Kelet-Magyarország, 1993. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

Indulatok helyett parola Szőke Judit A Gonosz az, aki miatt minden rosszul megy. Az imperialisták szórták át hozzánk a krumplibogarat, a kriptokommunisták meg­vették az összes nagyvál­lalatot, de a régiek is jelen vannak a hatalomban, csak alakot váltottak, az ellenzék bujtja fel a tömegek érzel­meit populista szólamokkal, a kormány demagóg és ví­ziókat kerget... — túl széles a választék elméletekből és vádakból. Az ellenségkere­sés nem erény, de egyszerű, hogynemondjam normális lélektani reakció. Valaki va­laki ellen biztos, hogy ösz- szeesküszik, kollaborál. De hát végül is ellentétes érde­kek feszülnek egymásnak... Már ami a részkérdéseket il­leti — reméljük, legalábbis. Magyarország a nagy po­litikai mámor után szemmel láthatóan másnapos. Csö­mört, hányingert érez. Talán nem is a gyors kijózanodás­ról, a realitásérzék műkö­désbe lépéséről van szó, ha­nem a hirtelen előtolakodó kiábrándulásról, az elanyát- lanodásról. Az egyik olda­lon borús jóslatok, a má­sikon borúsabbak. Már megírt politikai forgató- könyvek. Ráadásul a hetek- ben-napokban túl sokan kezdték el rángatni a szekér rúdját. S háború tört ki a csúcson. Ahogy közeledtünk az év vége felé, amikor szembeke­rültünk nagyon fontos törvé­nyekkel, a költségvetéssel, úgy vált egyre érezhetőbbé a tét. Nem kellett ahhoz kü­lönösebben jó szimat, hogy megérezzük, akár az unoká­inkig eldőlhet egyéni élet­utunk — ez igaz a közem­berre és az előnyösebb helyzetűekre is—persze, fő­leg az előbbiekre. Nem cso­da hát, ha ennyire össze­csapnak a szenvedélyek, majdnem egymás torkának esünk. Az, hogy valaki egy általa vélt társadalmi érde­ket meggyőződésből vállal és annak én’ényesüléséért mindent megtesz, az kiállás, nem bűn. De akkor a poli­tikustárs képviselt ügyét is tiszteletben kellene tartani, hiszen ha valaki nem egyfor­mát gondol velünk, attól még lehet igaza. Nem mu­száj feltétlenül utálni. A közvélemény figyelme mindig a nyilvános politikai folyamatokra irányul, ám­bátor már az eddig eltelt több mint két év alatt mintha egyre érzékenyebb lenne a fülünk, látnánk a finomabb árnyalatokat, sőt a mélybe is le-letudnánk merülni. Amit ott láthatunk, persze a valóságban korántsem ár­talmatlan. Lázasan folyik az osztozkodás az állami tulaj­don felett, írják a dossziéfel­iratokat: érdemes, érdemte­len, győztes, vesztes. Kezdik kinevezni a kegyenceket, avatni az udvari költőket, adni-venni a politikai elő­nyöket, egymás vállát vere­getve kölcsönösen erősítik meg a pozíciókat, szervezik a párhuzamos szervezeteket, megosztandó a társadalmat, a tűz közelében lévők közül jó né hány an, ha már ott vannak, sütögetik a pecse­nyéjüket. A hatalom ugyanis komfortos. De az informális hatalom összkomfortosabb. Mégis: a teljhatalom, az a fenékig tejfel. De erre most ne gondol­junk. Nyújtsunk egymásnak őszintén kezet. Túlélési ösztön Tóth Kornélia A bűvös hat százalékról r\ suttog az ország. Ha hétfőn kinyitnak a boltok, minimum ennyivel kell több pénzt előszámolnunk a hét­köznapi élet alapvető élel­miszereiért. Ezekben az órákban sűrűn kattognak a kéziárazók és jó sok ceruza is elkopik, hogy tudassa a vevővel: ezentúl áfát is tar­talmaznak az árak. De ez még csak egy szelete a szükségleteknek. Ki ne hallotta volna, hogy drágul a vasúti és a buszjegy, a pos­ta is emel, a vizet, a csator­nahasználatot, a benzint, a gázolajat is az eddiginél több pénzért mondhatjuk magunkénak. Közben hallgatom a pénz­ügyminisztert, amint a tőle megszokott vehemenciával, széles gesztusokkal mondja és mutatja: ő egyszerűen nem hajlandó a prést — áremelés, infláció, adó, és még sorolta volna — tovább növelni a lakosság kárára. Van más megoldás is — mondotta —, mégpedig az állami kiadások megnyir­bálása, a költségvetés ki­adási tételeinek mérséklése. Jól hangzik ez, akár még szimpatikusnak is tarthatjuk Kupa Mihályt, ha mindez nem a saját zsebünkre men­ne. Ugyanis egyre vékonyo­dik, hova tovább, eltűnik az a réteg, amely a középosz­tályt reprezentálja és még visszafoghatna valamit a családi kiadásain. Soha nem látott méretekben szaporod­nak a szociális problémák, a társadalmi és az intézmé­nyes segítségnyújtásnak ed­dig teljesen szokatlan for­mációi próbálják átvezetni a megélhetés keskenyedő pal­lóján a rászorultakat. A szociológusok a minap azt fejtegették: létezik ma­gyar csoda, dacára a lehe­tetlen helyzetnek, mivel a családi jövedelmek semmi­képpen nem fedezik a mini­málisan megélhetésre fordí­tandó pénzt sem. Akárhogy osztanak, szoroznak, még lakásra, rezsire, élelemre is bajosan elég, nemhogy kul­túrára és ruházkodásra fut­ná. A túlélés persze, sokkal összetettebb probléma. Tük­rözi a mindenkori népleiket, amely szerint az emberek döntő többségét az életösz­tön az épkézláb megoldások keresésére sarkallja. A megélhetéshez, az egyén komfortérzéséhez, a csalá­dok funkciójának betöltésé­hez nem mindenre kiterjedő szabálydzsungel és atyásko­dó paternalista szemlélet, hanem egységes, igazságos feltételek szükségesek. S ezekkel élni más, mint a visszaélni a jelenlévőkkel. Dandos Gyula diákvezér Az 1956-os mártír, akitől halála után is félt a hatalom Dr. Fazekas Árpád Dandos Gyula 1938. július 2-án Torockó községben (Tor- da-Aranyos vármegyében, kö­zel Kolozsvárhoz; románul; Trascau) született. Apja, szin­tén Dandos Gyula, kőműves és asztalossegéd volt. Anyja: Lakatos Katalin. Utóbbit már 4 évesen és apját 8 éves ko­rában vesztette el. Félárvaként 1944-46 között apai nagy­bátyjánál, Dandos Sándornál élt Budapesten, és itt járta az elemi iskola I—II. osztályait. Apja katonaként halt meg 1946-ban nyugati hadifogság­ban. Ettől kezdve az árva Dan­dos Gyula élete végéig állami gondozott volt. így került a Nemzetközi Vöröskereszt ré­vén 1947-49 között Svájcba, ahol tanították is. Azután 1949. június 23. és 1951. júli­us 1 -je között a debreceni re­pülőtéren kialakított Állami Gyermekotthon lakója volt. Majd megyénkbe került, s 1951-53 között a balkányi gyermekotthonban élt. Itt vé­gezte az általános iskola VII. és VIII. osztályait (1953. júni­us 17-én). Ettől kezdve Nyír­egyházán, a Béla utca 1. sz. alatti Petőfi Diákotthonban (ma: az evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Luther Mártonról elnevezett kollégiu­ma) lakott, s innen járt a szem­ben lévő Állami Kossuth La­jos Gimnáziumba (a ID. osz­tályt a Vasvári Pál Gimnázi­umban végezte). A megmaradt gimnáziumi anyakönyvek sze­rint közepes tanuló volt; be­tegség miatt igazoltan minden tanévben sokat mulasztott, s ott ékeskedik a származás ro­vatban az akkor nagy jelen­tőségű „M” azaz munkásszár­mazású bejegyzés. Járt vitor­lázórepülő-kiképzésre. A diákotthonból vitték el 1956. november 6-ai (kedd) letartóztatásakor, amely után az ávó a forradalom többi megyei vezetőjével együtt a szovjet titkosszolgálat börtö­nébe Ungvárra szállította. In­nen 1956. december 10-20 között egyenként hozták visz- sza őket az ávó nyíregyházi börtönébe (Sóstói út 4. szám; ma: GYIVI). Megőrizték a Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Gyer­mek- és Ifjúságvédő Intézet (GYIVI) iratai, hogy 1957. január 14-én Dandos Gyula Szentgotthárdra került az is­kola-szanatóriumba (emiatt 1957. január 22-én átvették Vas me­gyébe: a szombat- helyi GYIVI hatás­körébe). A szanató­riumi beutalást in­téző dr. Dévényi Zoltán tüdőgyó­gyász szakorvos szerint bronchiec- tasia (hörgőtágulat) volt a betegsége és ő kérte magát a ha­tár széli Szentgott­hárdra. Egykori svájci ismerőseihez próbált meg kijutni Ausztrián keresz­tül, de a második határátlépési kísér­let közben fejlövést kapott és 1957. feb­ruár 10-én meghalt. A Szentgotthárdról megkért 29/1956. számú halotti anya­könyvi kivonata nem utal a halál okára. Eddig nem sikerült tényeket megtudni az eltemetésére avagy a sírjára vonatkozóan. Feltehetően: egyszerűen elásták, jeltelenül. Az „eltűnt” diákról így terjedt el a hír: az ávó agyonverte. De még későbben is, az ún. konszolidáció időszakában ugyan ki érdeklődött volna egy apátlan-anyátlan állami gondozott „ellenforradalmár” után, aki ráadásul még disz- szidálni akart és cigány volt (M. Takács Ferenc osztály­főnök és volt kollégiumi társa, Szabó Lajos ibrányi tanár véleménye). A kommunista erkölcs szerint pedig teljesen érthetőnek számított, hogy a határsértő állampolgárt le­lövik. Tény, hogy Dandos Gyula 1956-ban kitűnő szervező és forradalmár volt. Sikerült egységbe fognia Nyíregy­házán a tanítóképző intézetet, a Kossuth Lajos és Zrínyi Ilona gimnáziumok és külön­böző diákotthonok (Rozgonyi Piroska, Apáczai Csere János Diákotthon) tanulóit. Erre nagy szükség is volt, mert 1956 október 26-án reggel a Dandos Gyula 1956 szeptemberé­ben osztálykiránduláson az istállós- kői barlang bejáratánál megyei tanácselnök elrendelte a tanítás beszüntetését, ugyan­is félt az iskolákban történő megmozdulásoktól. A diákott­honokban azonban így is ál­landóan adott volt a tömeg, s ezáltal befolyásuk jelentősen megnőtt. A diákság a Kossuth gimnáziumban csatlakozott a felvonulókhoz, illetve a for­radalomhoz. így Dandos Gyula IV. b. osztályos tanuló 1956. október 26-án, pénteken délelőtt a Kozák lovas c. szobor ledön­tése kapcsán egy teherautó tetejéről olvasta fel 21 pontos követelésüket. Tudjuk, hogy a tanítóképző intézet, valamint a Kossuth és Zrínyi gimnázi­umok közös kiáltványát Dan­dos Gyula és kollégiumi társa, Vass Sándor kezdte fogal­mazni, majd bekapcsolódott a szövegezésbe az egész osz­tály. Ezután nem sokkal beszédet mondott Dandos Gyula a városháza erkélyéről is, s in­nen hívta fel a tüntetők so­raiból magához Rácz Istvánt, aki a Vasvári gimnáziumban magyar-francia tanára volt, és ekkor a városi munkástanács elnöke lett. Tény, hogy a nyír­egyházi forradalmárok Szilá­gyi László elnök irányításával 1956. október 28-ára az egész Szabolcs-Szatmár megyében átvették a hatalmat. A szűkebb vezetéshez tartozott Dandos Gyula is, akinek sok megbíza­tása volt; így a városi munkás- tanács, a megyei munkásta­nács, a városi forradalmi bi­zottság, a megyei forradalmi bizottság tagja volt. Ez utóbbi­nak 1956. november 3-ai ülé­sén elhangzott felszólalása tükrözi észbeli tehetségét: „Nekünk a szovjettel szemben egyetlen fegyverünk van: a felvilágosítás. Az oroszokat félrevezették, fel kell őket világosítanunk, hogy itt nem ellenforradalmárok vannak és azok nem az államhatalom megdöntésére törekednek!" Blanár Mihálynak, az akkori megyei nemzeti bizottság tit­kárának maradandó emléke, hogy Dandos Gyula rendkívül éles eszű diák volt. Nyilván felmérte Dandos Gyula az ungvári és nyíregy­házi börtöntapasztalatok alap­ján, hogy a csalárd és emberte­len megtorlás kapcsán hazájá­ban csak üldöztetés és akasz­tófa lehet az osztályrésze, s legalább fiatal életét próbálta menteni a kényszerű külföldre szökéssel. A Fehér Könyvnek nem volt más szava reá mint: ellenforradalmi bandita! A legfőbb ideje, hogy emléktáb­la örökítse meg mártíromságát utolsó lakhelyén, a Luther Márton Kollégium falán és végre illően eltemessük. P attantyús alig ismer rá Kopárosra, amikor egy januári délután összefutnak a budapesti Váci utcán. A mindig elegáns Kopáros, most a csavargók között is lecsú- szottnak tűnne. Valami színe- hagyott, kopott, kirojtosodott télikabát van rajta. Nyakában szakadt sál, fején szőre vedlett, koszlott kucsma, lá­bán foltozott gumicsizma, és a kezében egy rongyos esernyő. — Mi van veled? — képed el Pattantyús. — Statisztálsz egy háborús filmben? — Ugyan, öregem... — so­molyog titokzatosan Kopáros —, attól sokkal hétköznapibb a dolog. Randevúra megyek. — Randevúra? így? Úgy nézel ki, mint egy szabadna­pos madárijesztő. — Az a jó, öregem... — nevet Kopáros —, bár ez a kabát még túl elegáns is... Nem gondolod? — Na, ne hülyéskedj! Mi ez az egész? — Rendben van — bólint Kopáros —, neked elmon­dom, de ígérd meg, hogy egyelőre nem szólsz senkinek. — Megígérem. — Öt éve vagyok elvált, te is tudod, és most már éppen ideje egy újabb házasságba belevágnom. De szeretném, ha az a nő, akit majd most mu­tatnak be nekem egy presz- szóban, kizárólag csak az em­bert látná bennem. És nem a lakásom, a nyugati kocsim, a főmérnöki státusomat. Úgy mutatnak majd be neki, mint egy állástalan anyagbeszerzőt, aki munkanélküli segélyen él, alkoholista, és két gyerek után fizet gyerektartást. — Hiszen ez hazugság! — Az hát... — tép egyet rongyos esernyőjén Kopáros —, de így legalább módom­ban lesz megismerni a nőt. Ha elfogad ilyennek, akkor bi­zonyára kellemes meglepetés lesz számára a valóság, de már nem befolyásolja az érzelmi döntésben. Szeressem meg így elesetten, gyámolításra szorulva. — Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből? — csóválja a fejét Pat­tantyús. — Hiszen még nem is láttad a nőt. Vagy neked mindegy? — A fenét mindegy! Ha nem tetszik, akkor majd kísér­letezem másnál. Addig pró­bálkozom, amíg sikerül egy kedves, csinos, önzetlen nőt kifognom. Na, szevasz, mert elkésem! Majd felhívlak, hogy mi történt! Egy hét múlva jelentkezik. A hangja szomorúan fátyolos, és Pattantyúsnak kétszer is bele kell fújni a telefon- kagylóba, hogy jobban értse a szavait. — Öregem — sóhajtja Ko­páros —, egy újabb csalódás­sal megint gazdagabb lettem. — Nem tetszettél a nőnek? Megijedt a maskará­tól? — De­hogy, épp ellenkező­leg. Na­gyon szim­patikusnak talált, és azóta már kétszer is találkoztunk. Nem riasztotta vissza az sem, hogy a presszóban húsz fillére­sekkel fizettem ki a két kávét, és a moziba a második sorba vettem jegyet. A film végére egészen elgémberedett a nya­kam. — Akkor nem értem, mi a probléma? Sikerült a terved. — Sikerült, ez azért túlzás! Képzeld a nőnek semmije sincs. Adminisztrátor valami vállalatnál, albérletben lakik, és ráadásul még az özvegy anyját is segíti. Ezek után csodálkozol, ha boldogan lenne a feleségem? Le akar szoktatni az italról, állást sze­rezne, és máris tervezgetné közös jövendőnket. Ehhez mit szólsz? — Csak azt, hogy az a nő egy angyal! — Ördögöt, inkább nagyon is rafinált. Valahonnan meg- neszelhette az igazságot, örömmel belement a játékba, hogy aztán majd szépen betelepedjen az életembe. A lakásomba, a Mazdámba, a nyaralómba Agárdon, és egy­kettőre máris nagyságos asz- szony lenne mellettem. Nahát ekkora marha azért nem vagyok! Szívesen játszom, de egyenlő feltételekkel. — Egyáltalán az a nő csi­nos? Tetszik neked? — Mit gondolsz, miért találkoztam vele még kétszer? Átkozottul csinos, és nagyon tetszik nekem. De hát vegyem el csak azért? Mint egy ro­mantikától felbolydult balek? Még fiatal koromban sem voltam ilyen hülye, nem most, amikor már, ugye, azért vit­tem valamire... Tovább ját­szom, barátom, és ha találok egy olyan nőt, aki egziszten­ciálisan is illik hozzám, akkor jöhet a boldog vég... De addig inkább maradok egyedül... Halló! Figyelsz? P attantyús nem válaszol. Csendesen leteszi a kagy­lót, és néhány perc múlva hiá­ba csörög a telefon, már nem veszi fel. Émelygést érez a gyomrában. Tóth-Máthé Miklós: Álruhában j 1 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents