Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
Soha nem volt boldogtalan Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Első alkalommal osztották ki idén a Batthyány-Strattmann László- díjat azoknak, akik különösen sokat tettek a magyar egészségügyi és szociális ellátásért. Batthyány-Strattmannt, aki a század első felében tevékenykedett, a szegények orvosának is nevezik. Gazdag ember volt, aki életét és vagyonát a szegények támogatására áldozta fel. A tizenkét díjazott között van dr. Dohanics Sándor, a Jósa András megyei kórház osztályvezető főorvosa is. Dr. Dohanics Sándor 1948 őszén, első éves medikusként lépte át először a nyíregyházi kórház sebészeti osztályának küszöbét. Eisert Árpáddal találkozott akkor, s ez a találkozás egy életre szóló nyomot hagyott benne. — Sokaktól sokat tanultam, a legtöbbet mégis tőle. Szakmailag, emberileg egyaránt a legnagyobbak közé tartozott, ritkán születik ilyen ember. Az akkori időkben a medikusok élete teljesen másképp zajlott. Annyi időt tölthettek a kórházban, a műtőkben, amennyit csak akartak. Elkezdhették hát idejekorán ösz- szeszedni a szakmai ismereteket, ellesni az oitosí, emberi magatartások mintáit. Persze, ezen a pályán nemcsak a gyakorlat, az elméleti tudás is igen fontosnak számít, s számított akkor is, s a hallgatóknak nemcsak az orvoslás tudományával, a történelem viharaival is jócskán meg kellett küzdeniük. Dohanics Sándor igyekezett elkerülni a politikát. Mint mondja: a medicina oly mértékben lekötötte, hogy másra nem maradt se igénye, se ideje. Egyetlen dologban maradt mindvégig, a legnehezebb években is állhatatos: gyermekkori neveltetését nem tagadta meg. Templomba járt kisgyerekként, egyetemistaként, fiatal orvosként, s elismert főorvosként is. Miért ne járt volna — mondja csodálkozva — ezt látta szüleitől, s ma is vallja, ez a helyes út. — Én voltam a „veszett” Dohanics, a reakciós, aki magaviseletével, vallásosságával számos tanárnak, diáknak okozott rémületet. Ma már derűvel és megbocsátással gondolok arra, hogy egyetemi évfolyamtársaim csak akkor köszöntek nekem, ha mások nem voltak jelen. Elégtételt jelentett számomra, hogy mindezek ellenére köz- felkiáltással vettek be a diákszövetségbe, mondván, aki társainak, környezetének annyit segít, mint én, mégsem hagyhatja el úgy az egyetemet, hogy a szövetségnek egyetlen napig sem lehetett tagja. — Tudja — fordul felém mosolyogva —, én a sors kegyeltje vagyok, úgy érzem, az élet tíz emberrel nem tett annyi jót, mint amennyit velem. A hányattatást, a hátrányos megkülönböztetést el nem felejtettem, de nem gondolok senkire rossz szívvel emiatt, nem szeretek mindezekről beszélni se. Még úgy tűnne, meglovagolom a mai helyzetet, pedig semmi nem áll tőlem távolabb ennél. Dr. Dohanics Sándorral sok mindenről könnyű, csak önmagáról nagyon nehéz beszélni. Szemernyi harag vagy neheztelés sincs benne azért, hogy emberi, szakmai tulajdonságai ellenére hosszú ideig mellőzöttségben volt része. Végigfutotta az akadályt, s nem számolta a vizesárkokat. 1957-ben saját fogalmazásában „a legsegédebb segédorvosként” kezdett el dolgozni, s ma is nagy szeretettel emlékezik egykori kollégáira, munkatársaira. Eisert Árpád mellett dr. Illyés Zsigmond és Romhányi Tibor nevét említi különös szeretettel. Olyan embereknek tartja őket, amilyen mindig lenni szeretett volna. — Meggyőződésem, hogy minden orvos számára csakis a mélységesen megalapozott szerénység lehet az egyetlen magatartási forma. Farizeus dolog lenne persze elhallgatni, mennyit dolgoztam, fáradoztam, míg ide eljutottam, de közben soha nem voltam boldogtalan. Ha valamire büszke vagyok, az az, hogy 1976 óta önálló osztályunkra mindig önként jelentkeztek a dolgozók, kémem még nem kellett senkit, pedig nem könnyű munka, amit itt naponta végzünk. Igazából büszke vagyok az orvosaimra, akik értelmes, szorgalmas emberek. Azt szoktam nekik mondani, ha a betegnek nem lesz jobb attól, ha téged meglát az ajtóban, akkor nem erre a pályára születtél. Hiába operálod meg ragyogóan, ha emberileg nem adsz neki semmit. Az orvos legyen patikája a betegnek, akkor nem él hiába. Tudja, kedves — mosolyog derűsen —, amíg az ember fiatal, ritkán képzeli el magát a beteg helyébe. Pedig, ha megtenné, mindjárt másképp látná a dolgokat. Piros pontot azért adnék magamnak, hogy mindig azon igyekeztem, a mellettem lévők minél többet tanuljanak. Ne csak tőlem, hanem járják a világot, lássanak és tapasztaljanak, hogy felnőtt korukra többet tudjanak, mint amit én öreg fejjel tudok. — A díj, amelyet kapott, nem annyira szakmai, mint emberi erények elismerése. Van ennek az ön szemében jelentősége? — Nagyon is. Batthyány- Strattmann gazdag gróf volt, megtehette volna, hogy életét a hintaszékben üli végig, a gazdagság, a családi örökség előnyeit élvezi. Ő mégsem ezt tette, hanem megnyitotta kastélyát a szegények előtt, s ápolta, gyógyította a betegeket. Az a tény, hogy a róla elnevezett díjat kaptam, s ezzel valamilyen módon nemcsak szakmai, hanem emberi magatartásomat is minősítették, különösen megtisztelő számomra. Hogy élnek-e ma még Batthyány-Strattmannok? Meggyőződésem szerint igen. Dr. Dohanics Sándor öt gyermek édesapjaként legnagyobb köszönettel talán feleségének tartozik. Mint mondja, családjában szinte csak vendégként élt, s azt, hogy gyermekei sikeres, boldog emberek és szülők lettek, azt nem neki, egyedül csakis édesanyjuknak köszönhetik. fjll*1 Egyedül álló nő ■ megosztaná... elképzeléseit az elképesztésről Técsi Zoltán Elnézést, hogy vettem a fáradságot és megkönyörültem a befejezésre váró címen, végképp kitéve a pontot — tehát nem pontokat — annak végére. Persze, ezzel sem lettek sokkal okosabbak. Ahhoz ugyanis előbb meg kell nézniük a filmet. Bár nem ajánlom. Ezzel együtt, természetesen. Kinek-kinek saját legbelső ügye, hová húzódik be a hideg, a kétkulcsos áfa és az egyetemes ingerínség elől — sőt, találkoztam már olyan élő személlyel is, akinek várakozásait nem szárnyalta alul Bár- bet Schroeder zárt helyi — bár attól tartok, nem témazáró — dolgozata a rettegés fokozatairól. Újabban ő is Oscarra hajt, s ezért olyanok a filmjei, amilyenek. Ugyan, akiknek megadatott és szemügyre vehették, állítják: előző pszichomicso- dája Glenn Close-zal és a megkettőződött Jeremy Transszal (ezért kapta második Oscarját) nem akármilyen élmény. Bennem mindenesetre még az a Schroeder él, akinek a Pink Floyd kétszer is zenére fakadt a hatvanas években, s (More, Obscured by Clouds), aki a nem éppen kölniillatú Barfly- jal — francia létére — megalkotta Amerikában is a minimálmozit, antihollywoodot. Mickey Rourke — a Kocsmatöltelék — (nyers átmagyarí- tás), és az utcanővé süllyedt, szebb szerepeket is látott Faye Dunnaway keserédes románca a társadalom peremén, nálunk, sajnos, csak a videotékáig jutott. Érdemes utánanézni, ilyen filmet még úgysem pipáltak: amikor nem verekszenek, akkor veszekszenek vagy szeretkeznek, s úgy általában isznak és böfögnek. De mielőtt félresiklanék... Nem mondom, a képek között filmünkben is ott nyújtózkodik Schroeder sajátos fülsiketítő csendje, de esetünkben, bizony ez összetéveszthető a jelentéktelenséggel — anyagát tekintve —; egyenesen unalom. Annak is a dögösebbik változata: dögunalom. Jó, jó a végére előszed ez a stáb is sokféle por- és pókhálólepte fogást a horrorarchívumból, de az estét megmenteni ekkorra már késő lesz. A két csinos sztáraspiráns addig gyötri, zsarolja, szadizza egymást, hogy az már sok. Több mint elég. Persze látom én, jól látom fő- és társbérlőnk átszellemült igyekezetét, hiszen mindketten először kapnak világraszóló nagy szerepet (amin ugyan most is osztozkodni kénytelenek a forgató- könyv szerint.) Ez a film azonban még túlontúl hosszú képességeikhez mérten — zsenge bájuk pedig önmagában kevés. Mi tagadás, epizodistának tehetségesebbek voltak! Bridget Fonda (aki Henry nagypapa, Péter nagybácsi és Jane anyuka után már a negyedik a családból e pályán!) a Doc Hollywoodban és a Keresztapa IÍI-ban mutatott magából: Jennifer Jason Leight pedig a Lánglovagok és Az utolsó kitérő Brooklyn felé című filmekben. Szegényke, utóbbiban ugyancsak alaposan kivetkőzött önmagából és ruháiból, de mennyivel jobban állt neki! Rendkívüli volt — a filmmel együtt! Most, a körmönfont és kerge kergetőzés, a parázna pszichofogócska közepette is jut időnk észrevenni leheletfinom apróságokat Ja, és nézve a filmet, szöget ütött a szemembe, hogy mostanában gyakorta párban, sőt csapatosan tűnnek fel lányaink, asszonyaink a vásznon. Ám míg az Acélmagnóliák; Sült, zöld paradicsom; Thelma és Luise; Kösz, megvagyok; Dermesztő szenvedélyek és Számokba fojtva esetében hallgatólagos szövetségre lép a hölgykoszorú, addig itt enyhén szólva egymás agyára megy a két — némbör van — (Rapülőkkel szólva). Olyannyira, hogy a konyhakés, pisztoly, húskampó, üvegcserép, olló és csavarhúzó potenciális támadófegyverré változik kecses kacsóikban. Sőt, még a távirányító is! Jószerivel tehát minden, ami fellelhető egy jól menő háztartásban. Na, de hölgyeim! Nem kéne inkább visszaszokniuk a magas sarkú cipő (ezt kifelejtettem elsőre) és a felsoroltak rendeltetésszerű használatára?!? S még valami eszembe ötlött a film közben. Olvastam valahol az Országúti gyilkos (Hitcher) ámokstoposának fogadtatásáról. (Mellesleg abban játssza első filmszerepét Jennifer Jason Leigh). A bemutatás heteiben, de még hónapokkal később is, statisztikailag kimutatható volt a nagyérdemű hűvös és szenvtelen szigora az utak stopoló élősdijével szemben. Didereghettek az „útonállók”... Valami azt súgja, nehéz idők jönnek a világ albérlőire is! Még egy új film amely egy börtönbolygón játszódik Nyíri bakák a Donnál Páll Géza Nem nehéz megjósolni, hogy a Nyíri bakák a Donnál című megyei kiadású könyv — Bene János és Szabó Péter munkája — nemigen fog vetekedni a felkapott, divatos művekkel. Mégis nagyon valószínű, hogy az egyik legolvasottabb könyv lesz sok ezercsalád számára. Minden negyedik, ötödik magyar családot érintett a doni katasztrófa, a második világháború e döbbenetes drámája, melyet sokan a mohácsi vésszel együtt emlegetnek. Tulajdonképpen már szinte mindent megírtak, filmre vittek a II. magyar hadsereg pusztulásáról. Legalábbis ezt gondolja az ember a sok elolvasott cikk, dokumentum, s megnézett film után. S amikor újra és újra megszólal egy-egy szemtanú, túlélő a képernyőn, vagy a könyvek, újságok lapjain. kiderül, lehetetlen teljes hitelességgel megörökíteni a doni katasztrófát, mert mindig felbukkannak eddig kevésbé ismert mozzanatok. így lehetünk ezzel, amikor a tévé előtt, bár a késő esti órákban sugározzák, feltűnnek a korabeli híradó képei, vagy megszólalnak a már életük javán túl lévő emberek. A szörnyűségeknek, úgy tűnik, nincs határuk, minden részvevőnek megvan a saját egyéni története, tragédiája. A kép igazában akkor lenne teljes, ha azok a szerencsétlen tízezrek is elmondhatnák emberi megsemmisülésük történetét, akiknek már nincs alkalmuk erre, ott maradtak temetetlenül a hómezőn, majd tömegsírba rakták őket, de fejfa nem jelöli, hogy a halmok alatt emberek nyugosznak. Több százan lennének ilyenek a Nyíri bakák a Donnál című könyv szereplői közül is, akiknek a neve maradt fenn és a nevük után a hivatalos megjegyzés, eltűnt, elesett... A könyv szerzői hiteles és gondosan feldolgozott, válogatott dokumentumok alapján vezetik el az olvasót a kezdetektől a végkifejletig. Külön érdeme a szerzőknek, hogy a kontraszthatást erősítve közreadják a békeévek legjellemzőbb epizódjait is, szólnak a Trianon utáni megyei állapotokról, ecsetelik a nyíregyházi és nyírbátori laktanyaépítés előzményeit, körülményeit, majd a lelki felkészítés pillanatait, amikor a front első vonalába küldték a gyengén felszerelt, rosszul kiképzett — és a nénetek által — emberfeletti feladatokra kiszemelt II. magyar hadsereget. Ennek a hadseregnek a 12. gyalogezredéről szól a Báthori István Múzeum kiadványaként megjelent könyv, melyet a szerzők, szerkesztők gazdag kép- és dokumentációs illusztrációval láttak el. A könyv az MTC Press gondozásában jelent meg. Mizser Lajos Egy levélíró azt kifogásolta, hogy a viszálykodás magvát lehet elvetni (egy cikk is erről szólt), a sárkányfogat, miként a kígyó méregfogát pedig ki kell húzni. Általában ez van a köztudatban. Nos, csak annyi kellett, hogy fellapozzam A magyar nyelv értelmező szótárának V. kötetét, s megkaptam a választ. Ott Kemény Zsigmondra hivatkoztak. Nem restelltem a fáradságot, s megkerestem a nagy író Zord idő című munkájában a megfelelő idézetet: „Sárkányfogakat vet az eseményeket termő barázdába...” Más szavakkal: számos új bajt okozó tényező játszhat szerepet. Éppen erről szól a cikk is. Tehát aki megfogalmazta a címet, nem kevert össze két szólást, nem tévedett, „csak” éppen választékosán fejezte ki magát. Az olvasottságot, a választékosságot miért kell hibának tekinteni? Legfeljebb annyit tehetnék még hozzá, hogy az igaz, írni tudni kell — de olvasni is! 14 í A X&t-Maftmrorszáa kéwéfá tnd&fáeu 1993. január 2.
