Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-24 / 303. szám

Az utolsó esély

Hajléktalanok menedéke

Nyíregyháza (KM - Barak- só Erzsébet) — Lucskos, bordó szövetkabát hever a temp- lomkertben a földön, rádobva valami nyirkos takaróféle, a tetején nagy darab nejlonfólia.

— Ez volt a szállásom hatodik hó 24-e óta — mondja erősen a szemembe nézve M. Károly. — A fóliát húztam a fejemre, ha szakadt az eső.

— Mit szóltak a papok, hogy ott tanyázott?

— Nem kergettek el — méláz el egy pillanatra.

A kabát ott érte meg a decemberi fagyot, Károly szerencsére közben beköltözhetett a hajléktalanok otthonába. Harminc körüli lehet, rokkant- nyugdíjas, az élettársa, H. Irén, sápadt, de szívósnak látszó asszony, a kisgyermeke a nagymamánál, ő maga is az otthon lakója.

— Ebédet kapunk az ingyenkonyhán — sóhajt fel Irén a kérdésre, hogy miből élnek. — Adódik egy kis alkalmi munka, karácsonyra díszdobozok hajtogatása, de ha az élettársam nem kapja rendesen a segélyt, akkor nincs más, mint az én rokkantsági járulékom: kettőnknek 1610 forint.

— így élünk — teszi hozzá Károly. — Az ember ha szeret, nem csak akkor szeret, ha minden jó megvan, hanem akkor is, amikor a másik bajban van, mert a szeretet a legdrágább kincs.

Ahol befogadták őket, az a ' nyíregyházi családsegítő központ Csillag utcai segítőháza. Majdnem telt ház van itt. Otthonos az első pillantásra: húslevest kanalaz jó étvággyal egy nagy hajú férfi, egy asz- szony lábasban krumplis tésztát melegít, egy nyugdíjas ; férfi eteti az otthon leg- i idősebb, 89 éves férfilakóját. A legfiatalabb lakó ötéves.

B. Gábor, egy bot segítségével, begipszelt lábon közlekedik. Kora meghatározhatatlan. Nagyon sovány. Most táppénzen van. Nem fértek meg az élettársával, ki kellett költöznie a lakásból, pedig ott van a közös gyerekük is.

S. Róza húszéves, gyémántfényű szemén mintha örökös könnycsepp lebegne. Az egyéves gyermeke állami intézetben, ahonnan neki el kellett jönnie.

— Mindenért az anyám a hibás — Róza hangjában fojtott indulat. — Kivett az állami gondozásból, amikor 17 éves lettem, elszedte a pénzemet, amit addig kerestem, és kitett, a sorsomra hagyva.

— Az biztos, én mindent meg fogok tenni a gyermekemért, amit tehetek, a többi meg a jó Isten dolga, hogy mindenkinek azt adja, amit megérdemel.

Szinte minden ide kerülő ember sorsa egy-egy tragédia. Az intézmény vezetője, Hordós László és Dragos Ágnes családgondozó főmunkatárs előtt drámai szituációk tárulnak fel nap mint nap.

Az egyik lakójuk már három napja nem evett, amikor a menedékhelyre jött. Megfordult itt olyan személy, akinek leégett a háza. Egy másikra disznóöléskor kést rántott a haragosa. Volt itt egy kémiatanár is, aki azelőtt egy fáskamrában lakott. Néha egy jószívű telefonáló beszól, hogy a lépcsőházukban már hetek-hó- napok óta idegenek alszanak. Ma már egy pályaudvari pádhoz sem juthat hozzá akárki, annak is megvan az ára, hogy ott tölthesse az éjszakát, működik az alvilág.

Átmenetileg itt még a betörőt is befogadják, ha büntetését letöltötte, nincs hová mennie. A már említett M. Károly nem véletlenül emlékszik olyan jól június 24-ére: akkor szabadult Sátoraljaújhelyről. Kék szemű, inkább szökés, hatszor volt már elítélve, legutóbb betöréses lopás miatt. Elmondja, hogy minden az alkohol miatt történt. De vajon mi a garancia, kérdezem tőle, hogy az eddigiek itt ebben a hajlékban nem fognak megismétlődni? Határozott a válasza:

— Itt, az otthonban, a többiek is olyan csórók, mint én, tőlük nem szabad elvenni.

A segítőházban a lakók tiszta, barátságos környezetet találnak, melegben lehetnek, rendesen tisztálkodhatnak. Sokak számára ez a lehetőség az utolsó esély a megkapaszkodásra, ha nem akarnak végképp lesüllyedni. A felvettek között sok a testileg-lelkileg egyaránt lerobbant ember.

