Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-05 / 287. szám

Mindig postás akart lenni Látogatóban Nyíregyháza első polgármesterenek késéi A SZERZŐ FELVÉTELE Bodnár István Búj (KM) — Az utca felőli ablakok betámlázva, ilyenkor télen nincsenek a szobák fűtve, Manyi néni jobbára a konyhába vonul vissza; hiába, drága a fűtés. Minek is a szobákat fűteni, Manyi néni egyedül él, már régóta öz­vegy, gyerekek, unokák nin­csenek, a háztulajdonos a ma­gányát három kutyával és két cicával osztja meg. A csen­getésem után — mint később kiderül — az egyik ablak mö­gül alaposan megszemlélnek, és csak így nyerek bebocsá­tást. A szobákban egy-két megkopott antik bútor, a fala­kon régi, érdekes családi fény­képek, ebből is tudni, nem akárhol vagyunk. Inczédy Györgynek, Nyíregyháza első polgármesterének Bujon élő dédunokájához, Jancsó Ist- vánnéhoz látogattunk el. Régi iratok, vastag paksa- méta kerül elő, egy méltatás Inczédy Györgyről, aki „egyi­ke volt azoknak, akik a me­gyétől való teljes önállósodás, szabadság vágyát fogalmazták meg, és aki ennek eléréséért mindent megtett.” Mint isme­retes, a Nyíregyháza önálló­sodásáért vívott harc ered­ményeként 1838-ban hirdették ki a város privilégiumát, és az első polgármesteri székbe In­czédy Györgyöt ültették, aki 1841-ig „viselte a hivatalt”. Mi lett a család további sor­sa? — érdeklődöm a legilleté­kesebbtől, a dédunokától. Nos, előkerül az ágasbogas csa­ládfa, azon próbálunk eliga­zodni. Inczédy György 74 éves korában halt meg. Két lá­nya volt, az egyik az anekdota­beli Mikeczek édesanyja, a másik Karolina, Manyi néni nagyanyja, aki 103 éves ko­rában halt meg. Az éltes Ka­rolina néni sorsát a Nyírvidék is figyelemmel kísérte, az egyik, 1939. augusztus 24-i számban ilyen címmel jelent meg a matrónáról cikk: „Láto­gatás Nyíregyháza első pol­gármesterének 100 éves le­ányánál, aki három háborút élt át, s most mindennél jobban érdekli a rádió.” Karolina néninek egyébként három lánya volt és egy fia, Manyi néni édesapja. A másik, atyai ág hajdan gazdag volt, a nagyapának, Gönczi László­nak még hatszáz holdja, meg sok gyereke volt, de a birtok elúszott. Olyany- nyira szó szerint értendő az elúszás, hogy a sok italozás közben a nagypa­pa már a pincébe sem akart lejárni a borért, többnyire a szobában tartották a hordót. A gye­rekekre így semmi sem maradt, Ma­nyi néni szülei viszonylag szegé­nyen kerültek Buj- ra, ahol az édes­apa, Marsaiké) Gyula előbb ke­reskedett, aztán gazdálkodott. Ideje rátérni, ho­gyan alakult Ma­nyi néni sorsa. Vi­lágéletében postás akart lenni, s az is lett, 1928-tól 1967-ig végezte ezt az érdekes hivatást, több mint harminc évig volt postamester. Házas­sága kisebb vihart kavart, férje Jancsó István ugyanis kiugrott katolikus pap volt, aki Manyi néniért hagyta ott a reveren­dát. Ezen nem csodálkozom, meg is jegyzem, hogy a házi­asszony bizonyára nagyon vonzó lehetett. Egykori fény­képek kerülnek elő, valóban mintha egy filmszínésznőt lát­nék. A frigy viharai lassan el­csendesedtek, az esküvőre 1945-ben végül is pápai enge­déllyel került sor. A házasság nem indult vala­mi szerencsésen. Nemcsak, hogy nem kapott állást Jancsó István, a kiugrott pap, hanem még Manyi nénit is igen gya­nakvással figyelték az új rend­szer komiszárjai. — Állandó megfigyelés alatt éltünk. Még azt is meg­nézték, ki jön vendégségbe hozzánk, milyen társaság van nálunk. A baltát állandóan bent tartottam a szobában, s ha jöttek volna a férjemért, hát ütök. Jancsó Istvánt nem vitték el, de állást