek elkészítését. Szaktanácsot is adnak majd, hogy hogyan tudunk pénzhez jutni. A polgármesteri hivatalban tudtuk meg azt is, hogy a Fehér Folt Kft. cipőüzemet szeretne (szeretett volna?) itt létrehozni, ami perspektívában 80-100 embernek adna munkát. A helyszín, amit kiszemeltek, azonban nem a legmegfelelőbb helyen van: az új óvoda szomszédságában. Ebből következik, a lakosság nem fogadta örömmel a hírt, elsősorban a kisgyermekes szülők. Az ügy most pihen. * — Jelen pillanatban 250 tanulónk van — fogad Halmos Mihály, a gégényi általános iskola igazgatója. — Nálunk hamarabb vonult le a demográfiai hullám, a hatvanas években tetőzött, amikor 400-430 tanulónk volt. Az iskola épületének jó állagából arra lehetne következtetni. hogy nemrég épült, pedig az is már elmúlt harmincéves. Ám mind az iskolavezetés, mind az önkormányzat fontosnak tartja, hogy a szűkös anyagiak ellenére se szenvedjenek semmiben sem hiányt. A gyerekek étkeztetési költségének ötven százalékát magára vállalta az önkormányzat. A 250 tanulóból 204-en veszik igénybe a napközit. Nem panaszkodhatnak a pedagógusok sem a bérükre... * Gégénynek jelenleg 2066 lakosa van. Ebből mintegy 180-200 munkanélküli. Még mindig sok az ingázó, bár sokkal kevesebb, mint korábban. A gégényi ember szerényen él. de ha a köz javát nézi, belenyúl a bukszába, még ha oly mélyre kell is nyomnia a kezét. Csak hát — s ezt sérelmezik sokan — a földet kéne mihamarabb rendezni, mert sok a parlag. Virág kellene, hogy nőjön a gyom helyett... Gégényi \ Tükör / . 'W0 Valóságunk k ö z e I k é p b e n Szemben az egész világgal Nagy István Attila H ányszor hangolódott ünnepélyesre a lelkünk. amikor énekeltük vagy újabb divat szerint hallgattuk, és megint újra csak énekeltük! Mi volt annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a neve. a tartalma, amelyet a szöveg végig sem gondolt képei gerjesztettek bennünk? Talán azért borzongtunk, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Meg- hünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!" Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a rokonta- lanság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcában egymást érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát) az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztették a hitét. A magyar romantika Herden némiképpen falsul magyarázva, kialakította a nemzethalál vízióját. A tizenkilencedik század közgondolkodásában alig volt olyan, akit ne foglalkoztatott volna az, amit Kölcsey, Vörösmarty nagy hatású képekben megrajzoltak: eltűnhet a magyarság a történelem színpadáról. Volt ebben figyelmeztetés is: megsemmisülünk, ha nem tanulunk meg tenni a hazáért, ha nem a haza. a magyarság üdvén fáradozunk. De kísértett az önsajnálat. a sajnáltatás is: szerencsétlenek, pechesek, jobb sorsra érdemesebbek vagyunk. Szemben állunk az egész világgal, küzdünk, de szükségszerűen el kell buknunk. Csak mi vagyunk vesztesek a teremtésben. Hiányzott belőlünk a konok kitartás, a szívós kapaszkodás gyötrelmes hite, hogy: érdemes, minden bukás ellenére érdemes! Hogy milyen szívósan élt bennünk ez az önsajnálat, annak igazolására számtalan példát lehetne említeni. Tornyai János megfesti a magyar sorsot: a ló nekifeszül a rohamozó, kavargó szélnek, s a reménytelenség és a sivárság döbbenetével néz nem előre, inkább maga elé. Van-e ott még remény, ahol a földig érnek a fellegek, ahol sehonnan sem várható segítség. Csontváry Kosztka Tivadar fái a magányos magyar sorsnak is metaforikus képei. .,Magyarnak számkivetve" — mondja József Attila a harmincas években. „Sikoltva megriad" a költő, amikor rádöbben, hogy magyarnak lenni küldetés e földön. Hisz abban, hogy az. Pedig talán mégsem. Ezt is végig kellene gondolni egyszer. Csak a velünk élő történelemtől kapunk sebeket. A görögök és rómaiak, a törökök és a tatárok, a lázadók és a legyőzőnek keserűsége úgy szivárog át a történelmen, mint a kavicsrétegen a víz. Mire átér rajta, megtisztul. Vagy. ha úgy szebben hangzik: letisztul. Amikor