Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-20 / 43. szám
Ä ‘Kgíei-Magyamrszág hétvégi imŰéffctt 1993.fémár 20. :■+■■■■■: .....■■—-------------------------------— __» ~W !!!Lv* • ------- ------—----^w,^,..-.i.v^ Törvényes herdálás Kosárfonók Tisadadán Bátran mondhatjuk, a kosárfonás egy szép ősi foglalkozás. Megyénkben adottságunknál fogva sokan éltek ebből a tevékenységből. Híres, nagy szövetkezetek is működtek, ma már csak elvétve dolgoznak a régi kosárfonók. A tiszadadai Tekenős István ifjú korában eljegyezte magát ezzel a hivatással. Előbb a Hangyaszövetkezetnél dolgozott, majd debreceni, nyíregyházi, polgári háziipari szövetkezetek részlegeinél. Ma már sehol nem működik szervezetten kosárfonó részleg. Pista bácsi 1989-ben ment nyugdíjba, de a vesszőfűzést ma is műveli, 66 évesen. A dadai kis otthon konyhája a műhelye. Itt készíti a szebbnél szebb kosarakat. Az általa font kosarak eljutnak külföldre, volt olyan munkája, amellyel minisztert ajándékoztak meg. Erzsi néni, a felesége is érti a szakmát, korábban ő is szövetkezetben dolgozott, most hogy nyugdíjas, áttért a hímzésre, kézimunkára. Saját termékeit és Pista bácsi szép kosarait a környező községekben árusítja. Elek Emil képriportja írójegyzet i Göre Gábor anyanyelvi kalandozásai Balogh József M ost aztán elkezdődhetnek a találgatások: vajon milyen változásokat hoz majd a kormány összetételének megváltozása? Jóllehet, minden hivatalos vélemény és nyilatkozat azt adja tudtunkra: irányváltoztatásról szó sincs, nyilvánvaló mindenki számára, hogy ha az irány marad, a változtatás akkor sem késlekedhet sokáig. És ennek csak egyik oka a választások közeledése. A másik a gazdaság helyzete kell legyen. Még hosz- szű évekig élen járhat helyzetünk elemzésénél az okok között a nehéz örökség, a piacok összeomlása, ám egyre inkább előtérbe kerülnek az átalakulás közben előbukkanó hibák, a célokhoz vezető út eltereléséből eredő gondok. Vegyük csak a privatizációt. illetve a privatizáció címén elkövetett ügyeskedéseket. Az ország közvéleménye nemrégen ismerhette meg a miskolci szálloda ügyét, amikor fillérekért vette meg a borsodi megye- székhely egyik legjobb szállodáját valaki, de vannak itthoni példák és itthoni kísérletek is. Nemrég írt a Kelet- Magyarország a Vagép privatizációjának kísérletéről. A jól menő vállalatot 150 millióra értékelték, de mivel eldugott helyeken megjelent hirdetések folytán csak egy pályázat érkezett, 50 millióért is megkaphatták volna, ha valakik — lehet, hogy másik vevőjelölt — botrányt nem kavarnak körülötte. Példák tucatját lehetne felidézni az elmúlt két és fél évből, de mielőtt bárki is azt mondaná: lám. milyen lehetőségeket teremtett a rendszerváltás az állami vagyon elherdálására, emlékeztetőül azt is idézzük fel, hogy a privatizációs jogszabályok 1990 elején születtek, amikor a nemzeti vagyon több mint 90 százaléka állami tulajdon volt. A privatizáció fő célja az volt, s maradt is, hogy olyan tulajdonosok kezébe kerüljön a vagyon, akik azt hatékonyan tudják működtetni, így nőni fog a gazdaság jövedelemtermelő képessége és a termelékenység, mert ez az új tulajdonos érdeke is. Megalapozottnak bizonyultak-e a privatizációhoz fűzött eddigi várakozások? Vagyis csökkent-e a privatizáció eredményeként a külső adósságunk? Nem. Csökkent a belső adósság? Nem. Akkor vajon áramlik az országba a külföldi fejlett technika? Erre sem lehet igennel válaszolni. És a nemek okai magában a törvényben kereshetők. A választások előtt néhány héttel életbe lépett privatizációs jogszabályok lehetővé tették, hogy a zavarosban halászni szeretők ma is szabad prédának tekinthetik cégüket, mert a legjobb va- gyonügynökségi hivatalnok sem láthat bele íróasztal mögül egy rábízott vállalat ügyeibe. Legfeljebb arra kell vigyázni a vállalat vezetésének, hogy ne legyen feltűnően gyors és nagy a vagyonvesztés, mert akkor közbeléphet a tulajdonos, az Állami Vagyonügynökség. A folyamat kezdetét pedig alaposan megfékezte az előző rendszer törvényalkotása. Az akkor korszerűnek, az átmenetet segítőnek látszó jogszabályokról a gyakorlatban kiderült, hogy