Vo Khanh Toan, vagyis Toni, a vietnami pszichológus tökéletes magyarsággal gyógyít- gatja itt a lélek sebeit. Dr. Tir- pákné Tóth Ildikó egészségügyi aszszisztens felügyel a lakók egészségügyi állapotára.

Majdnem százan fordultak meg itt a megnyitás óta eltelt egy év alatt. Újabban jönnek családostul a külföldről menekülők, de csak magyar állampolgárokat fogadhatnak be. A szállást maximum három hónapig vehetik igénybe havi 500 forintért.

Az egyik nagy, ha nem a legnagyobb gond: mi lesz a lakók további sorsa, ha az idejük kitelik? Nagy eredmény, ha sikerül valakit felvétetni a szociális otthonba, ez néhány esetben megtörtént. A napokban költözött ki egy család szociális szükséglakásba. Többen ebben a lehetőségben bíznak, mint például H. Irén is:

Három szobában 24 személyt tudnak elhelyezni. Ennyi hely már kevés. A most várakozó férfiakat már előjegyzésre veszik fel. Kézenfekvőnek látszana egy önkormányzati lépés: felhasználhatnák az Eötvös utcai szomszédos saroképületet is szociális célra, amely eléggé elhagyatottnak tűnik, ott további helyeket lehetne kialakítani a rászorulóknak. Akik, sajnos, egyre többen vannak.

Hajlék a segítőházban

Balázs Attila felvétele

A polgármester alapítványa

Lemondott járandósága nagyobbik részéről

A lugosi polgármester

A SZERZŐ FELVÉTEL!

Balogh Géza

— Ha ezt én tudom, gumicsizmát húzok. Meg esőköpenyt, bundás sapkát, hogy ne fázzak. Mert így, egy szál dzsekiben, papírtalpú félcipőben még a lelkem is didereg.

Csak egy valami vigasztal. Hogy Hovánszki György, a vendéglátóm még „úgyabbul” öltözött. Elegáns, világos barna öltöny, ing, nyakkendő, a szemüveglencséjén meg apró esőcseppek.

Szánnám is, meg nem is. Hiszen nem az én ötletem volt, ő találta ki ezt a határjárást.

— Most valahol a Sza- bolcsot meg a Hajdút elválasztó mezsgye mellett ácsorgunk, s egy hatalmas, frissen felszántott földdarabot nézünk. Pontosabban én a rohanó felhőket, a földig hajló vén akácokat lesem.

O azonban már jól bent jár a táblában, s idekiált:

— Hát nem gyönyörűek ezek a csemeték?

Ameddig a szem ellát, szinte nincs is más, csak szép, egészséges, olyan jó három méterre nőtt nyárfasuhángok.

Szép, szép, de mi az ördögöt lehet bámulni egy ilyen kopasz, még csak leendő erdőn? Még ha húsz-, harmincévesek lennének. Az már majdnem igazi erdő, abban már fészket, madarat is lehetne keresni.

— Harminc év...? Hol lesz már ez az erdő akkor!

Te bemászol minden sárba, latyakba? — kérdezhetném, de nem teszem. Tudom ugyanis, hogy a lugosi polgármester bármennyire is romantikus lélek — bár ezt igyekszik titkolni —, az üzleti szempontokat a mostani posztján sem tudja mellőzni. Ezt a majd negyvenhektáros nyárfást- akácost sem azért telepítették, hogy majd az unokáik ide járjanak piknikezni. Hanem azért, hogy pénze legyen a falunak.

— Nem is kell sokáig rá várni — bizonygatja. — A községi erdősítés költségeit ma még az állam teljes egészében fedezi. Itt ez a hatalmas határ, szinte teljesen parlagon, bolondok lennénk hát nem élni a lehetőséggel. Én ugyanis nem értek a fához, de él nálunk egy országosan elismert erdész, aki

örömmel vállalta a közreműködést. Már öt év múlva, a gyérítéskor is leesik valami, tizenöt-húsz esztendő múltán pedig az évtized legjobb befektetésének bizonyul majd. Pláne, hogy a telepítés a falunak egyetlen fillérjébe sem került.

Vajon kiből lesz a jó polgár- mester? — tűnődöm, miközben mind nagyobb érdeklődéssel szemlézem a nyílegyenesen sorakozó nyárfacsemetéket. Választ persze itt e vizes, süllyedő homokban aligha kapok. Segíthet viszont az iménti mondat utolsó fél szava: a csemeték.

De az is legfeljebb akkor, ha átvitt értelemben használjuk.

