Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

Rendez, forgat, szinkronizál Pogány Judit pergő napjai Búvárharang a bécsi uszodában Nem unatkozik a kaposvári Csiky Gergely Színház szí­nésznője, Pogány Judit. Szín­padra állította a Szélkötő Kala- monát, amelyet folyamatosan javítgat, képviselőként eljár a városi közgyűlésekre, éjsza­kánként pedig egy osztrák film szerepét magolja németül. — Minden előadását meg­néztem idáig a Szélkötő Kala- monának, s hihetetlen boldog­ság tölt el, hogy a gyerekek el vannak varázsolva a darabtól — meséli. — Őrült drukkolás, üvöltés árad a nézőtérről. Egészséges igazságérzet és öröm ötvözetét érzékelem. Tu­dom, hogy az előadás tele van hibákkal; ezeket folyamatosan javítjuk is. — A gyermekdarab rende­zése után láthatjuk-e színpa­don? — Kaposváron a Csao, Bambinóban játszom, amelyet Bezerédi Zoli állít színpadra, és Ascherrel is együtt dolgo­zom majd. Ezekről tudok egyelőre. A nemrégiben ala­kult budapesti Kolibri Színház meghívására pedig Hrabal két egyfelvonásosát mutatjuk be. A Zajos magányból készült monológot Koltai Robi mond­ja, s én rendezem. A Házi­murik című kisregényből ké­szített monológot én adom elő Robi rendezésében. Az évad végén pedig — szintén a Ko­libriben — Kárpáti Péter cigány népmeséből írt darabját rendezem. — Hamarosan Bécsbe uta­zik egy forgatásra. Kit alakít a filmben? — Nemrég volt egy próba­játékom A lázadás című oszt­rák filmben. Egy szélsőséges érzelmi világú női szerepet boldogan játszanék magyarul. De német nyelven... Egyelőre tele vagyok rémülettel hogy meg tudom-e csinálni. Ugyan­is nagy kiborulások, veszeke­dések váltják egymást a film­ben. Közben nem lehet a szövegben gondolkodni... Fájdalmas, de nem tudok nyelveket. Ez a mi generáci­ónknak komoly veszteség. Mivel nemigen utazhattunk, mozoghattunk korábban, így igényünk sem volt az idegen- nyelv-tanulásra. Éppen ezért indulok dramaturgunkkal, Ju­lian Riával Bécsbe, aki nyolc évig élt Berlinben, és nagy­szerűen beszéli a németet. Joseph Roth regénye nyo­mán készül a film, s Michael Heneke a rendezője. A fő­szereplő Branko Samaroczky. Ő lesz a partnerem az 1918- ban játszódó filmben. Háborús özvegyet alakítok, aki egy ha­dirokkant felesége lesz. — Közben pedig halljuk a Kacsamesékben is „hápog­ni”... — Három kacsát szinkro­nizálok a mesefolyamban. Szakmai érdekesség számom­ra, hogy a három különböző hangot — amelyik közül egyik sem azonos saját, természetes hangommal —, legtöbbször nem két szalagra, hanem egyre vesszük föl. Gyakran a saját szavaimba is kénytelen va­gyok belevágni. Egyszerre négy-öt részt csinálunk meg. Éri élvezettel adom hangomat a kacsáknak. Örülök, hogy ilyen idős koromra is nyitott tudtam maradni a mesék iránt. Amit a normális felnőttek gye­rekesnek neveznek, azt én a világ iránti kíváncsiságnak tartom. A piros kacsa, Niki a legvásottabb az összes közül. Viki, a kék, kicsit tudálékos, a zöld Tiki a kedvencem. Ez a kiskacsa a legnaivabb, leg­esendőbb; viszont gyakran a legtalálékonyabb és a legoko­sabb is. Bár a történeteken van mit kifogásolni, de a rajzfigu­rák olyan gazdagon viselik az emberi tulajdonságokat, hogy a gyenge meseanyag ellenére is szeretnivalók ezek a filmek. A 13 aradi vértanú. Papp Endre népiszobrász munkája Egy fehérgyarmati polihisztor, akire érdemes emlékezni Balogh László Régi hírességeink között jócskán kerülnek olyanok, akiknek az életéről sokkal ke­vesebbet tudunk, mint a mun­kásságukról. Ezek közé tar­tozik Farkasfalvi Farkas Fe­renc is. Az biztos, hogy 1785. március 30-án született Fehér- gyarmaton, de ezentúl már csak szórványadatok állnak rendelkezésünkre életéről: jo­got tanul, ügyvéd lesz, és hosszú időn át Brunswick gróf futaki és cserevicei uradalmá­nak ügyészeként működött. Halálának időpontját viszont csak hozzávetőlegesen adhat­juk annyiban, hogy 1844 után halhatott meg. Ez is csupán azon a feltevésen alapszik, hogy mert művei közül ekkor jelent meg az