sem kapott, így a pos­tán segített a feleségének éve­kig. Gyermekkel nem áldotta meg házasságukat az ég. Tíz éve él özvegyen 10 600 forint nyugdíjból egyedül Jancsó Istvánná. — Azért nem vagyok egye­dül, magányomat ezek a ked­ves jószágok is megosztják — simogatja meg az egyik cir­mos fejét. — Nagyon sokat hallgatom a rádiót, kilenc üzemképes rádióm is van itt­hon, mindegyik más állomásra állítva. Bizony, Manyi néni megér­demelne valamilyen rádió- hallgatói díjat, ha lenne ilyen, mert mint mondja, 1928-tól rabja a rádiónak. És nála a rádió „szakadatlan szólt”. De panasza is van. — Sokat szidom a rádiót, mert folyton csak angol zenét játszik. Régebben orosz zenét sugároztak, de akkor sem volt annyi idegen zene, mint most. A televíziót ritkán kapcsolom be, csak ha olyan műsor van, mint ami a Strauss családról szólt. A Kelet-Magyarországot is szívesen olvassa v— nyugtá­zom a dicséretet. Manyi néninek kevés vágya van, a nyugdíjából is úgy, ahogy kijön. A napközi ott­honban kap ebédet, rádiózik, s ha sokat bosszantja az „angol zene”, feltesz a lemezját­szójára valami régi szép le­mezt, hogy a kellemes meló­diában gyönyörködjék. Va­gyona nincs, az örökség egy rózsafagyökérből készült ru­hásszekrény, egyetlen darab­ból faragott ágy, személyes emlékek. Utód, örökös nincs, de amíg él, mindenre odafi­gyel. Most is elpanaszolja, hogy a régi Inczédy-kúria helyén — „ahol a széles bolt­íves épületre az évszázados gesztenyék óriás koronái borí­tottak védőszárnyat” — álló gyógyszertár faláról lekerült az Inczédy-emléktábla. Habsburg Ottónak tárogatózott Nyolcvanéves aszú ajándékba Innsbruck-Nyíregyháza (KM - Baraksó Erzsébet) — Tárogatózene szólt a közel­múltban Habsburg Ottó 80. születésnapján a Hofburg kon­certtermében, ahol az európai arisztokrácia képviselői közül mintegy ötszáz vendég kö­szöntötte a koronaherceget. A koncertműsorban közreműkö­dött a Nyíregyházán élő Nagy Csaba tárogatóművész, aki az ünnepségről hazaérkezve így számolt be élményeiről: — A fellépésre a Collegium Hungaricum igazgatója kért fel. A volt monarchia álla­maiból is köszöntötték Habs­burg Ottót, akitől a meghívás úgy szólt, hogy az ő személyes kívánságára Magyarországról nevezetesen Nagy Csaba táro­gatója szólaljon meg az ün­nepségen. Másfél éve Tokaj­ban, a borlovagrend-avatáson hallott engem játszani, beszél­tünk is néhány mondatot, és az volt az érzésem, a tárogató­zene egészen biztosan az ifjú­ságát hozta vissza. Valószínű­nek tartom, hogy ismeri a le­mezeimet, ezért kérhetett en­gem a szereplésre. Nagy Csaba hangszerén XVII-XVIII. századi zenét szólaltatott meg, fejedelmi és királyi udvarok muzsikáját ját­szotta Ella Péter csembalómű­vész közreműködésével. A ze­nei köszöntés után adta át Nagy Csaba szponzora, a To­kaji Borkombinát ajándékát az ünnepeltnek: egy üveg 1912- es évjáratú 6 puttonyos tokaji aszúbort. Másnap az insbrucki Magyar Házban nagy létszá­mú osztrák és magyar közön­ség előtt aratott nagy sikert a tárogató-csembaló zene. A nyíregyházi művész útját vá­rosi és megyei önkormányza­tunk is támogatta. Kezdik felfedezni napjaink­ban a tárogatót, ezt a történel­mi hangszert, mely tiltott, sőt üldözött is volt bizonyos ko­rokban. Az utóbbi időszak be­mutatói közül kiemelkedik Nagy Csaba szereplése a Ma­gyarok Világtalálkozóján. A Parlamentben is újra megszó­lalt a tárogató egy rendezvé­nyen, több mint kétezer kül­dött jelenlétében, Göncz Ár­pád köztársasági elnök ünnepi megnyitója előtt. Ott, a kupola alatt utoljára 1945 előtt lehetett hallani a tárogató hangját. Hazánkban ma Nagy Csaba az a zenész, aki művészi pá­lyája fő céljaként a tárogató el­ismertetését és népszerűsítését tűzte ki. Nem ismeretes, hogy volnának más muzsikusoktól is forgalomban tárogatós le­mezek; Nagy Csaba eddig két nagylemezre vette fel a tároga­tós zeneirodalom jellegzetes műveit, melyek nagy része a magyar történelem üzenetét közvetítő muzsika. Emellett -— különös tekintettel a vajai tárogatós együttesre — gondot fordít arra is, hogy nevelje az utánpótlást, és felhívja a fi­gyelmet a hagyományok őrzé­sére és ápolására. Szimfónia Sigmond István __ elhangzott a vészjel­§ j1 ző. A bohóc fekete fr ki ott gatyában ugrott M. ki a lakókocsi ajtaján. Gyugyunak hívták. Itt minden bohócot Gyugyunak hívtak. Erről a bohócról még annyit lehetett tudni, hogy amikor a szülei megtudták, hogy milyen pályát választott, behívták a nappali szobába, leültették és sírtak. A bohóc nézte őket és vigyorgott. — Látom őket — mondta. — Mit látsz? — kérdezték értetlenül. — Látom a csillagokat az égen — mondta a bohóc. — Hogyhogy az égen? Mi­csoda hülyeség ez? Nappal? Csillagok? — Mindig — mondta a bo­hóc. —Mindig ott vannak. Aztán nem láttam többet. A szülők sosem jártak cirkuszba. Néhány évig készültek el­menni, de mindig közbejött valami. Aztán valahogy feledésbe merült a dolog. * A vészjelző még akkor is szólt, amikor a bohóc lerohant létrán. A zenebohóc egy lakókocsival arrább lakott, ő nem rohant, levonult. Alajos­nak neveztette magát, pedig valamikor csak Lajcsiként is­merték. A bal felső zsebéből díszzsebkendő kandikált elő, alatta egy kisujj nagyságú szájharmonika lapult. A tagság az igazgató lakó­kocsija előtt gyülekezett. Sá­padtak voltak és csipásak. De­rengett a hajnal. Mindenki a saját árnyékában állt, sebté­ben magára kapott ruhadara­bokban. Az árnyékok hosszan elnyúltak a lakókocsik közötti kockaköveken, majd mozdu­latlanul egymásra borultak. Mint valami földre roggyant fekete csuhák. A vészjelző még mindig szólt. Elöl Sátán és Sátánné zo­kogtak. Sátán átkarolta felesé­ge derekát, bajsza, amelyet harminckilenc centisre sike­rült megnövesztenie, végig- kunkorodott az asszony hátán, azaz csak az egyik vonulata, mert a másikat rátekerte a mu­tatóujjára. Ok voltak a „Duó Sátán és a macskák — Világ- szám" . Közben a vészjelző be­ragadt, vagy valakinek annyi­ra megtetszett a hangja, hogy nem bírta abbahagyni a jel­adást. — Eltűntek a macskák! — Az igazgató hangja drámai volt. Gyugyu volt az egyetlen, aki nem esett kétségbe a bejelen­tés hallatán, nem kókadt le a feje, hanem felfele nézett. — Látom a csillagokat — mondta. Reggel volt. Erős szél zúdult végig a lakókocsik között. A tagság felfele nézett, az ég ké­ken, csillagok nélkül lebegett a fejük fölött, itt-ott egy-egy fel­hőfoszlány jelent meg a látha­táron, hogy nemsokára eltűn­jön a cirkusz kupolája körül. — Én is látom — mondta a zenebohóc, de ahogy megiga­zította díszzsebkendője csipkés szélű fodrait, látszott rajta, hogy hazudik. — Én tényleg látom — mondta Muki, a törpe, s Gyu­gyu mellé lépett, mint aki a bo­hóchoz tartozik. Vijjogott a vészjelző. Egy ideig megpróbálták szóra bír­ni Sátánékat, hogy valamilyen felvilágosítást adjanak a macskák eltűnésének körülmé­nyeiről, de nem lehetett velük szót érteni. Egyetlen egy pont­ra meredtek, eszelősen kitá­gult szemekkel. Zokogás közben ugyanis Sátán megfe­ledkezett az egyik bajszáról, F Nagy Csaba tárogatomuvész Csutkái Csaba felvétele Crozsnyik István: Ablakkompozfció

Next

/
Thumbnails
Contents