Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-24 / 303. szám
:• Vr Angyal Sándor Mégis, csakazértis egalább most, karáL csonyközel ne nyílj panaszra szám! Homlokom ráncai, bújjatok el, szemem ne párásodj, hangom ne remegj, szívem ne szoríts! Szünet nélkül hadakozó politikusok, most tegyétek le a fegyvert; haragvó szomszédok, rokonok, ne forraljatok új bosz-szút, pereskedők, ne sziszegjetek újabb vádakat. Kemény szívű hatalmasságok, ma ne sértegessetek magas lóról; félszeg erőtlenek, hessegessétek el magatoktól a félelmet! Erős, most ne ijesztgesd a gyengét, gyenge, ma próbálj bízni csöppnyi erődben. Gazdag, most ne kérkedj, szegény, ne sajnáltasd magad... Most, a szeretet ünnepén, kiki kísérelje meg a néha lehetetlennek tűnőt: bízni önmagában, a másik emberben; megbecsülni a keveset is, hivalkodás nélkül, alázattal elviselni a szerencsésebb, gazdagabb életet, és hinni, újra csak remélni a holnapi jobbat, a tisztább és igazságosabb sorsot. Mert, akik leéltek már néhány évtizedet, a karácsonyok eljövetelekor mindig megerősödnek lélekben, kiváltképp, ha arra gondolnak: hányszor és hányszor milyen mélyről kellett (sikerült) felegyenesedniük, egy kicsit felemelkedniük a meghaladhatatlannak vélt szinteken. Mikor így, mikor úgy, mert hogy a csak látszólag tervezhető rejtelmes élet ritkán jár a kedvünkbe, hiszen az Úton érdekek, szándékok, nemes és aljas célok ütköznek a Kereszteződésekben. S ha mind erre visszagondolunk, élénkbe tárul például az a karácsony, amikor a nagyfiú, a családfő tábori levele jelentette a Jézuska érkezését az aggódóknak; amikor a fagyott krumpli édes leve is gyógyszer volt forrón, gőzölgőn; amikor fényes szellők hátán ígérkezett egy új világ, s tűnt el a kevésbé fényes, de pártos széljárással; amikor a Mikulást és Jézuskát Télapóvá öregítették, mert kiűzni azért nem lehetett a riadt telkekből; amikor titokban is hívők ezrei siettek az éjféli misékre. Aztán az új társadalmi felvonás, amikor karácsonyra már történelemmé, sokaknak gyásszá lett a néhány napos szabadság ünnepe, őrizve a reményt egy vértelen feltámadásra... És jöttek gondtalanabb karácsonyi ünnepek is, ajándékokkal, hihetően jobbu- ló élettel, mígnem kiderült, hogy újabb szakadék felé rohanunk, mint oly sokszor történelmünkben. S láss csodát: eljött vértelen feltámadásunk, példánkon ámult a nagyvilág. Egy rendszer pusztulásra ítéltetett s felragyogott újra a hajnalcsillag; a napsütötte tájon tétován kezdtünk megállni a saját lábunkon. Nem hittük, hogy végre — történelmünk során először — a magunk urai lehettünk. Mert génjeinkben hoztuk az átélt sérelmeket, a félelemérzetet, a megaláztatást éppúgy, mint mások a dölyfös uralkodó vágyat, az érdemtelenül megszokott habzsolást, a dühöngő középszerűséget, és a mellőzött tehetséget, a természetessé vált túlértékelést és az értékvesztést. Hoztuk magunkkal és veszítettük a látszatjólétet, „puttonyunkban” az adóssághalmazt, s amikor gyertyát gyújtottunk legújabb történelmünk első fenyőfáján, ott láttuk alatta minden felgyülemlett, jogos és vélt sérelmünket. Aztán jöttek a „kán- tálók", akik nem mindig az Urat siettek dicsérni, hanem a zsákmány után kapkodtak, azért énekelnek... Sértődötten folytatják rigmusukat a régiek, beöltöztek „pásztoroknak” kis- és nagystílű kalandorok... Mégis, csakazértis! Most ne nyílj panaszra szám, hiszen mindenféle bajunk, zavaros gyötrelmünk, az ide hallatszó aknatűz ellenére békében hajtjuk álomra fejünket, mely napközben pedig ugyancsak fő a dráguló élet miatt. Akik egy új gazdasági kísérlet — vagy szakszerűtlen döntések—nyomán kereső foglalkozásukat vesztették, a vékonyan csordogáló támogatásokból bizony nem rakhatják meg gazdagon a fenyő alját, de a szerényebb ünneplést talán nekik sem kell nélkülözniük. S ott vannak a legelesettebbek, akik már sehová se fordulhatnak: talán ők is megkapaszkodhatnak a még így-úgy tehetősebbek segítő kezébe, akik közül, sajnos, jó néhányon játsszák a milliomos éhen halót. ég akkor is, M csakazértis, ha az alakuló új rend tíz- és százezreknek fájdalmas szüléssel jön a világra, akkor is, összeszorított foggal milliók viselik e szülés minden kínját, mert—különösen ilyen tájt, a szeretet hivatalossá ütött ünnepén — egy kicsit visszatér a veszni látszó remény: holnap vagy holnapután a mostani, vagy egy új földi hatalommal talán mégiscsak jobbá tehetjük a magunk sorsát, önmagunknak. H ogy rossz vagyok-e igazán, ezt a kérdést ilyenkor, karácsony szent ünnepe táján szívfacsa- róan kell feltenni magamnak. Mert a