utolsó. Nevét nem képesítésének megfelelően jogi, hanem egy műszaki felfedezéssel tette is­mertté. Találmányát, egy bú­várharangot, amit ő Delphin néven szokott emlegetni, nagy feltűnés és osztatlan siker kö­zepette mutatta be a bécsi uszodában 1820. október 1- jén, a találmány leírását pedig a német nyelven megjelent Neue Eifindung. Delphin (1820) című munkájában adta meg. Farkas Ferenc egyébként vérbeli polihisztor volt, és avatott kézzel nyúlt minden tudományhoz, az egymástól gyakran nagyon távol eső té­mákhoz is. A világ ritkaságai (Pest, 1807) című munkájában például rézmetszetekkel il­lusztrálva mutatja be egész földünkről a természet és az ember alkotta furcsaságokat, s a következő esztendőben pe­dig már maga gyűjtötte tün­dértörténetekkel kápráztatja el olvasóit Az éjnek diadalma (Pest, 1808) című kötetében. Jártas volt a pénzügyi kérdé­sekben, a bankszakmában is. Azon patens felől, mely Bécs- ben költ 20. febr... címen már 1811-ben magyar és latin nyelvű röplapot ad ki kül­földön a devalvációról, feltéve benne az igazgató kérdéseket: „Mit vesztünk vele, hogy a bankónak csak ötöd részét fi­zeti ki a Felség? Mit nyernénk vele, ha azt egész értékben ki­fizetné?” A magyar pénzügy, hitelkérdés évtizedek múlva is Népies hímzésű párna és asztali futóterftő. Tervező: Tóth Károlyné, kivitelező: Csenged Andrásné (Nyíregyháza) foglalkoztatja. Egy nemzeti magyar hitelbank... szabályai (Buda, 1841) című tanulmá­nyában kidolgozza a magyar bankhitel tervezetét. Farkas Ferenc vonzódott a humán tudományok felé is. Kotzebue Ágoston színdarab­jai (Pest, 1809) címen vaskos kötetet ír az akkoriban nagyon divatos német drámaíróról és munkásságáról; Javallat a ket­tős mássalhangzók egyes je­gyeiről (Pest, 1840) című ta­nulmányában pedig a nyelvé­szeti és helyesírási problémák megoldásai felé fordul. Ne hagyjuk feledésbe me­rülni egy ekkora teljesítményt nyújtó hajdanélt hazánkfia ne­vét! Legalább a szülőváros ál­lítson számára valami figyel­meztető emléket! Elindultam szép Erdélyből Nyíregyháza (KM) — A közelmúltban jelent meg Ivá- nos Illés Elindultam szép Er­délyből című regénye, amely­nek cselekménye zömében megyénkben, Ibrányban ját­szódik. A szerző életútja ele­venedik a könyv lapjain, me­lyet a Régió Press Kulturális és Kereskedelmi Kft. adott ki Egerben. Ivános Illés kalandos élet­útját olvasmányos stílusban, korhű ábrázolással tárja elénk. Természetesen a szabolcsi vo­natkozások számunkra a leg- szimpatikusabbak. Századunk Móra Ferenc Kritikusai szerint nincs olyan téma, amiről Móra Fe­renc ne tudott volna írni. Művelődéstörténeti érdeklő­dése, polihisztori hajlama nyomán újságírói és írói mun­kássága valóban sokrétű. Al­kotásai közül kiemelkednek a parasztság életét bemutató, lí­rai hangvételű novellái, ri­portjai. Az Ének a búzamezők­ről című paraszti témájú re­gényét megfilmesítették. Me­seíróként is maradandót al­kotott. A Kincskereső kisköd- mön, a Dióbél királyfi című kötetei ma is népszerűek. írói művészete legtisztáb­ban kisprózái alkotásokban van jelen, karcolatai, tárcái, el­beszélései, riportjai maradan­dó értékűek. ISTEN ÁLDJA A TISZTES IPART! Éppen a magyar kisipar szo­morú helyzetéről szóló elke­seredett vezércikket fejeztem be a helyi lap számára, mikor hallom, hogy valaki az ud­varon a mindenszentek litániá­ját imádkozza. Ez a ház, amelyikben la­kom, nincs éppen kongregá- ciós szellemmel telítve, ezért kissé meglepődve néztem ki az ajtón. Tán búcsúsok mentek keresztül a két utcára néző ud­varunkon? Nem, csak a feleségem állt a spájzajtóban kisírt szemekkel, és éppen ott tartott, hogy „Szent Özséb, püspök, könyö­rögj érettünk!” — Miért éppen Szent Özséb? — bámultam rá. — Azért, mert az lakatos volt, mielőtt püspök lett volna. Én meg szegény nagyanyám­tól tanultam, hogy azt kell segítségül hívni, ha a kulcs nem akar kijönni a zárból. — Hát miért nem szólsz nekem? — kérdem bosszúsan. — Nem vagyok én még annyi­ra az