Hovánszki György még a választás előtt megfogadta, ha ő lesz a polgármester, nyomban lemond a járandóságának nagyobbik feléről, s létrehoz egy alapítványt, a tehetséges, de hátrányos helyzetben élő lugosi gyermekek tanulásának finanszírozására. Száz- ötvenezer forint gyűlt mostanra össze, a falu tekintélyes embereiből alakult kuratórium hamarosan eldönti, kiket támogatnak.

Szóljanak meg érte, én bizony egyetlen polgármesterről sem tudok, aki ilyen felajánlást tett volna a környezetemben. Ha a mai korszellemnek megfelelően gondolkoznék, így is

kérdezhetném: „Már ne haragudj, Gyuri, de normális vagy te?”. Természetesei! nem így mondom, hanem ekképp:

— Meglehetősen szokatlan lépés... Megkérdezhetem, mi vezetett erre?

Sokáig csend, csak az ablaktörlő halk surrogása.

Néma, havas esőben ázó dombok, fasorok suhannak el az autó mellett, a mezők fölött éhes varjúsereg köröz, s mi bekanyarodunk a téesz falu közepén álló telepére. Mindjárt a bejárat szomszédságában egy kopott, szegényes épület, mintha csak a icgi cselédházak idejéből maradt volna itt. Két vége van, egy lakás itt, egy lakás ott.

Egy szoba, egy konyha, s túlnan ugyanaz.

— Hát... a feleségemmel itt kezdtem én az életet — mutat körbe Hovánszki György, s nézi szomorúan a végtelenül lepusztult környéket. Az istállók, a pajták düledeznek, az ajtókat, ablakokat elhordták, csak a szél barangol az üres falak között. — Ott ni, az az alacsony épület, az volt a borjúistálló. Annak a végében volt egy csap, oda jártunk fürödni, tisztálkodni...

Már ez a kíméletlen szegénységet sugalló környezet is elegendő magyarázat lenne az alapítvány létrehozására, a gyökereket azonban még mélyebben kell keresnünk. A lugosi polgármester árvaként, félárvaként nőtt fel. A nagyanyja nevelte. Aki még a háború előtt megözvegyült.

A jó eszű fiú az általános iskola után a mátészalkai mezőgazdasági szakközépiskolában kötött ki, élete nagy szerencséjére. Mert ott olyan tanárai voltak, mint Bajkán Barna, akinek — nagyanyja után — talán a legtöbbet köszönheti. A harmadik év végén ő adta át neki a nevelőtestületi dicséretet, amit ma is élete legnagyobb kitüntetéseként értékel.

Pedig nem is volt igazán kiváló tanuló. Úgy a hármas, négyes között mozgott. A testület talán azokat az erényeit díjazta, melyek csak a korán saját lábra kényszerülő diákok jellemzői. A talpraesettséget, a konokságot, a következetességet... s a köz iránt érzett szolgálat kényszerét.

— Szép évek voltak, nagyon szerettem Szálkát.

— Hogyan teltek a vakációk? Hanyadikos voltál, amikor a Balatont láttad?

— A vakációk...? — mosolyog most, két évtizeddel később. — Az abból állt, hogy bentmaradtam a kollégiumban. Füvet nyírtam, meg ezt- azt csináltam. Év közben pedig stúdióztam, könyvtáros voltam, fűtöttem a tornatermet. Az igazat megvallva, azóta is utálom a kokszot, de képzeld csak el, havonta ezer- hatszáz forintot kaptam ezért! Ebből éltem, ebből ruházkodtam... Szegény nagyanyám nem tudta elképzelni, miből telik nekem új nadrágra, kabátra.

Az évek elszálltak, az idők változtak, de az akkori fogadalom megmaradt. „Ha egyszer megadatik, hogy csak egy lugosi gyermeken tudok segíteni...”

Megadatott.

Hovánszki Györgyből polgármesterré választása előtt is jól menő üzletember lett. Előbb disznókat hizlalt, majd fuvaros lett, utóbb éttermet bérelt, büfét, meg tápboltot nyitott... Igaz, legfeljebb három- négy órát aludt, naponta kockáztatta a korábban összegyűjtött forintokat, két-három éve azonban már nagyjából egyenesbe jutott.

Akkor vállalta el a polgár- mesterséget. És ma sem magától van elragadtatva.

— Tudom, csodálkozol, hogy miért hurcoltalak végig a faluban, a határban, ezen a szörnyű, esős napon. Azért, hogy lásd, nem én vagyok a fontos, hanem a falu, a közösség munkája. Hogy lásd, a legelesettebb falu — márpedig a dél-nyírségi községeket mindenki lesajnálja — is élni akar. S élni is fog... Én nagyon hiszek ebben. Ha összefogunk, ha segítjük egymást.

Nyúlgulyás ukrán bográcsban

Nábrádi Lajos

Mándok (KM) — Társadalmunk minden rétegének képviselője megtalálható Gy.- ék családjában. Az értelmiségi, a szakmunkás, a segédmunkás, a munkanélküli és a háztartásbeli. Itt élnek Mándok peremén, egy hosszú utcában. Takaros kis ház, gondozott portával körülvéve. Magasan jár a nap, amikor váratlanul, hívatlanul betoppanok e házba. Hárman ülnek egy asztal körül: anya, fia és lánya. Csak ülnek, nagyokat hallgatnak. Már mindent elmondtak tengernyi gondjukról, halvány elképzeléseikről. Egybehangzó mondandójuk lényege: munkára, szebb jövőre vágynak.

A ház asszonya kérlel: a teljes nevük és címük ne kerüljön az újságba, mert szerinte a segélycsomagok elfogadása nemcsak kellemetlen, de szégyen is. (Az ellenkezőjéről nem lehet meggyőzni.) A rövid bemutatkozás előtt Gy.-né egy magas szárú gyógycipőt

mutat, s mondja, hogy bő tíz éve otthagyta a fatelepi munkát, beteges lett és háztartásbeli. Gondját viseli az öttagú családnak. Beosztja az innen- onnan csordogáló pénzecskét, segélycsomagokat intéz.

A férjéről elmondja, hogy asztalosként dolgozik a még exportálással foglalkozó kft.- nél. A „még” szót hangosan ejti ki. „Megmondtam az uramnak, becsüld meg a munkahelyedet, nehogy te is az utcára kerülj!” — mondja. A nagyobbik fiát így mutatja be: műszaki főiskolát végzett üzemmérnök, augusztusban szerelt le a katonaságtól, majd nehezen munkát talált a vasútnál. A diplomás, katonaviselt fiú reméli, hogy nem fuccsol be a MÁV, ezért tervezi a saját jövőjét. Eljegyzés, nősülés előtt áll.

Az asztalnál ülő fiatalabb fiú ráérősen mondja el történetét. Hogy ösztöndíjasként, szabadjeggyel járt Pestre 4 évig a szakközépiskolába, ahol vasúti távközlő műszerész oklevelet kapott. Érettségi után bevonult katonának,

nyár végén leszerelt, kilincselt munkáért, hiába. Szakmája nem átváltható. Most pályakezdő munkanélküli, 6 hónapig bő 6 ezer forint segélyt kap — mondja lehangoltam

— De mi lesz 6 hónap múlva?

— kérdi mindnyájunktól. Nincs felelet.

Szép arcú lány ül a bátyja mellett. Tizenéves, így rövid a mondandója:

— Nyolc osztályom van. Az Érdért tuzséri fatelepére jártam át munkásbusszal 2 műszakba bő egy évig. A kevés pénz ellenére szívesen dolgoztam ott. Amikor a leépítések miatt kiadták a munkakönyvemet, sírva jöttem haza. Csak 8 hónapig járt nekem a munkanélküli-segély. Újabban havi négyezer forint szociális segélyt kapok a polgármesteri hivataltól. Hogy gyűjtsék így stafírungra?

A falon szentkép és kereszt. Vallásos a család.

Az asszony így folytatja:

— Látja a lányunkon azt a szép gyapjúpulóvert? Az is a csomagban jött Nyugatról. Néhány levelet váltottam egy

Hollandiában élő magyar származású pappal. Jött a hollandoktól két nagy csomag is. Az itteni esperes úr mondta, hogy kérjek csomagot a Kereszténydemokrata Néppárt megyei szervezetétől is. Megadta a címet. Kértem és kaptam. Ruhára kevés pénzt kell kiadnunk. Viszont idén először szenet nem vettünk. A férfiak tuskót ástak ki, gallyat vágtak. A két és fél szoba közül csak egyet fűtünk, azt is fával. Disznó, tyúk és nyúl van. Az uram most vett egy olcsó bográcsot az ukránoktól. A hétvégén szabad tűzön nyúlgulyást főzünk.

A munkanélküli érettségizett fiatalember a hátsó udvarra invitál. Mutatja, hogy itt eteti, gondozza a gömbölyödő disznót és a két tucatnyi nyu- lat. De ez csak napi 1-2 órás elfoglaltság. Többre, másra vágyik — teszi hozzá. Aztán az ölébe vesz egy tarka nyuszit és simogatja szépen, szelíden.