Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-23 / 19. szám
Még a viccek is azonosak Clive Wood jól érzi magát a magyar filmben Budapest (MTI-Press - Józsa Ágnes) — Hogy kerül egy angol színész egy magyar televíziós filmbe? Történt, hogy Prekop Gabriella forgatókönyve alapján készült Márton Ist\'án rendezte hatrészes tévéfilmben, A glóbusz címűben szükség volt egy angol színészre. Lapozgatták hát a produceri irodák ajánlatait, mígnem megakadt a tekintetük a harminchét éves Clive Woodon. (Játszott színházban Peter O’Toole rendezésében a Machbetben, a Royal Shakespeare Company Lear-királyá- ban, az Antonius és Kleopátrában. az V. Henrikben. Filmekben ugyanúgy nagyszerű, mint a tévésorozatokban, a BBC, a Central TV, a Thames TV programjaiban.) Telefonok, levélváltás, majd elküldték a forgatókönyvet. — Megtetszett. Úgy tűnt, ez a szerep nagy kihívás, s a párbeszédek messzemenően jobbak az átlagos angol sorozatokénál. így hát elvállaltam. — Mit tudott ideutazása előtt Magyarországról? — Bevallom, nem sokat. Elővettem a fiam földgömbjét. Azt tudtam még, mert a tévében láttam, hogy itt mindig, mindenért sorban állnak. —És mit tapasztalt? Sorban állnak? — Nem tudom, milyen volt korábban. De most Budapest ugyanolyan város, mint bármely nagyváros Európában. Olyanok az utcák, az emberek... Különböző helyszíneken forgatunk. Sajnálom, hogy minden szabad időm munkával telik, mert készülnöm kell a szerepekre. Nem tudom járni a várost. Mindennap tíz hosz- szat úszom, utána szauna, majd vissza a forgatókönyvhöz. Alig várom, hogy a felvételek befejeztével jöhessen a családom, és körülnézhessek a kedvem szerint. Operába és színházba is el szeretnék jutni... —Pályája során megfordult sok helyütt. Forgatott Becsben közvetlenül a színi iskola elvégzése után, de dolgozott a Fülöp-szigeteken, Trinidadban és Thaiföldön is... — A színészek a világon mindenütt egyformák. Mindenki ugyanúgy dolgozik, ugyanolyan módszerekkel, nyelvtől, földrajzi helytől függetlenül. Nincs különbség. Akik ebben a szakmában dolgoznak, azok, úgy tűnik, megtalálták helyüket a világban, örömöt lelnek a munkájukban. Clive Wood és Udvaros Dorottya a forgatáson Még a viccek is ugyanazok. A kellékes mindenütt készséges, az öltöztető mosolygós, a sminkes jópofa, még a hangmérnököknek is hasonlóak a vicceik. —Es mi a legszokatlanabb? — Itt most én vagyok az egyetlen angol. Kimaradok a viccekből, mert nem értem a szavakat, csak a szituációkat. Ez egy kicsit elszigetel. A legizgalmasabb számomra, ahogy Márton István rendező dolgozik. Én eddig a rövid beállításokhoz szoktam. Most egész jeleneteket veszünk. Ez színészileg sokkal bonyolultabb feladat. De a partnereim csodálatosak. A tekintetükkel is segítenek. Értem így őket akkor is, ha a szavak cserben hagynak. S önzetlenek. — Mi volt eddig a legnehezebb? — Az országúti jelenet. Szörnyű volt, szemben a forgalommal, másutt a kormány, másutt a sebváltó, s két oldalnyi szöveget kellett mondanom m agyarul, mintha érteném, amiről beszélgetünk. Folyt rólam a víz, és zsibbadt kezem, lábam. Remélem a nézők ezt nem érzékelik majd. Szepesi Attila Mint fatörzsön... Mint fatörzsön felfutó fürtös inda, kérgen táncosán lengő zöld szeszély, a meredt törzset élettel beírja: csupa eleven láng, izzó levél, zeneszó, mely parázzsal áthevíti a téli éjbe dermedt ágakat, örökzöldjét kapcsolva szétteríti: comb-öl-kar-ujj-hajfürt-szempár-ajak. És hallik már dob és síp hangja, távol dallam, forró tánc, dzsungeli ütem — a mellbimbódon kristály fénye lángol, verejték izzik kék fürtjeiden. Vagyunk—mintha évszak-örvény se volna — meredt fa és dús inda összeforrva. írójegyzet Sorvadó magyarság Balia D. Károly Valamennyien elképzeltük már halálunkat. Azt a felfoghatatlan, józan ésszel érthetetlen dolgot, hogy mindaz, amit önmagunkkal tartunk azonosnak, megszűnhet, elmúlhat... Egy ideje személyes halálom helyett egy sokkal súlyosabb, kollektív megsemmisülés víziója kísért. Nem, nem világvége-látomásaim vannak, „csupán” egy nemzetrész felszámolódásának, eltűnésének árnyékát látom előrevetülni... Tudom jól, a herderi átokra, hogy tudniillik a szláv és germán tenger közé szorult sziget-magyarságnak nincs esélye a megmaradásra,jócskán rácáfolt nemzetünk. Én sem a magyarság egészének sorsáért aggódom itt (holott itt is adódnak fenyegető jelek), hanem annak a népcsoportnak a jövőjéért, amelynek tagja vagyok: a kárpátaljai magyarságért. E kisebbség átvészelt a huszadik században két világháborút, négy rendszer- és hatalomváltást (tartoztunk a Monarchiához, a Csehszlovák Köztársasághoz, Horthy Magyarországához, volt vidékünkön független ukrán bábállam, aztán a Szovjet Birodalom kötelékébe kerültünk, most pedig az állítólag szabad és demokratikus Ukrajna ölelt kebelére), ám az utolsó időkig mintha megőrizte volna vitalitását. És most, amikor valóban a viszonylagos szabadság kezd lábra kapni, és talán a jogállamiság kialakulásának is látszanak a kezdeményei, most kell végveszélyről beszélnünk? Igen, mert a sorvadásnak egyre láthatóbb jelei mutatkoznak. Nézzük, melyek is! Említsük első helyen a számbeli csökkenést. Az 1989-es népszámlálást megelőzően sokan úgy véltük, hogy a korábbi összeírások pontatlan, torz adatokat közölnek, és a 160 ezer körül mozgó lélekszám legalább 20-25 százalékkal alatta marad a reális számnak. Nos, az 1989-es összeírás eloszlatta ezen reményeket. Ekkor ugyanis — és az először történt meg a szovjet nép- számlálások történetében — pusztán bemondás alapján jegyezték be az űrlapokba a nemzetiséget. Míg a korábbi, 1979-es nép- számlálás 158 ezer magyarral számolt, addig 1989-ben háromezerrel kevesebben, csupán 155 ezren vallották magukat magyarnak. Ha elfogadjuk Illyés Gyula meghatározását, miszerint a magyarság mindenekelőtt vállalás kérdése, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy ennyien vagyunk. Hiába akadhattak, akik a korábbi téves adatot most korrigálták, számuk meg sem közelíthette a tízezres nagyságrendet. Annyit sem tett ki, mint a negatív nép- szaporulat és a kivándorlás okozta lélekszámcsökkenés. Igent a kivándorlás. E fogalom a számbeli — tehát konkrét — fogyatkozástól át is vezet bennünket a szellemi-erkölcsi sorvadáshoz. Az évente ezres, de legalábbis több százas nagyságrendűnek becsült magyar áttelepülők ugyanis nem annyira magas számukkal veszélyeztetik a kárpátaljai magyarság megmaradását, hanem azzal, hogy túlnyomó többségük értelmiségiként hagyja el szülőföldjét. A szellemi vezércsapat nélkül maradó magyarság életképességéről ugyan lehet vitát indítani, de annyi bizonyos, hogy értelmiségi réteg nélkül a magyar kultúra megtartására mind kevesebb esély adódik: egyre szélesebb mértéket ölt az asszimiláció, elsorvad a sajtó, romlik az iskolák színvonala, hiányoznak a magyar vezető káderek mind a politikai, mind a gazdasági szférából, és az anyanyelv hovatovább konyhanyelvvé zül- lik. Szavaim túlzottan borúlátó- aknak tűnhetnek azokhoz a tudósításokhoz képest, amelyek az anyaország sajtójában egy- re-másra olvashatóak. Ezek többsége arról számol be, hogy milyen kedvező jelenleg a kárpátaljai magyarság helyzete. A lelkes tudósítások írói azonban csak ritkán veszik észre, hogy a nemzetiségi létnek ezek csupán a felszíni jelei, s hogy a kollektív népcsoportjogok gyakorlásának jogi garanciái éppenséggel kétségesek (például Ukrajna új nemzetiségi törvénye autonóm formációk létrehozásának lehetőségét). Számomra az ezredvég kérdése az, hogy az új ukrán államban van-e, lehet-e esélyünk. A válasz érzésem szerint legalábbis kétséges. Ezért kísért mostanában a szörnyű vízió: egy etnikum halála. a fantom tem. — Honnan vesz 6 ilyen jelszavakat? — Nyilván otthoni környezetéből — világosított fel férjem, aztán látható kéjjel merült a jelenség boncolgatásába. — Hülye felnőttektől hall efféle eszmét, ami nem is hangzik rosszul, csak az a baj, hogy a legjobb eszméket is erőszak ülteti át a gyakorlatba. És ez a rugdosós Benedek nincs híján az erőszaknak. Ezt a megállapítást igazolandó, a negyedik napon lelökött Benedek egy kislányt a libikókáról. Ámde valamilyen vonzás-ráhatás kellett, hogy legyen Benedek egyéniségében, mert a következő napon ugyanezt a kislányt rávette, hogy mondjon egy csúnyát a tanító néninek. — Miféle csúnyát? — re- begtem tele aggodalommal. Zavartan pislogott rám Pétiké, azután az apjához bújt, és a fülébe súgott valamit, amitől férjem elvörösödött, majd el- képedten motyogta: —Hihetetlen... Pétiké megint az ajtóhoz nyargalt azzal a szokott szándékkal, hogy siet a térre játszani, és onnan szólt vissza: — Méghozzá kétszer! Azt mondta neki Benedek, hogy kétszer kell mondani, és az a lökött csaj kétszer mondta is! —Miféle iskola ez?! — lökte szét karjait férjem. — Garázdákat, gyilkosokat, meg trágár beszédűeket nevelnek ott?! Kifejtette, hogy az otthon az emberi viselkedést meghatározó legfontosabb faktor, és ezzel összefüggésben a közerkölcs mindig a magánerkölcstől függ, illetve ez fordítva is igaz, mint minden az életben, a lényeg azonban az, hogy másik iskolába kell íratnunk Petikét, mégpedig azonnal, mert a halogatás: időlopás... — Nem az iskola rossz, hanem csak Benedek—tiltakoztam. — Ha minden szülő a mi eszünkkel gondolkodna, egyedül maradna Benedek az iskolában. — így lg°- — bólintott férjem, aztán arról igyekezett meggyőzni, hogy Benedeket, ezt a fertőző gócot el kell távolítani. — Szívedre vennéd, hogy háborút indítsunk egy kisgyerek ellen ? — kérdeztem. —A háborút a béke érdekében indítják! — szögezte le férjem, és arról is felvilágosított, hogy minden az ismerttől halad az ismeretlen felé, vagyis mielőtt cselekszünk Benedek ellen, meg kell tudnunk, hogy kiféle, mert az az igazán bátor, aki igazán óvatos is, hiszen könnyen megjárhatjuk, ha például ez a Benedek valami fejesnek a sarja... ezért ne beszéljünk tovább egy elméleti Benedekről, hanem nézzünk a szemébe. Egyik napon be is mentem az iskolába, és megkerestem szöszi Petikének tanító nénijét, s előbb csak általánosságban beszélgettünk, majd nyíltan rátértem Benedekre, akinek viselt dolgairól oly sokat hallottunk, s aki máris káros hatással van Petikénkre, mert amikor Benedekről beszél, akkor úgy látszik, mintha tetszene a viselkedése, mintha azonosulni próbálna vele. Hosszan hallgatott a tanító néni, aztán pici mosoly tűnt elő a szája sarkában. enedek viselt dolgai léteznek — mondta —> ellenben a mi osztályunkban. ahová az ön gyermeke is jár, nincsen, akit Benedeknek hívnak. Kovács Éva: Szeretet 1993. január 23. ______ Ä ‘KcUt-Maquawrszaq hétvégi melléklete 1 3
