Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-23 / 19. szám

121 Ä %e(et-Magyarország hétvégi mííéjíete

1993, január 23.

A Himnusz születésnapja

Mindenkihez lehet szólni

Nagy István Attila

Nyíregyháza (KM) — Százhetven évvel ezelőtt, 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc kirekesztő csekei magányában megírta a Himnuszt. A fohász a múltat és a jelent is drámai színekkel festi, ennek ellenére benne van a várakozásban megfogant hit is: a jövő nem foszthatja meg a magyarságot a teljesebb, emberibb élettől.

Krisztusi korban van a költő, az emberélet útjának a felén: számot kell vetnie az elvégzett munkával, s komolyabb, férfiasabb próbák elé állítani a terveket. A világtól elzárt Cseke ezen az éjszakán erre is alkalmas. Elcsendesült a ház, kívülről sem érkezik semmi lárma, álmos neszek halnak el a sötétben.

Hatalmas indulatok feszülnek a költőben. A gondolkodás által körülhatároltan itt lélegzik most a haza.

Lelki szemei előtt elvonul a nemzet történelme: a honfoglalás magabízó lendületétől egészen a jelen tragikus képeket szülő, tétovázó pillanatáig. Egyetlen pillanatba sűrűsödik a honfiúi cselekvés ezernyi szándéka: feltartani a haza süllyedését. Az Istenhez fordulás a gondolkodás megerősítését szolgálja, ezért is sorakoztat érveket a Teremtő esetleges kételkedésének eloszlatásához. Benne van ebben a gesztusban a középkori ember Istent kikerülni nem tudó félelme is: a nagy döntések az Ő kezében vannak. De a félelem egyre inkább közeledik a formához, a tartalma pedig a nemzet egészéhez való fordulássá válik.

Meditáció tárgya lehetne: az áldást kérés megszólító mondata után elsőként a jókedv hiányát panaszolja a költő. Csak a második a porban a bőség kívánása. Vajon miért tolakodik az első helyre a jókedv, az öröm, a lelki béke és kiegyensúlyozottság? Ilyen erősen jellemző mindezeknek a hiánya Kölcsey életében, társadalmi tapasztalataiban? S ennyire vágyna utánuk az anyagi bőség rovására is? Kölcsey érzi, hogy a nemzet sorsának megjavításához

olyan hitre van szükség, amelynek derű fedezete is van.

Azon gondolkodom, hogy mi teszi máig érvényessé a Himnuszt? Miért hangolódik ünnepélyesre a lelkünk, amikor énekeljük? Mi annak a bőrünkön átfutó borzongásnak a tartalma, amelyet a szöveg végi! sem gondolt képei gerjesztenek bennünk? Talán azért, mert a vers megszületése óta alig volt történelmünknek olyan időszaka, amikor ne éreztük volna: „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt!” Létigazoló harcot vívott ez a nép, belesodródva a ro- kontalanság gyötrelmes állapotába. Sorsfordító harcában egymás után érték a kudarcok. Miközben tehetségesnek, szorgalmasnak tartották (tartotta magát) az anyagi javak megtermelésében, az azokhoz való hozzájutásban állandóan hiányérzete volt. A hiábavaló küzdelem hősies, mégis reménytelen keservei fárasztották, emésztették a hitét. Talán ezért időszerű a vers ma is.

Kölcsey kirekesztő csekei magányában verset ír, az egész nemzethez szól. Nem akadályozza a világtól való elzártsága, mert mindenütt lehet azokhoz szólni, azokért tenni, akiknek a sorsát a szívünkön viseljük.

Százhetven évvel a Himnusz megszületése után kinyílt a világ. Aligha lehet arról beszélni, hogy el vagyunk zárva a nagy történésektől, itt lélegzik körülöttünk, bennünk a történelem. De vajon hányán érezzük azt, hogy tennünk is kellene valamit a mindennapok jobbrafordulásáért? Nem a pártcsatározások kicsinyes, az önös érdekekért óriási szellemi erőfeszítéseket produkáló vitézi küzdelmekre gondolok, hanem a hétköznapok reflektorfény nélküli, szürke tetteire. Vannak-e elegen ahhoz, hogy a haza sorsát előbbre vigyék? Nem szavakban, jelszavakban, hanem munkában, lemondásban.

