Kelet-Magyarország, 1993. február (53. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-13 / 37. szám
1993. február 13. Csík István: Konstrukció SmSRHMVI Mogyoró Szepesi Attila: Az autók megbolondultak. Hol ez, hol az kezd el szirénázni, vijjogni, bömbölni a járdán. Az egyik abbahagyja, rákezdi a másik. Ez a pokol tornáca. Sziszegek, dühöngök. írni? Ilyenkor nem megy. Ez az aszályos nyárvég, zimankós ősz egyébként sem kedvez nekem. Reggel befűzöm a papírt az öreg írógépbe, mint annyiszor, hümmögök egy sort — ráolvasás? önáltatás? —, azután farkasszemet nézek a fehér lappal, amíg bírom. Nem sokáig bírom. Jönnek a „ráterelő hadmozdulatok”: előhalászok a fiókból régi füzeteket, irka- firkákat, ilyen-olyan macska- kaparást, hátha segít. Segít a fenét! Furcsa, rejtelmes feljegyzéseket találok: „Vityil- ló”, „Zöld béka”, „Kisasszony hava” — mi akart ebből kikerekedni, sejtelmem sincs. Most legalább az autókra kenhetem az egészet. Kilépek az erkélyre. Sehol senki az utcán. Délelőtti nyugalom. Szél fúj a Duna felől. Egy kutya futkos riadtan a járdaszélen. Visszafordul, átvág az úttesten. Cikázik, szimatol. Aztán a ház sarka mögül előbukkan a furcsa pár: vonul lassított menetben a kocsma felé. Mindennap látom ezt a vigasztalan szertartást. Ahogy vonszolja magát a két csontsovány árnyék. A középkorú asszony és hasonló korú férje. Lóg rajtuk az elkoszlott ruha. Nincs közük láthatóan egymáshoz sem. Ami összeköti őket, a múlhatatlan szeszszomjúság. Mennek a csapszék felé, jönnek a csapszék felől. Ez az életük. Két megroggyant, emberforma lárva. Közben a kutya eltűnik, de az autók bömbölnek tovább. A vonszolódó emberi ámyékfi- gurákat is lassan elnyeli az utcasarok. Ekkor pillantom meg lábamnál a fűzkosarat. Mogyoró van benne. Friss, barnahéjú törökmogyoró. Ezzel aztán délelőtti sorsom végképp megpecsételődik. Mogyorót fogok tömi. Bemegyek a szobába a „fekete kőért”, Kaukázusból hozott, gyönyörűséges, koromfekete, fehér pöttyökkel futtatott kövemért. Mint minden limlomomnak, ennek is története van. Egy patak medréből halásztam ki, valahol az Elbrusz tövében. Arcsil Szulakaurival, a grúz poétával barangoltunk a hegyek közt, amelyekhez képest a mi Mátránk és Bükkünk csak afféle hajnali vakondtúrás. Ezen tűnődtem, amikor lábam előtt a patakban megpillantottam a fekete követ. Nyirkosán még szebb volt, mint most porlepett szárazon. Babusgattam, zsebre- vágtam. Pattog a mogyoró héja, lenn az utcán pedig az autók szolgáltatják a zenét délelőtti, naplopó hadmozdulataimhoz. Hol ez, hol az kezd el rikácsolni, vijjogni, vonítani. A félig telt fűzkosárból lassan fogyatkoznak a vörösbama héjú törökmogyorók. Nekik is megvan a maguk története. Lányommal sétálgattam tegnap délután a Margitszigeten. Végigballagtunk a „cinkés-berken”, megcsodáltuk az öreg platánt meg a kínai eredetű gingkófát, melynek háromszög alakú, ezüstszürke levelei egész otthonosan suhognak itt az európai szélben, holott az ősvilágból maradtak hátra, és illene némiképp idegenkedniük ettől a civilizált, huszadik századvégi szeptembertől. Aztán mikor a „baglyok fáján” is túlhaladtunk, s elértük a mogyoróligetet — lássuk, érik-e már —, oda is bekukkantottunk. Ért már, némi meglepetésünkre, mert máskor későbben szokott. Ám most, ez a száraz, napos nyárvég alighanem idő előtt megaszalta, megérlelte őket. Kipp-kopp, potyogtak már a bokrok közé. Került egy nejlonszatyor a táskámból. Szedtük a törökmogyorót. Bújtuk a berket hajladozva, össze-összekoccanva, nevetgélve, dudorászva, míg egy- szercsak lányom arcára ráfagyott a mosoly. Abbahagytam a hajladozást, ahogy ő is, és kérdőn néztem tanácstalan, szinte bocsánatkérő szemébe. Nem szóltam semmit, csak a