ördögé, hogy egy megve­temedett kulcsot ki ne bírnék rántani az ajtóból! Kár volt az ördögöt emle­getni, mert a tenyerem már olyan volt, mint egy vértanúé, de a kulcs csak nem akarta a jót követni. Pedig már a mar- tirológiát is elmondtam, noha más hangsúllyal, mint a fe­leségem. — Miért szólsz ilyenkor ne­kem? — fakadtam ki utoljára férfiúi következetességgel. — Én író vagyok, nem lakatos. A feleségem csak rám né­zett, de nem mondta ki, amit gondolt: hogy mennyivel töb­bet érne, ha lakatos volnék! Ami igaz is, mert akkor helyben lett volna a lakatos, de így el kellett érte küldeni a Jo­lán szobalányt. (Mári ugyan ő, és szolgáló, de ha már beleke­rül az újságba, mégiscsak előkelőbb így.) Jolán tehát elment lakatosért déli harangszókor, és odajárt érte esti harangszóig. Nyolc lakatosműhelyben járt, és mind a nyolc helyen azt mond­ták neki, hogy ebben a drága világban egy rongyos kulcsért nem érdemes kifáradni. Már azon tűnődtem, hogy minden zárat elpusztítunk a spájzajtó kedvéért — vannak erre tör­ténelmi analógiák is —, de akkorára megérkezett Jolán a kilencedik lakatostól. Ez a ki­lencedik lakatos nagyon em­berséges ember volt, fölemelte az eléje térdelő leánykát, és megígérte neki, ha legköze­lebb dolga akad valahol a környéken, akkor ide is benéz, de azt csakugyan ne kívánják tőle, hogy ilyen locspocs idő­ben, pocsolyákon keresztül ugráljon ide egy kulcsért. Ha meg lefagy a hóié, akkor na­gyon csúszós lesz, és ő már negyven év óta nem szeret iringálni. Úgy számítottuk ki, hogy ilyen körülmények közt hús- vétig nemigen számíthatunk a lakatos látogatására, és mivel élni addig is kell, legjobb lesz érte egy konfist küldeni. A feleségem ugyan attól félt, hogy megsértődik a mes­ter, amiért nem kétfogatút küldtem érte, de úgy látszik, a szerencse mellém szegődött, mert a mester egyfogatún is megjelent. Elszívta egy szi­varomat, megcsipkedte Jolánt, kifejtette, hogy a lakatosipar helyzetén csak az segítene, ha minden városban csinálnának intemálótábort, és annak min­den cellájában két lakat volna, aztán föltette a szemüvegét, megnézte a kulcsot, és azt mondta: — A helyzet behatóbb kö­rültekintést igényel. — Mi? — meredtem rá megdöbbenve. — Igen, igen — azt mond­ja —, holnap is el fogok jönni. Akkorára talán a helyzet is megfordul, és felülkerekedik az országos kormányzatban a zsenialitási eszmeerő. Nem mondhatom, hogy a mester ne lett volna szórakoz­tató, mert csakugyan megje­lent másnap, és most már sokkal itthonosabbnak érezte magát nálunk. Megjegyezte, hogy ő a kubát jobb szereti, mint a rövid szivart, a nagysá­gos asszony jobban tetszik ne­ki, mint a szobalány, ha zsidók volnánk, akkor nem állna velünk szóba — végre pedig fölszólított, hogy menjek be a spájzba, és toljam belülről a kulcsot, ő majd húzza kívülről. Alázatosan szót fogadtam, s el kell ismernem, hogy a mester értette a dolgát... Nem telt bele fél óra, mire elkiáltot­ta magát: — Megfordult már! Nem a kormányzati helyzet­re értette, hanem a kulcsra, amely nagy csattanással csak­ugyan elfordult, azonban úgy látszik, megbánta elhamarko­dott lépését, mert aztán többet nem fordult se té, se tova. — No, ezzel megjártuk! — kacagta a mester elégedetten. Én azonban rosszat sejtve rúgdostam meg az ajtót: — Nyissa ki! — Nono, kérem — nyugta­tott meg a zsenialitási eszme­erő hitvallója —, sose volt jó az a nagy sietség. Majd ké­sőbb visszajövök. Ennek már négy órája, de a mester még nem jött vissza. Pedig már háromszor küld­tünk érte, ígérve neki négylo­vas hintót, esperesi cingulusos szivart, és a Notre Dame de Sionból kikerült valódi szoba­lányt. Attól tartok, hogy leg­közelebbi vezércikkemet a lakatosipar szomorú helyzeté­ről még mindig mint internált fogom megírni. 12 I A ^Ih-íMxifiifmmszáfiPdivéffi meíléÉfeU ........ ..’............ ..—................................................. ..... Makrai Zsuzsa: Rakamazi turulmadár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents