Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-05 / 287. szám
1392. decmhrS. Másképpen lesz végre? Pecsenyesütők Kováts Dénes N em tudom, ki hány példát tudna felhozni ismeretségi köréből, de az bizonyos: szép számmal találunk a régi és az új rend hívei között pecsenyesütőket. No, nem azokra gondolok, akik a piacon, vagy más forgalmas helyeken a járókelők éhét próbálják csillapítani, hanem a saját pecsenyéjüket sütő, a közvagyonból ki-ki- csippentő, kisebb-nagyobb (vezető) beosztásban lévő emberekre. Akadnak közöttük a joghézagokat, kiskapukat kihasználó ügyeskedők; szemérmetlenül harácsolok; nagyvonalúak és kisstílűek egyaránt. Azokra gondolok például, akik a termelőszövetkezetet vezetve, a tagságot alig, vagy sehogysem tájékoztatva hatalmas területeket, majorokat, gépeket és egyebeket szereztek meg maguknak; akik a vállalat pénzéből és eszközeiből hozták létre kft.-iket; akik a saját házukon, telkükön végzett munkákat, a beszerzett alkatrészeket, eszközöket az általuk vezetett vállalat (intézmény) nevére, költségeinek terhére számolják el; vesznek és használnak bútort, tévét, videót, és még sorolhatnám. Bizonyára nem egy mesterember vagy pénzügyi munkatárs tudna történeteket mesélni. Ha akarnák, ha érdekük lenne. De vélhetően nem merik, s talán nem is érdekük. Pecsenyesütőink folytatják kisebb-nagyobb üzel- meiket, biztosnak tűnő székük tudatában, vagy éppen azért, mert az inog alattuk. De sajnos tehetik az említett okok miatt. Pedig bizonyára sok esetben lehetne bizonyítékokkal alátámasztani a köz vagyonát saját gyarapodásukra használók tetteit: akik megérettek a leváltásra, felelősségre vonásra. Időnként jön a levél a szerkesztőségbe, csörren a telefon: ez és ez a vezető ezt és ezt az etikátlanságot, törvénytelenséget, galádságot követte el, meg kellene írni. De az esetek nagyobb részében nincs, vagy olvashatatlan az aláírás, névtelenségbe burkolózik a telefonáló. Nem akarja, vagy fél vállalni információit. Vagy azért, mert azok nem teljesen igazak, vagy mert félti — talán nem is ok nélkül — állását. így azonban mit sem ér az egész. Szerintem kell, hogy másképp legyen végre, hogy megszűnjön a kiskirályok, a pecsenyéjüket sütögetők uralma. Hogy a „kaparj kurta” elvét valló vállalat- és intézményvezetők ne folytathassák tovább üzelmei- ket, ne mérgezzék a munkahelyi légkört. A tényeket bizonyítékként összegyűjtve, a nyilvánosság erejével el lehet érni valamit. Összefogás szükséges ugyan a győzelemhez, de ez megteremthető. Csupán akarni kell. S akkor talán nem vállalati autó hurcolássza majd a családot, nem az intézmény pénzén vett videót nézik otthon, nem a cég szerelője javítja meg a cég pénzén vett alkatrésszel a csapot a főnök lakásában, nem vesznek fel fiktív munkáért pénzt a barátok, rokonok... A köz szolgálatában É rdekes lélektani-szociológiai felmérést lehetne végezni, ha a közalkalmazotti törvényről, s a végrehajtásának lehetőségeiről szóló véleményeket gyűjte- nénk csokorba. Minden bizonnyal számos megjegyzés mutatná: jelen pillanatban más az elképzelés, és más a valóság. Bár bizonyos esetekben a besorolás-rangsorolás szempontjai is vitathatók, az teljesen hiú ábrándnak tűnik jelen pillanatban, hogy a béreket az intézmények mindegyikében a tervezett szintre tudják feltornázni 1994-re. Vannak ugyanis olyan dolgozók, akiknek a jelenlegi és a tervezett bére között 15- 18 ezer forintos különbségek vannak, s ez az eredetileg tervezett nulla (!) százalékos bérautomatizmus mellett reálértékét tekintve még nőhet is. Hiszen az inflációtól kisebb béremelkedés egyértelműen ide vezethet. Aki most például — az országos átlagtól így is elmaradva — egy vagy két diplomával húszezer forintos fizetéssel rendelkezik (másutt egy érettségizett titkárnő kap ennyit), annak bő egy év múlva 38 ezret kellene kapnia. De vajon sikerül-e, miből, és mikorra eltüntetni ezt a hatalmas különbséget? Mert nehezen hihető, hogy hirtelen mintaszerűen spórolós gazdálkodás kezdődik az intézményekben, s kérdéses, az önkormányzatok mennyire tudják támogatni plusz pénzekkel intézményeiket. Mert abban nem lehetünk biztosak, hogy hirtelen kiemelt állami támogatáshoz jutnak a bérfejlesztés megvalósításához. Persze az is külön tanulmányt érdemelne, miért ilyen alacsony a közalkalmazottak bére megyénkben, ki ezért a felelős... Az nem lehet vita tárgya, hogy szükség volt a közalkalmazotti törvényre, mert jó, hogy végre megszületett, csupán végrehajtásának feltételei nem látszanak biztosítottnak. Érdekes módon azért több olyan intézmény van, ahol a vezetői pótlékok fedezetét sikerült megteremteni. Nekik, úgy látszik, mindenre jut. Vélhetően rájuk is fért, de a szakadék még inkább nőtt köztük és a beosztottak között, ez már kevésbé elfogadható. Az egyenlőség még nem divat, ezt mutatja a gyakorlat. S ezért keserű sokak szája. Talán nem is azért, mert irigykednek, hanem azért, mert bizonyos feltételek megteremtése a beosztás függvénye. Van tehát egy jó szándékkal megalkotott törvény, előnyeivel és hátrányaival. Jó lenne azonban a végrehajtás feltételeit is megteremteni. Hősöknek való történelmi idők 40 éve, 1952. december 6-án halt vértanúhalált dr. Scheffler János szatmári püspök Archív-reprodukció Máriás József A boldog emlékű püspök 1942. június 17-én foglalta el az évek óta üresen álló szatmári főpásztori széket. Viharos, háborús időkben, rendszerváltások keresztútjain teljesíti hivatását az időlegesen újra kiegészülő, majd ismét szétszakadó egyházmegyében. Személyisége, felkészültsége, elhivatottsága, nagynevű elődei, köztük Hám János püspök egyházépítő munkájának méltó folytatására predesztinálja. Különös gondot fordít az egyház belső rendjének erősítésére, az iskolahálózat helyreállítására és kibővítésére. Csakhogy a történelem gátat vet áldásos munkája kibontakozása elé. A „felszabadulást” követően az egyházmegye újból négy részre szakadt: Romániában 55 plébánia marad, Kárpátalján 40, Magyarországon 27, Csehszlovákiában pedig 13. Papjaihoz az alábbi szavakkal fordult: „Hősöknek való történelmi időben hívott bennünket az Úr szolgálatára. Legyünk hát az Ő szent szándékai szerint hősök és erősek az imádságban, a munkában, a mindenkinek segíteni akaró sze- retetben és a szenvedések vállalásában is.” Váteszi szavak. Gondoljunk csak a kárpátaljai lelkészek és hívek kálváriájára, a sváb lakosság deportálására, az egyházzal és intézményeivel szembeni megsemmisítő célzatú propaganda-hadjáratára, amelyet az adminisztratív intézkedések követték. Tudós, bölcs ember volt. Felismerte és hirdette az együttélő népek közti béke és megértés fontosságát, a kiengesztelődés és szeretet szükségességét. Tevékenységét, egyházkormányzói munkáját mindinkább korlátozták. 1948-ban elveszítjük egyházi iskoláinkat, ami igen súlyos csapást mér a magyar nemzetiségi oktatásra, felszámolja például a Szatmári Irgalmas Nővérek Kongregációja száz éven át kiépített, áldásos munkát kifejtő oktatási intézményeit. Ugyanaz év augusztusában állami rendelet születik, mely magát a püspökséget is nem létezőnek tekinti, esperesi kerületté változtatja. 1949-ben feloszlatták a szerzetesrendeket is. A kommunista hatalom számára kényelmetlen és tűrhetetlen volt a Róma központú egyetemes egyház. Nemzetivé kívánta tenni azt, elszakítani a pápától. Az erre irányuló első lépés a békepapi mozgalom megteremtésében öltött testet. Scheffler János határozottan szembehelyezkedett vele, hiába volt a zaklatás, hiába a körösbányai száműzetés, nem vállalta, hogy a pápa nélküli katolikus egyház püspöke legyen. Érezte, tudta milyen sors vár rá. Esztendőkkel előtte Nagybányán mondta: „Könnyen lehetséges, hogy közülünk némelyek elpusztulnak, de pusztulásunk, bukásunk az új világot termékenyítő áldozattá válik.” 1952. március 11-én tartóztatták le, s hurcolták a Bukarest melletti hírhedt Jilava (Zsilava) börtönbe. Ott érte a halál 1952. december 6-án. Földi maradványait 1965-ben szállították haza, helyezték örök nyughelyre a székesegyház alatti kriptában. Emlékének megidézésére nem csupán a kegyelet parancsa, hanem az az igény indít, hogy az ő küzdelméből erőt merítsünk a magunk harcához, hogy életpéldája valóban megtermékenyítse a mi gondolkodásunkat, társadalmi, emberi magatartásunkat. Mert szükségünk van, nagyon nagy szükségünk van erre az erőforrásra, e szélfútta, viharos időkben. Az egyház megindította János püspök boldoggá avatásának perét. Emlékezünk rá kegyelettel, a hősöknek járó tisztelettel és főhajtással. Zsákutca-e a pályavalasztas Válasszunk iskolát gyermekeinknek Kuknyó János Bár kevesebben, de még mindig közel tízezren fogják elhagyni az általános iskola padjait e tanév végén. Előreláthatólag nagy részük tovább szeretne tanulni. Többségük nemcsak úgy divatból — mert hát kell valamit csinálni az embernek, ha már kinőtt a gyerekkorból —, hanem tudatosan, talán kicsit belső indíttatásból, kicsit a jövőbeli kenyérkeresés kényszeréből, és nem kicsit a cseppet sem nyugodt szülők szorongásaitól kísértve. Nehéz manapság ugyanis 14 évesnek lenni, helyesebben 14 éves fejjel pályát választani. Döntően nem csak azért, mert 14 évesen még nem eléggé érett az ember. Erre eddig sem volt érettebb. Hanem azért, mert a pályaválasztás két döntő faktora mind a munkaerőpiac, mind a képzési intézményrendszer képtelen helyzetbe került. Legalábbis ami a két terület közötti kom- munitást illeti, csaknem csönd van. Ugyanis a gazdaság „megrendelései” a képző intézmények felé sorra elakadnak. Az iskolák pedig jelenlegi képzési tartalmaikkal és képzési struktúráikkal aligha jelenthetnek Ííjabb alternatívákat a gazdaságfejlesztésnek. Ez utóbbi ugyanis meglehetősen kényszerpályán vesztegel, mozgásteret, profilváltoztatási lehetőségeit azon túl, hogy erőteljesen behatárolják intézményi realitásai (tanműhely, tanári kar összetétele, háttérgazdaság) aligha tud mit kezdeni hangzatos gazdaság- filozófiákkal, gazdaságideológiákkal. Pontosabban ezek számukra csak annyit jelentenek, oly mértékben tudják saját javukra fordítani, ameny- nyire azt a fenntartóik gazdasági ereje megengedi. Az pedig szegény, sőt egyre szegényebb. A profilváltás igen költséges vállalkozás, emiatt aztán régen dédelgetett tervek elnapolódnak, az iskolai kínálatok néhány kivétellel pedig maradnak a régiek. A néhány új iskola, szak, szakma megjelenése a rendszerben ezért is válik igen divatossá még akkor is, ha az érdekeltek döntő többsége vajmi keveset is tud róla. Másik gond, hogy a pálya- választás társadalmi kezelését még döntően meghatározza az a máig tisztázatlan kérdés, ahogyan az egész iskolarendszer státusát kezeljük. Nálunk ugyanis — elsősorban közgazdász és szociológus körökben — az iskolarendszert mint a gazdaság alrendszerét határozzák meg, aminek következménye az oktatás gazdaságfüggőségének túlhangsúlyozása. Ez pedig az oktatás autonómiájának — az itt garantált szabadságjogoknak — valamiféle ideologikus korlá- tolgatását is jelenti. Ezzel szemben, ha az iskola- rendszert mint önálló társadalmi ágazatot, a gazdasági szférával azonos státusba helyezzük, akkor a tanulás a szakmaválasztás, tágabb értelemben a pályaválasztás is szabadabbá válik. Az iskola fokozatosan megszabadul a gazdaságtól, a direkt képzés máig élő pazarló gyakorlatától. Vagyis attól, amit már a 80-as években is statisztikákkal bizonyították, hogy pl. a középfokon végzett szakembereknek több mint 40%-a nem a szakmájában helyezkedett el. Azóta pedig mind közismertebb, hogy nem egy szakmából szinte 100%-ig a munkanélküliségbe ballagnak a végzős diákok! Az utcára képezni, utcára tanulni szituáció egyaránt megviseli a képzés valamennyi kliensét, s hogy mily mértékben bizonytalanítja el az éppen pályaválasztó fiatalokat, azt csak az értheti meg igazán, aki azt át is éli. Zsákutcának tűnik a dolog, de talán mégsem az, ha az iskolát, a tanulást megpróbáljuk függetleníteni a gazdaság napi determinációjától, ha a figyelmünket a személyiség értékei felé fordítjuk. Nem azt nézzük, hogy 3-4 év múlva kap-e majd munkát a gyerek a tanult szakmájában — ezt a mai világban egyébként sem lehet használható biztonsággal megjósolni —, hanem inkább a jelölt egyéni értékeit, tehetségét, érdeklődését, szorgalmát méltányolva javasoljuk az iskola- vagy szakmaválasztást. így várhatóan kisebbek lesznek az iskolai és az iskolán túli kudarcok veszélyei. Szülőnek, pályát választó fiatalnak mérlegelnie kell, hogy vélt munkaerőpiaci lehetőségeket, vagy a személyiségi privát értékeket preferálva hozzák meg döntéseiket. A továbbtanulási lapok aláírásáig még több mint 3 hónap van. Ami elegendő időnek látszik arra, hogy gyerekeink képességeit, érdeklődési irányait, saját elképzeléseit jobban megismerve az osztályfőnökkel, tanárokkal, esetleg pálya- választási szakemberekkel is konzultálva válasszunk iskolát gyerekeinknek. Deák Mór: Mindegy ha csak egy pillanat ha csak egy papírdarab mindegy hogy szabad nem szabad szeretem ami megmarad Papírdarab mindegy ha megcsal hiteget ha csak sír vagy ha csak nevet mindegy hogy lehet nem lehet szeretem azt aki szeret mindegy harminckét év vagy egy ha csak a szép nem egyre szebb mindegy hogy völgy mindegy ha hegy szeretem majd és elmegyek 9&fa-MaMaror$záfi hétvéni mttékfets, j 7
