Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16 / 13. szám
1993. január 16. A fodrásznő Cservenyák Katalin Az ember nem is gondolná, milyen furcsa dolgok eshetnek meg vele. Becsönget egy társasház első emeleti lakásának ajtaján, s fél óra múlva már mintha a negyvenes évek eleji Budapest utcáit róná, be-betér a Vigadóba, orrában érzi a sosem látott Szent Imre Fürdő medencéi vizének illatát, s tanácstalan, gondolatban vajon az elit feliratú ajtón lépjen be, vagy csak a másodosztályú dukál neki. De, még mielőtt teljesen összezavarodnánk, menjünk szépen sorjában. Először is: Som Imrénénél, Tériké néninél vagyunk vendégségben a nyíregyházi Arany János utcán. Neki köszönhető ez a képzeletbeli időutazás. Előttünk a dohányzóasztalon díszes oklevelek, megsárgult újságlapok, kivágások. Tériké néni Vas megyei születésű, de 12 éves korában szüleivel felköltözött a fővárosba. Az ezt követő néhány év volt élete legcsodálatosabb időszaka, a legtöbb élménye ebből a korszakból származik. Fodrásztanulónak íratták be szülei, tanítómestere, Egervári Károly, akinek a Szent Imre Fürdőben volt fodrászüzlete, csodálatos ember volt. Már tizenötéves korában versenyre küldte a kis Sebestyén Terézt, s nem vallott vele szégyent - hatodik helyezést ért el a Vigadóban rendezett országos fodrásztanonc versenyen. Ennek épp ötven éve. 1943. március 8-át írtak. A verseny után az okleveleket Ecker Bálint, a Budapesti Fodrász Ipartestületek elnöke adta át, egymás után szólítva a díjazottakat. — Hatodik díjat nyert Sebestyén Ferenc — olvasta az elnök az oklevél cirkalmas betűit. Odafordult tanítványához Egervári Károly: „Ez te vagy, fiam!” Indult is a copfos szőke kislány, hogy átvegye a jutalmat, de mikor az emelvényre lépett, az elnök majdhogynem letorkolta: — Kislány, ne zavarja az ünnepséget, itt díjkiosztás van. A helyzetet Egervári mentette meg, aki elmagyarázta, valami elírás történhetett, mert bizony ez a lányka fogja átvenni a díjat. Ecker nagyot nézett: „Hát, te vagy az?” — kérdezte, s két hatalmas puszit nyomott a copfos kislány arcára, mire hatalmas taps tört ki a Vigadó dísztermében. Ettől kezdve rendszeresen érkeztek a meghívók versenyekre Sebestyén Teréz kisasszonynak azzal a megjegyzéssel, hogy megjelenésére feltétlen számítanak. Főnöke pedig ünnepélyesen átnyújtotta neki azt a fréz színű blokkot, amely attól kezdve arra jogosította, hogy amit termel, annak tíz százaléka az övé. Tanulóként olyan fizetése lett, mint egy kezdő segédnek. Csodálatos élet volt akkoriban a Szent Imre Fürdőben. Méltóságosasszonyok, színészek jártak oda, a „keddi hölgy”-ről például már tudták: fürdés után pedikűr, manikűr és kozmetika is lesz, utána pedig megy az Operába. A színészek közül rendszeresen odajárt Szokolay Joli, Greguss Zoltán, s néha bekukkantott a fürdőigazgató fia, az akkor még színinövendék Tallós Endre. Ahogy lapozgatjuk a szak- folyóiratokat, reklámok, hirdetések is feltűnnek. Rögtön szakmai kérdésekre terelődik a szó. Kiderül, annak idején a szőkítés nem is volt veszélytelen dolog. A hidrogén és a szalmiák akár lángra is lobbanhatott. A melegdauer valami pokol lehetett a szépülni vágyó nőnek, mert miután felcsavarták a haját, vasakat csiptettek a csavarokra, s „ráengedték” az áramot. A szakújságban azonban felfedezzük azt a modem „Floral” márkájú tartós ondolálógépet, amelyet az Egervári-féle fodrászatban is használtak: krómozott kazettával, lábakkal, harminc fűtőcsipesszel és alátétekkel 540 pengőbe került. Az Egerváriék üzlete amúgy is roppant elegáns volt, szőnyegekkel, beépített hajmosótállal és porszívóval! Aztán következett a tanulók nemzetközi és országos versenye, amelyen vízhullámban első, vashullámban második helyezést ért el Sebestyén Teréz, s kamarai díjat is kapott. Hatvan pengő volt a jutalma, amelyből főnöke feleségének segítségével megvásárolta első kabátját (addig ugyanis — bár kicsit szégyenkezve mondja — mint minden átlagos családban a kisebbik gyermek, a nővére ruháit örökölte). Ebben utazott 1943 szeptemberében Kolozsvárra, az első Erdélyrészi Fodrászversenyre, amelyről a lapok már a következőképpen tudósítottak: „A verseny után Magyarország három legjobb versenyző tanulója, Berger Margit, Ticer Edit és Sebestyén Teréz tartottak bemutatót. A tanoncok ezen bemutatóval csak azt akarták bizonyítani, hogy kellő fegyelem és iparfejlesztés alapján már mint tanulóknak el kell érni azt a szorgalmat, hogy ne tanulók, hanem segédek legyenek és munkájuk után biztosítsák maguknak a tisztességes megélhetést.” pfl^A Pont Neuf alatt fut a Szajna Hamar Péter Balázs Attila felvétele Csak a háborúra nem számítottak... Megkezdődött a főváros bombázása, s az éjszakázások az óvóhelyeken. Kora hajnalban kellett útnak indulnia Kelenvölgyből Sebestyén Te- réznek, hogy hétre a Szent Imre Fürdőbe érjen. Aztán a főnökét behívták katonának, bombatalálat érte a fürdőt, s a Sebestyén család leköltözött a Dunántúlra. A háború minden reményt sárbatiport. Hiába ismerték a versenyekről, 1945. után nem kapott állást a fővárosban Sebestyén Teréz, örültek a fodrászok, ha maguknak jutott kenyérre. 1950-ben Jánosházán ismerkedett meg első férjével, Tóth Béla erdészetvezetővel Tériké néni, s Nyíregyházára költöztek. Boldog házasságuk azonban tragikusan hamar véget ért. Súlyos betegségben 1956- ban meghalt a férje, s ő itt maradt egy teljesen idegen városban ötéves kisfiával. Második férjével — akitől kislánya született — Vásáros- naményba költözött, s több év kihagyás után újra munkába állt. Nagyon szép vendégköre volt ott, de aztán újra Nyíregyházára költöztek, s itt kellett bizonyítania. Nagyon szerette a munkáját, nyugdíjba menetele előtt egy évvel még elvégezte a sasson hajvágási tanfolyamot is, mert meggyőződése, egy ilyen divatszakmában, mint a fodrászat, lépést kell tartani az újdonságokkal, aki nem fejlődik, könnyen lemarad. Ki tudja, az eltelt ötven év alatt hányféle frizurát készített Tériké néni? A Karády-féle hosszú, vassal ondolált, baba- hajtűvel csipeszelttől a sasso- nig. Kontyot még most is nagyon szeret fésülni, levágott hajból pótkontyot fűzni, a té-' pett frizurák azonban nem tetszenek neki. Már tíz éve nyugdíjas, s időnként becsenget egy-egy ismerős, barátnő, szívesen megigazítja a hajukat, az idő is* jobban telik. Anyaként pedig borzasztó örömét leli gyermekeiben és kisunokáiban, akikkel nagyon jó a kapcsolata, gyakran is látogatják, szeretettel gondoskodnak róla. „A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna...”, ahogyan ez a híres versben olvasható, s most a másik párizsi híd, a Neuf is főszereplővé vált a mozgókép jóvoltából. A film — úgy tűnik — nem lesz időálló művészet, ezért Apollinaira műve biztosan tovább él majd, mint Leos Carax alkotása, de A Pont Neuf szerelmesei mégiscsak megér egy misét. Az art mozikban forgalmazott filmek közül 1992-ben a legnagyobb sikerek egyike volt. A rendező a fiatal francia alkotógeneráció figyelemre méltó személyisége. Nem kell jóstehetség hozzá: fogunk még tőle látni filmet a hazai- mozikban. A neve körül is támad némi zavar. A Leo után az s néha elmarad a nyomtatott szövegben, pedig ugyancsak odatartozik. Axel Dupont, ahogy eredetileg hívják, keresztnevével anagrammát játszik, s a felvett név elejére és végére illeszti, középen pedig ott az oscar (akár nagy kezdőbetűvel), s ennek filmes vonatkozása közismert. Hogy ez itt vágy, cél, avagy ironikus utalás, azt aligha tudhatjuk. A Pont Neuf szerelmesei sikerében minden bizonnyal szerepet játszik a cselekmény felületén megjelenő csavargóromantika, de ha efelől közelítünk Carax filmjéhez, tévedni fogunk. Már bármilyen egyenetlen alkotás is, bármennyire nehezen szervülnek az egymástól idegen elemek benne, van ennek az alkotásnak jól tapintható filozófiája. Ezt megmutatni elvont fejtegetés segítségével is lehetne, de ha már költészeti utalás egyébként is akadt, álljon itt egy másik, Devecseri Gábor Tűz- víz című verséből, amely akár mottóul is állhatna a történet elején: Víz nem eszi tüzet, tűz nem issza vizet; együttes sétájuk vajon hova vezet? Ha tűz és víz egyszer ilyesmit gondolna, meg is megtehetné, jaj de szép is volna! Hát megtehette! Szép is lett valóban! Talán túl szép is! Mivelhogy a filozófia nehezen tűri a túlbeszéltséget, ami filmes nyelven a látvány túlhangsúlyozását jelenti. Amit Jean Yves Escoffier a kamerával művel, az néhol kápráztató a szó eredeti és átvitt értelmében, de gyanítható, hogy ilyenkor éppen a mű gondolatisága ellen dolgozik (bár nyilván rendezői instrukcióra). A befejezés sajátos happy endjét — a két fiatal a víz alatti kaland után elindul a sejtelmes jövő felé egy uszály fedélzetén — a valós viszonyok felől közelítve ismét csak képtelenségként nyugtázhatjuk. A francia film azonban gyakorta alkalmaz filmtörténeti utalásokat. Magyarországon kevesen ismerik Jean Vigot, akinek a köpönyegéből az új hullám képviselői előbújtak, és híres filmje, az Atalante sem volt a klubok slágerdarabja, de ez a befejezés nyilvánvaló utalás erre a filmre: nemcsak az uszály miatt, hanem ott is emlékezetes az a jelenet, amelyben Jean kapitány a víz alatt úszva keresi a feleségét. (Túl régen láttam az Atalante-ot ahhoz, hogy nyugodt szívvel kijelentsem, de úgy emlékszem, hogy a nyers realizmus ott is ötvöződött valami különös költőiességgel, amit Carax is alapelvnek tekintett A Pont Neuf szerelmesei elkészítésekor. A lányt alakító Juliette Binoche (a rendező élettársa) 1992. végén elnyeri e filmben nyújtott alakításáért a Felix- díjat (az európai Oscart). Hamarosan a mozikban Hideg mint a kő (Stone cold) ÖZ4. d7A Baka István: Farkasok órája Horpácsi Sándor Azaz a hajnali szürkület, amikor még sötét az éjszaka, de mintha kifáradt volna, s lassan megadja magát a kelő napnak. Aki ilyenkor riad föl álmából, az már nehezen tud újra elaludni, gondolkodni kénytelen. Van min — sugallja Baka István kötete. Századvég — ezredvég, tehát dekadencia, ugyanakkor alig vagyunk túl egy rendszerváltáson, jószerével még megérteni. feldolgozni se volt időnk, máris a fásult kiábrándultság vett erőt rajtunk. Nem tud szabadulni az értelmiségi (költő az) a déjá vu érzéstől, hogy mindez már volt, megtörtént egyszer, szóval mindig így volt e világi élet egyszer fázott, máskor lángban égett, de a finnyás lélek, a gondolkodó mindenkor csatlakozott. Liszt Ferenc (övé az egyik ciklus a kötetben) még lelkesedhetett vagy boronghatott Hamleten, hisz adva volt a romantika — 19. század — díszlete, fekete drapériák, lobogó gyertyák, koponya a dolgozóasztalon, a haláltánc is egy nagy hape- ning, amelyben a résztvevők jobban meg vannak hatódva önmaguktól, mint a nézők, s mintsem, hogy valóban átélhetnék a Lét tragikumát. Schopenhauer, Nietzsche és Marx százada volt az, a hité, hogy elég néhány fogaskereket kijavítani a világ szerkezetében, s minden jóra fordul, az élet mindenki számára tartalmassá, értelmessé, széppé és meg- élhetővé válik. A 20. század végén túl a fasizmuson-bolse- vizmuson, Holocauston-Gulá- gon az ember már kételkedni se bír, csak nyeli keserű nyálát és undorodik. S visszaálmodja magát a renaissance Dániába, ahol Hamlet már halott, For- tinbras az úr, svédül ragozzák az igét. Értem én Baka István: Yorickok voltunk, vagyunk, azaz nem szereplői, csupán fáradt rezonőrei a kornak. Mily nevetségesek, szánalmasak ma már a vátesz pózok, szerepek („a’la népben nemzetben gondolkodni”...), hisz a döntéseket máshol, mások hozták, s mi jószerével még a tartalmukat sem ismerjük. Yorick a humanista, mert élni kell, sőt túlélni, kiszolgálja a svédeket, tagadja, leplezi dán- ságát, s csak a kocsmában bátor. Lesz dolga ezzel a jelenséggel az irodalomtörténetnek egy majdani „lyukasórának”. Mert a legénykedő pózok is felértékelődnek utóbb”, én már akkor is megmondtam”, opuszokat, életműveket temet be a könyörtelen Idő, hogy sose ássák ki a hamu alól. Volt itt persze szerelem is. Költőnk Leningrádban találkozik Másával, hogy — feltehetően örökre — elveszítse a szeme elől. Nosztalgia? Az! Senki se választhatja meg az ifjúságát, a kort, amelyben élnie adatott. A mi ifjúságunk a vértől, szennytől lucskossá vált hó birodalmának bakancsai alatt adatott. Szép volt? Elmúlt visszavonhatatlanul, s lassan elmúlunk mi is. Fine siede. Századvég, ezredvég, világvége hisztériák. Az élet persze megy tovább — még sose volt úgy, hogy valahogy ne legyen —, már nélkülünk. Karcsú kötetek maradnak utánunk, mint a Bakák és a keserű utóíz... (Szekszárd, 1992.) 14 í Ä ‘Kekt-Öfagyarország hétvégi meWföeie ________________________________,