megszülettem friss láz hevítette az országot: az újjáépítés lendülete. Mert építeni szeret az ember: házat is, hazát is. Nem véletlenül épül egymásra, vagy még inkább, nő ki egymásból a két szó. A hazánk a házunk is, amely tetőt tart a fejünk fölé, megvéd a széltől és az időjárás egyéb viszontagságaitól. De a haza nem csak lakóhely, mert egy idő után belülről kezdjük érezni a falakat, a testünk lesz a tartó pillér. A szüleim az első években parasztok voltak, én a nép gyermeke. Apukám ezerki- lencszázötvenegyben tiltott sertésvágásért hat és fél esztendei börtönt kapott. A debreceni pernek nagy sajtóvisszhangja volt: le kellett leplezni a nép ellenségét. A nép gyermekéből így lett rendszeridegen, akit ki kell vetni, hogy ne fertőzhesse a többieket. Aztán múlt az idő, a börtön elvitte a házasságot, csak a három gyereket hagyta maga után. Megalakultak a termelőszövetkezetek, s a család a munkásosztály szövetségese lett. Nem kellett már attól tartanom, hogy nem lehetek jeles tanuló! De az öröm nem tartott sokáig. A fateromból bányász lett, belőlem pedig — akkor ezt még nem tudtam igazi súlyával felfogni — az uralkodóosztály egyik tagjának gyermeke! Már egy kitűnő gimnáziumban tanítottam, amikor megértettem, hogy mégis rossz vásárt csináltam, mert értelmiségi lett belőlem! Első generációs, mégis csak az. Havonta legalább egyszer azt hallottam. hogy baj van velem, nem támogatom eléggé a munkás- osztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság törekvéseit. gátolom a nép kibontakozását. Vegyem tudomásul, nem tartozom már a népbe! Hosszasan utánanyomoztam, kerestem, hogy mikor vesztettem el a népet. A tanítványaim zöme a népbe tartozott. Velük foglalkozva, felkészítve őket a továbbtanulásra, én már nem. Hosszú utat tettem meg a néptől, az ellenségén át a szövetségeséig, majd vissza a semmiig, miközben én ugyanaz voltam, aki megszületésemkor. Nem én változtam, csak a megítélésem. A hovatartozásom szintjeit azok döntötték el, akik a nép nevében szóltak, cselekedtek. Örökös zavar támadt bennem, s még ma sem tudom igazán, ki vagy mi az a nép? Beletartozom-e újból vagy sem. Túrnom kellene a földet, lemenni a bányába, vagy politikai szerepet vállalni? Ki tudja ezt megmondani? Meg kellene keresni azokat, akik ma is a népre hivatkoznak: mi tudjuk, mit akar a nép, mert azt akarja, amit mi' akarunk. Csak mi tudjuk, amit ő még nem is sejt. Még azt se tudom, ki vagy mi a magyar? Olvasom Babits Mihály fejtegetéseit, amelyeket 1939-ben vetett papírra. Gyötrelmes idők voltak, nem ártott tisztázni a frontvonalak elhelyezkedését. ,JVem azt kérdezzük — írja a már akkor is nagy költő —. ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret-vizs- gálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel... A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt. az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép. Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is.” S ezzel eljutottunk egyik legfontosabb mai problémánkhoz. Érkezett már hozzánk tamil, pakisztáni, ceyloni, török, tatár, vietnami, s ki tudja, hányféle nép. Ez a legújabb- kori népvándorlás már megint arra kárhoztat bennünket, mint az egész Európát fenyegető nagy török veszedelem idején. A nagy fenyegetettségből az lett. hogy nekünk kellett a hátunkkal felfogni Szulejmánt és a többieket. Nyugat-Európa a színház első sorából nézte csendes vagy éppen hősies agóniánkat. S nagyon gyakran össze sem ütötte a tenyereit, még csak köszönetét se mondott. E legünk van már ebből! — mondja hangosan az egyik oldal. — Szeretnénk, ha végre magyarok élnének ebben a magyar hazában. A másik oldal félénken kérdezi: ki hát a magyar, mi hát a magyar? Ha kiegyenesítem az orromat, kifehérítem a bőrömet magyar leszek? Nem kellenek az idegenek, előlünk eszik el a kenyeret, isszák meg a sört — így az előbbiek. S mivel a sört többen szeretik, a magyarok meg mindig imádták a kenyeret. egyre többen csatlakoznak. Élindulnak az úton. amelynek a végén nincs már se kenyér, se sör, csak vér.