nem mai érdekeket szolgálnak. A példák a végtelenségig sorolhatók. A látszólagos jó szándékkal alkotott deregulációs törvény egyebek között három héttel az Antall- kormány felállása előtt megszüntette az intézményes információáramlást. Mi következett ebből? Az állami vállalatok eltűntek a minisztériumok elől, s azóta csak találgathatnak, hogy mi van még meg az állami vállalatokra bízott vagyonból. Voltak persze életben hagyott jogszabályok is, amelyek segítették az információs zűrzavart. Ilyen volt például a vállalati törvény néhány rendelkezése, amely szerint az állami vállalat a rábízott vagyonnal önállóan gazdálkodik és ez az önálló gazdálkodás az állami tulajdonú vagyon teljesen szabad és ellenőrizetlen eladását is lehetővé tette, magánszemélyek részére is. A privatizáció sokat és sokak által vitatott része a külföldiek tulajdonszerzése. Valószínű nem az irigység e vegyes fogadtatás oka, inkább a félelem, mert volt már rá példa, hogy a külföldi megvette a magyar konkurensét, aztán bezárta a megvett gyárat. Mert a külföldi vevő nemcsak gyárat vesz, a magyar üzem piacát is, s a megvásárolt gyár bezárását követően nekünk már csak munkanélkülink van. A jóval drágább külföldi termékeket pedig a belföldi szegényedő lakosság nagy része már nem képes megvásárolni. Es ez még nem minden. A külföldi tulajdonban lévő kereskedelem értelemszerűen a saját külföldi gyártóját részesíti előnyben, s tőle rendel, mert az ÁVÜ többnyire nem köti ki, hogy a polcokon lévő áruk értékének 70 százaléka magyar legyen. így aztán a hazai gyárak nem kapnak megrendeléseket, megrendelés híján tönkremennek, munkásaik az utcára kerülnek. A parlament 1990 óta 21 olyan gazdasági törvényt alkotott, amelyik alapját képezi a piacgazdaság kiépítésének. Ez nagy teljesítmény és ezek a törvények az európai jogalkotás jó színvonalát képviselik. Van versenytörvényünk, koncessziós törvényünk, a tulajdonváltást is elősegítő kárpótlási törvényünk. A pénzügyi infrastruktúra teljes átalakítását jelentette a jegybankról szóló pénzintézeti törvény, az államháztartási törvény és az új számviteli rend. De igazán akkor lehetne örülni mindennek, ha azok módosítására is sort kerítettek volna az elmúlt három évben, amelyek enyhén szólva kifogásolhatók, hogy legalább megnehezítenék az állami vagyon elherdálását. Rácz Olivér A z éjjel azt álmodtam, hogy bíró vagyok. Lepénden, Göre Gábor nevű. Jó, tudom, hogy Gárdonyi utóbb megtagadta ezt a számomra oly kedves hősét, nyilván a korabeli kritika hatására, amely azzal vádolta, hogy a lepéndi bíró alakjával kigúnyolja a magyar parasztot. En nem így éreztem: végül is mindig Göre Gábor volt az, aki józan, paraszti logikával kipécézte az akkori társadalom fonákságait, s a végén mindig az ő színlelt együ- gyűsége talált rá a szög fejére. Mint ezúttal is. — Hallom, új nyelvtörvény készül a szlovákiai véreink számára, bíró sógor. Kend mit szól hozzá? — tette föl a kérdést Durbints sógor. (Vagy Katufrék sógor: erre nem tért ki pontosan az álmom.) — Azt, hogy urak huncutsága, ö. m. a f. Vót mán ilyen azelőtt is... Nos, ez már nem volt álom. Annak idején — akkor még nem voltam lepéndi bíró, ö. m. a f. — magam is tagja voltam az úgynevezett nemzetiségi kormánybizottságnak, amely inkább bizottság volt, mint nemzetiségi. De azért havonta egyszer, olykor kétszer, egészen kedélyesen eltöltöttük az üléseken a kiszabott időt. Na, nem mindig kedélyesen: időnként akadtak a bizottságnak ádáz tagjai, akik, ha választási, előléptetési céljaik megkívánták, tervszerűen felvetették a nyelvhasználat mindig hálás kérdését. Ezt akkoriban nem nyelvtörvénynek, hanem a helységnevek törvényesen előírt használatának nevezték. Vagyis — semmi Gúta Somorja, Pozsony, Köbölkút, Bős: a helységneveket az előírt, hivatalos formában kell használni. Hírlapokban, folyóiratokban, szépirodalomban is: Kossuth a bratislavai diétán. Balassi Zvolen várában. Petőfi Presovon. — Uraim, elvtársak, ez nem megy — mondtam szerényen. De az illetékesek nem engedtek: ádázul sorakoztatták fel érveiket nyelvhasználat, szóhasználat, írott szó, szép- irodalom ellen. Érveikre szerény magamnak egyetlen ellenérvem volt, nevezetesen az, hogy ha egy nyelvnek, bármely nyelvnek, kifejezése, szava van valamilyen fogalom, akár földrajzi fogalom megjelölésére, akkor — használni fogja ezeket a szavakat. Más nyelvek is ezt teszik — ott van mindjárt Vi- eden, Wien helyett, Londyn, London helyett, Párizs — nem folytathattam tovább: ádázék rám ripakodtak — ezek fővárosok nevei. Kivételt képeznek! Aha, mondtam szelíden. Fővárosok. Mint például Mní- chov (München), Drázdany (Drezda), Benátky (Velence), Postupim (Potsdam) vagy akár Debrecín, Miskovec, Petikos- tely (Pécs). Ádázak arcán némi meglepetés tünedezett fel, de nem hagyták a maguk igazát. Utolsó érvük a nyomatékos márpedig volt. Azt pedig minden értelmes lény tudja, hogy a márpedig félelmetes érv. Pofa be. Egy darabig még iparkodtam: a nyelvek furcsa következetlenségeire hivatkoztam. Mert az érthető, hogy a városokban megtelepedni készülő, középkori magyar sorra átvette a szláv nyelvekből, a német nyelvből a polgáriasodás fogalmainak nevét (kölcsönvettük, megtartottuk; reméljük, semmiféle nyelvtörvény nem követeli majd vissza tőlünk a szláv gereblyét, kapát, kaszát, a német polgárt: ez is érdekes, mert ebből a Burger-ből származott egyaránt a polgár meg a bugris is), az azonban kevésbé érthető, hogy a lovas magyar nép miért vette át a bebi- zonyítottan meglévő, helységnevek tucatjaiban ma is fellelhető, ősi szavai helyett a szláv csermely, patak, mocsár, sőt, uram bocsáss — a zabla szót. Ádázakat nem érdekelték szófejtéseim. Az sem, hogy a Bős-ben, Gútá-ban, Tardos- kedd-ben igazán nem rejlik a nacionalizmus veszélyének még az árnyéka sem, hiszen a magyar nyelv anyanyelvi szó- használattal emlegeti az olyan városok neveit is, amelyekben a magyarok a lakosságnak talán még az ezrelékét sem érik el. Besztercebánya. Zsolna. Zólyom. Liptószentmiklós. Túrócszentmárton. Na, ez aztán olaj volt a tűzre. Maradt a márpedig. Jó, mondtam ismét szelíden. De mi lesz, ha holnap, az utcán, összetalálkozom Jani bácsival, s miközben kezet roppantunk megkérdem tőle, mi újság Losoncon? Tornaiján? Bátyiban? Hozzám lép az ügyeletes közeg, letép a blokkjáról egy húsz, ötven, száz koronás bírságoló cédulát? Vagy netán bekísér? Megtorlás, magánzárka, deres? Persze egy bizonyos nyelvtörvényt magam is szívből üdvözölnék. Az egyetemes magyar nyelv védelmének a törvényét. Mert, bíró uram, Katufrék sógor — mi ezt a nyelvet kezdjük alaposan ebek har- mincadjára juttatni. S ebben a lejáratásban — most sem félek megtorlástól, derestől — pontosan azok járnak az élen, akiknek gondjuk és kötelességük lenne ezt a nyelvet védelmezni, ápolni, tisztán tartani. Igen, a tömegtájékoztatási eszközökre gondolok. Jó, a namármost-ra az így igaz!-ra már fel sem szisszenek; az olyan szépséges szófordulatoktól, mint a miniszter úgy fogalmazott..., Te hogyan fogalmaznál?, én úgy fogalmaztam... már csak gyenge émelygés fog el; a hazai lapjainkban bekezdésenként előforduló Látni kell, hogy... (tre- ba vidiet) mondatkezdéstől nem azért hördülök fel, mert szolgai tükörfordítás, hanem azért, mert évtizedeken át ezt sem használta a pártállam minden szónoka, valahányszor nyomatékosan belé akart sulykolni valamit a polgárok fejébe. Látni kell, hogy... De maradjunk a tömegtájékoztatási eszközöknél. Például a helyszíni tudósítóknál. A barcelóniai olimpián az egyik tudósító alig öt perces közvetítésében például tizenhatszor jegyeztem fel a hézagpótló egyébként szót. Ez talán ragály lehet: egy másik, mintegy fél órás, élő közvetítés alkalmával az egyébként huszonnyolcszor szerepelt, de hallottam már ezt a valósággal mondatonként megismétlődő szót rádióadásban, sőt — a tv képernyőjéről is elhangzani. Semmi baj: ezek után legalább így fogalmazhatok — a namár- most, az így igaz, a lízing, az imics, a lefaxoltuk (bevallom: ennek első hallásra megörültem, mert valami új, számomra addig ismeretlen trágárságnak véltem) és a többi, csodálatos, új kifejezés mellett szép anyanyelvűnk új szépítő elemekkel gazdagodott. így igaz. Szép anyanyelvűnk, ha szűkülve is, de egyébként örvendetesen bővül.