tekintetét követtem, ahogy a berek mélyébe téved. És ekkor a bokor mélyén megpillantottam egy öreg csavargót. Ott kucorgott néhány lépésre tőlünk a nagy- szakállú, torzonborz, ringyes- rongyos robinsoni figura, és ahogy magunk is, szedte a mogyorót. Nem nézett ránk. Féltérdre ereszkedve söpörte az árnyékból a koraőszi szemeket. Kihántotta a zöld, ragadós burokból, aztán ahogy összejött egy marékravaló, szatyrába süllyesztette. Összenéztünk a lányommal, és egyszerre fordítottunk hátat a valószínűtlen látványnak, a bokor mélyén gubbasztó vén madárijesztőnek. Amit megszedtünk, megszedtük. Valamiképp mindkettőnkbe belefagyott a korábbi vidám mozdulat. Szinte lábujjhegyen hagytuk el a ligetet. Ez a gazdátlan, vakvilágba termő mogyorós hirtelen messzire távolodott tőlünk. Idegenek, hívatlan vendégek voltunk benne. A várakozóművész halála Akit semmi sem köt már az élethez, akiből kiégett a világ Csíkos Sándor és Bacsa Ildikó Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — A vár igéhez sokféle igekötő fűzhető: meg-, ki-, el-, be-, stb. A várakozás lehet kellemes, kellemetlen, örömteli és gyötrelmes, izgalmas és nyugtalanító. A színházi előadás kezdetére várni olyan érzés, ami alig hasonlítható bármihez: a legtöbbször mi magunk se tudjuk, mit remélünk az előadástól. Talán a megmerülés élményét, hogy mások is lehetünk, mint az egymást követő hétköznapokban. A Krúdy Színpad új bemutatója — Sultz Sándor tragikomédiája — A várakozóművész életfilozófiává emelte a sors nagy kérdéseire adandó válaszkeresést. A cselekmény színhelye egy kórház parkjának eldugott szöglete, ahová a szemetet csak leöntik, de az elszállításról senki se gondoskodik. János, egy középkorú férfi szeret itt üldögélni a pádon. Vár valamire, talán a halálára, talán valami másra. Mindenesetre nem köti már az élethez semmi, kiégett belőle a világ, de a rokonai is csak arra várnak, hogy minél előbb elvigye őt a rák. Ebben az állapotban kísérti meg őt az élet, amikor megjelenik Margit a férjével együtt, hogy az újra teherbe esett asz- szonyt az orvosok megvizsgálják. Goethe Faustjának—a szerző által egyáltalán nem titkolt — párhuzamaként János lehetőséget kap, hogy megértse eltékozolt és értelmetlenül elfutott életét. Elég egyetlen szembemerülés, s mindketten érzik, hogy a találkozásuk végzetesen alakul. Margitról is kiderül, hogy fészket rakott benne a rák, s az életet immár lehetetlen nem komolyan vennie. A halál árnyékában mindketten külön csatát vívnak a kinti világ hazugságai ellen, s közben szükségszerűen egymásra találnak. Sultz Sándor el akarta kerülni a történet érzelmességre csábítását, s ezért „csavart” néhányat a cselekményen. A második felvonás talán éppen ezért lényegesen gyengébbre sikerült, s olyan jelentések is bekerültek a szövegbe, amelyeket nem valószínű, hogy a szerző komolyan akart volna. Régen láttuk Csíkos Sándort ennyire elementárisán jól játszani. Az első felvonás szerepe annyira a testére volt szabva, s olyan mértékben tudott azonosulni' vele, hogy egyetlen pillanatra sem vált ketté a színész és a szerep. Csikós alakítása csak ahhoz mérhető, amit nyolc évvel ezelőtt az Oszlopos Simeonban láttunk tőle. Áz ottani élettisztázó lendület jelen volt itt is, de most annyi árnyalata, színe volt a játékának, mint talán soha még. A nagy, látványos drámai szerepekben, mint például a Segítsd a királyt!