Gyakran érezzük, hogy nincsenek. Ezért is fordulnak el sokan a közélettől, s keresik a maguk boldogulását, előbbre jutását. Mégis szeretném hinni, hogy Kölcsey erkölcsi tisztasága, a nemzetért való munkálkodása egyszer követendő példa lesz.

Tizennégyezer év távlatából

A „beszélő” táblákat nem lehet szóra fogni, pedig érdemes lenne

Budapest (MTI-Press - Kádár) — Ez most már a harmadik dél-amerikai nép- művészeti kiállítás, amelynek a Néprajzi Múzeum helyet ad. Méghozzá úgy, hogy egymásba nyíló termek során sétálhat végig a látogató, miközben Kolumbia, Mexikó és legújabban Chile ősi kultúrájával ismerkedik.

A dolgok természetesen összefüggenek, hiszen azonos földrész egymásra hatással lévő népeinek civilizációja a téma. De az is közös, hogy mindhárom vándorkiállítás apropója az amerikai földrész kolumbuszi felfedezése. Csakhogy ezek a népek többnyire nem ünnepként élik meg a felfedeztetést, hanem sajátos évezredes kultúrájuk tragédiájaként. S mentik — és a világnak bemutatják —, ami még menthető, megmutatható.

Ez az Ősi Chile című, a santiagói régészeti múzeum által összeállított kiállítás is egy éve járja Európa városait. Genf, Bréma, Varsó, Salzburg után érkezett Budapestre, s innen indul a február 6-ai bezárás után Spanyolországba.

Százötven régészeti és nép- művészeti tárgy sorakozik a vitrinekben. A kezdetek nem is akármilyen múltba, 14 ezer év távlatába vezetnek. A változatos földrajzi adottságok (a 4270 kilométer hosszú földsáv a száraz sivatagtól a jeges gleccserekig megannyi tájat és éghajlatot produkál) és a viszonylagos elszigeteltség kedvezett a hódítás előtti kultúrák tárgyi és szellemi emlékei

fennmaradásának. Az amaya- ra, mapuche, húsvét-szigeteki, és a gyakorlatilag kihalt tűz- földi törzsek kultikus és használati tárgyaik révén vannak jelen a bemutatón. Kerámia- és kőedények, hangszerek, fejdíszek, zeneszerszámok, vallási szertartások kellékei, szőttesek, ezüstfigurák, szobrocskák, pipák, uralkodói botok, nyílhegyek, tarisznyák láthatók.

A legekre fogékony látogató megszemlélhet egy hétezer éves gyermekmúmiát, az úgynevezett Chin chorro kulturális központból. Ez a világ legrégebbi mesterséges eljárással konzervált múmiája. Régebbi, mint az egyiptomi leletek. Az amerikai indiánok halottkultusza adta kezünkbe azokat a dokumentumokat, amelyek oly sokat elárulnak múltjukról. A halott személy mellé ugyanis a szellemeknek vagy az istenségeknek szánt kegy- és használati tárgyak széles választékát is eltemették.

A való világon túli-kívüli élettel függ össze a korabeli kábítószerek, az úgynevezett hallucinogén anyagok által okozott állapot keresése. Az indiánok körében elterjedt volt a hallucinogén anyagok belég- zése. Számos erre utaló használati tárgy került elő sírokból San Pedro de Atacama környékén, Chile északi részén. E szereket elsősorban a papok és sámánok használták, mágikus- vallási-gyógyító szerepükben, de valószínűsítik a kutatók, hogy a népesség nagy része is élt a hallucinogén szerekkel.

Népviseletbe öltözött asszony

El is hoztak a kiállításra egy készletet, amely a szer belélegzésére volt alkalmas az időszámítás előtti első évezredben. Rejtélyek övezik mindmáig a Húsvét-sziget népeit és kultúráját. Tizenhárom évszázadon át virágzott itt egy óceáni kultúra az időszámítás előtti negyedik századtól kezdődően. Nagy templomaik,

Dolezsál László felvétele monolitikus emberalakú szobraik és a mindmáig megfejthetetlen Kohau Rongo-Rongo „beszélő táblácskák” írásjelei mára már turisztikai látványossággá váltak.

Az alig tízéves múlttal rendelkező santiagói múzeum példás buzgalommal gyűjti, őrzi a sokezer éves hagyományokat.

Sárándi József

Szöveg

A pofon miatt sül le lelkem arcáról a bőr Amikor kilencyen augusztus tizennyolcadikán (házassági évfordulónk napján) cseresznyefakisasszony levélszoknyája alatt megütöttelek Isten küldöttét bántalmaztam

A szeretet kegyelmével válaszoltál mégis egyre szörnyetegebb vagyok mintha valamely részeg pillanatomban az Ördöggel cimboráltam volna elpártolván a Mindenhatótól

Azóta nincs nyugalmam Ejjem-nappalom félelemmel szorongással teli

Pedig szeretnék jó fiú (akarok!) lenni igazat mondani

Kovács Éva: Fiatal pár

Csák Gyula

A

mikor első napon iskolába indult egyetlen Petikénk, sírva borultam férjem vállára, és azt mondtam: véget ért életünk egy csodaszép szakasza. Nincsen többé aranyhajú kisbabánk, aki csak a miénk, akit óvodába se járattunk, hogy minél tovább a miénk maradjon, mert most már elvette tőlünk a világ.

—Légy erős — szorította át váltamat a férjem, és mivel fontos pillanatokban hajlama volt a bölcselkedésre, hozzátette: — Nincs fenségesebb dolog, mint szenvedni és erősnek lenni.

A három évnél idősebb szomszéd lány vezette kézen fogva Petikét, aki még csak vissza se nézett, hanem kevé- lyen, mindenre elszántan távolodott gyárilag koptatott, vadonatúj, túlságosan hosszú szárú farmerjében.

Haza már egyedül jött. Nem

Benedek,

csöngetett, hanem ököllel verte az ajtót és azt kiáltotta:

— Van itthon valaki?!

Széttárt karokkal fogadtam,

de ő hamar kibontakozott, a sapkáját a szőnyegre dobta, az ebédlőbe sietett, ahol az apja melletti székre mászott, miközben leverte a már odakészített levesestányért.

— Hé! Hé! — szólt rá apja. — Mi a fenét művelsz?!

Petikénk enyhe fölénnyel jegyezte meg:

—Azt mondta a tanító néni, hogy Isten nevét hiába ajkadra ne vedd!

Pétiké elé térdeltem, és vonakodása ellenére körbecsó- kolgattam, annál inkább, mert férjem igen mogorván ámult a gyerekre.

— Milyen volt az első nap az iskolában? — kérdeztem turbékolva.

— Sarokba állította Benedeket a tanító néni — hadarta Pétiké, teletömve száját egy

túrós lepénnyel, ami a kedvence volt. — Megrúgta a tanító nénit.

— Szentséges Isten! — vettem ajkamra Isten nevét hiába.

—És miért?

Újabb lepényt markolt ki a tálból, az asztal alá csusszant a székről, aztán az ajtóból felelte:

— Nem árulta el.

Azt is kijelentette, hogy nem éhes, mert hazafelé jövet két fagylaltot ettek fejenként — Benedekkel.

Következő napon is rossz volt Benedek, folyton dobogott lábával a padlón a meseóra alatt. A tanító néni megtiltotta *a többieknek, hogy játszanak Benedekkel, de azért mindehki játszott vele.

—Lám csak— jegyezte meg férjem —, a sötétség mindig segíti a sötétséget. Legalább te tagadd meg vele az együttműködést —fordult oktatólag

Petikéhez, aki hirtelen és csodálkozva apja egyik inggombjára mutatott, mintha látna ott valamit, majd amikor férjem is lenézett, hogy ő is lássa azt a valamit, akkor Pétiké felpöccintette ujjával az apja orrát, és az ajtó felé szaladva, diadallal kiáltotta:

—Mit keresel ott, ahol semmi sincs, te kíváncsi kuka?

Harmadnap arról számolt be Pétiké, hogy hazudott Benedek, de a tanító néni nem jött rá.

— A hazugság — vette fel férjem oktató hangnemét — olyan, mint az aprópénz: nem lehet sokat venni rajta. Azonkívül a hazug embert...

— Hamarabb utolérik, mint a sánta daxlit! — vágott közbe Pétiké. — Ezt a tanító néni is megmondta. Benedeknek viszont az a jelszava, hogy sokat álljunk ellent, és keveset engedelmeskedjünk.

— Jelszava-a? — hüledez-