-ban a lelki gazdagság ellenére is egyetlen szenvedélyből épült fel a figura. A várakozóművészben gazdagabban jelent meg az élet, s a bölcs rezignáltságtól a cinizmusig, a szemérmes vallomástól a lázadó indulatig ívelt a játék. Különösebb bátorság nélkül írhatom le, hogy Csikós Sándor alakítása az elmúlt évek legjobb alakításai közé tartozik. Természetesen méltó társai is voltak. Bacsa Ildikó vendégként alakította Margitot. Játéka eszköztelen volt, s talán éppen ezért belső tűz hevítette. Egyetlen „otthagyott” kézmozdulata teljes sorsot volt képes megmutatni. Margit férje, Péter, Csudái Csaba alakításában — elsősorban a szerep megíratlansá- ga miatt — több helyen tévedt közhelyszerű fordulatokba. Indulata mögül hiányzott a múlt, ezért jelenbeli magatartása indokolatlan lett. Csudái Csaba játéka sokat enyhített a szerep fogyatékosságain. Máthé Eta az anya szerepében esendő és kiszolgáltatott volt egyszerre. Finom rezdülései mutatták János iránti szere- tetét. Szabó Tünde a testvért játszotta, aki régen túl van már a szereteten, s inkább szociológiai eset, mint érzékeny ember. Ennek a típusnak a megrajzolásában Szabó Tünde jeleskedett. A másik testvér, Gyula a mai hiénák jól megrajzolt példánya. Peczkay Endre vendégként gazdag tapasztalattal hitelesítette ezt a figurát. Gados Béla néhány felbukkanása is tetszett. Szerényen, visszafogottan, de határozott gesztusokkal fogalmazta meg a kisszerű ember és hivatalnok alakját. Vas-Zoltán Iván rendezőként ezúttal teljesen háttérben maradt, s engedte, hogy a nagyszerű színészi teljesítmények hódítsák meg a nézőket. Csudái Csaba és Bacsa Ildikó Harasztosi Pál felvételei- . > Nagy László Letűnt idők — —.a a hétköznapok M M emberét megkérdez- M t nénk, mit tud a szá- ■*- razmalmokról, csak nagyon kevesen tudnának válaszolni a kérdésre. Pedig nagyanyáink közül még elég sokan a szárazmalmokban őrölt lisztből sütötték házi kemencéjükben a finom, ropogós házikenyeret. A gőzgépek megjelenéséig a malmok meghajtására, üzemeltetésére természetes erőforrásokat használtak: a víz és a szél energiáját. így a folyóvizeken a vízimalmok sokaságát építették (ilyen pl. az 1752-ben épült Túristvándi vízimalom), de számtalan szélmalom is őrölte a búzát szerte az országban. Mivel nem volt mindenütt folyóvíz, a szélmalom működése pedig a széljárástól függött, úgynevezett szárazmalmokat, vagy járgányos malmokat építettek, melyek „állati energiát" hasznosítottak, rendszerint lóval hajtották. Szinte minden faluban volt szárazmalom, de pl. egy 1851- es összeírás Nagykároly mezővárosban 13 szárazmalmot sorolt fel. A szárazmalmok építése az 1660-as években kezdődik az Alföld területén és csakhamar széles körben elterjednek. A gőzgép térhódításával a szárazmalmok fokozatosan korszerűtlenné válnak és a múlt század végén már nagy részüket lebontották, napjainkban pedig már muzeális értékűek, mint pl. a tarpai szárazmalom. A szárazmalmok viszonylag nagyméretű építmények voltak és két részből álltak: a kerengőházból és a malomházból. A kerengőház 12-15 m átmérőjű, kör alakú, 8-10 m magas, rendszerint kúp alakú tetőben tornyosuló épület volt. Ebben a náddal, vagy zsindellyel fedett épületben volt az a hatalmas méretű fogaskerék, melynek fogai orsós áttétellel forgatták az őrlő malomkereket. A hatalmas fogaskerék külső peremébe 350-360 fából faragott fog volt beékelve, melyek az őrlőberendezés orsóiba illeszkedtek. A lovak által „húzott” fogaskerék percenként két fordulatot végzett, ami a malomház őrlő- berendezését gyors működésbe hozta. A malomházban volt az őrlő és daráló, mely egy rögzített alsó malomkőből és egy felső, forgó malomkőből állt. Az őr- lendő gabonafélét egy garatba öntötték, melynek lefolyó nyílását egy állítható adagoló szerkezet biztosította, melynek segítségével szabályozni lehetett a kövek közé kerülő anyag mennyiségét. Az őrlés finomságát a két malomkő közötti távolság szabályozásával, beállításával a molnár végezte, 12 1 Sj Xttet-'Mafjuarorszáfl hétvégi mettékfete ____________________