gyarlóság vétkében hempergő ember ilyen alkalmakkor tud beszélni önmagával őszintén, képmutató elhallgatások nélkül, tisztán, mint az első, lilán derengő hó a falusi porták seperetlen hátországaiban. A védekezés a fenyőillatú merengésben egyszeriben fölöslegessé válik, nem tudjuk már magunkat megcsalni, és zúgnak, áramlanak a tüdőszorító szózuhatagok, hogy végül is meghozzák a glóriás felol- dozást. Igen. A jászolbölcsős názáreti kisded immár két évezrede áld meg bennünket születése megváltó örömével, hogy ne essünk a kísértésbe nap mint nap, hogy megszabaduljunk gonoszainktól, nem a mindenáron való elpusztításuk, de végleges kilakoltatásuk árán. A bennünk lakó démonnal meg kell küzdenünk, és éppen a csillagszórós, gyertyavilágos napokban, mert ilyenkor megismerhetőbb, erőtlenebb és sebezhetőbb. Egyszer, évtizedekkel ezelőtt látni véltem az ördögöt magam is, épp a szentestét megelőző délutánon. Suttyó gyerekként száguldoztam egész nap sokszobás parókiánk teremnagyságú, hitetlen szobáin keresztül, húztam magam után a favonatot, majd ki a hatalmas udvarra, bele a nekem majd’ derékig érő hósáncok kellős közepébe. Mert nem fogott a hely, nem volt maradásom sehol, vártam, mint minden ránk köszöntő esztendőben a Jézuskát. Nem az ajándékot — mert tudtam, szegények vagyunk —, hanem a családot egybeterelő szeretetten estét, amikor meghatódva állunk valamennyien a saját díszekkel pompássá tett fa alatt, amit mi sohasem gondoltunk szokolnyiki eredetűnek. Nem is hihettük volna ezt, hiszen néha ugyan a piacon vettük meg a tűlevelűt, de volt olyan tényleg ínséges év is, amikor apám ügyeskedett bele fenyőgallyakat egy seprűnyélbe, ám nekünk az éppúgy tetszett, mintha erdőben termett facsoda lett volna. Tényleg. Ezek a karácsonytáji szülői ügyeskedések tették igazán feledhetetlenné az ünneplést. Anyám, ha nem volt pénz, maga főzte a szaloncukrot, mi pedig csomagoltuk a tavalyról maradt selyempapírba, sztani- olba. És öntötte az UNNRA adományként kapott tej- és kakaóporból a csokoládét, aminek ugyan kicsit lisztíze volt, de azért faltuk a cipőtalpvas- tagságú darabokat marékszám. Készültek játékok is ajándékpótlónak, és a rongybohóc, a rossz kabátbélésből- gallérból összeeszkábált, félszeműre sikeredett mackó örökérvényűen beköltözött az életembe. Persze az otthoni praktikák nem mindig sültek el a legnagyobb szerencsével. Történt egyszer, hogy a nyári elhanyagolás miatt a cserépkályha tisztítása — mivel már úgy eresztette a záptojásszagot magából, hogy bírhatatlan volt — éppen a fadíszítés napjára esett. Azaz hogy esett volna, mert apám, akinek rátestálatla- nul is feladata volt a koromkotrás, végül úgy döntött: a szenteste előtt azért mégse! Még egy napot biztosan kibírnak az öreg szilvalekvárral eltömített repedések. Hát nem bírtak! Amikor koradélután bedurrantottunk, még semmi különöset nem lehetett észlelni, büdösebb sem volt, mint máskor. Hanem aztán, amikor belülről izzani kezdtek a cserepek, hatalmas robajjal levált a kályhatető, s szemvillanás alatt korommal-füsttel telt meg a szoba. Elszabadult a pokol! Azt hittem, sőt még látni is véltem, hogy maga az ördög lépett bele az ünnepünkbe, a maga patás, szarvas, szénfekete valóságában. Odalett a fadíszítések angyalhajas-girlandos nyugalma, szétszakadtak a szeretetvárás színes papírláncai. Mindenki vádolt mindenkit a történtekért, a legfőbb „vádlott” - apám - pedig szó nélkül elindult sarat keverni a széthullt cserepek összeta- pasztásához. Nekiláttunk valahogy összekaparni a törmeléket, a mocskot, kiengedni a fojtogató füstöt. A veszekedés naphoz illetlen rohama a szótlanság fenyegetésébe fulladt. És tartott ez mindaddig, amíg el nem készült a most már újraépített födém. Persze befűteni aznap nem lehetett a nyersagyagos cseréptoronyba. Azért, kint a „hall”-ban — mi így hívtuk azt a fűtetlen, sokszögletű szobát, ahol nyaranta remekül lehetett ebédelni, télen viszont fogvacogtató volt még csak átmenni is rajta — mégis feldíszítettük az örökzöldet, aztán kigyulladtak a gyertyafények és felcsendült a békéltető, Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű zsoltár. A szokásosnál kevesebb szavú ünnepi asztalnál, már túlesvén az ajándékbontogatás izgalmain, magam sem vettem észre, hogy mitől érzem só- sabbnak az ételt. Csak néha nyúltam a szememhez, hogy letöröljem a halkan feltoluló könnypatakok nedvességét. Mostanság mégis, ha rosz- szabbul alakulnak a dolgaim, mindegyre csak ezekre a hajdanvolt karácsonyokra tudok gondolni, belőlük újralendítő erőt meríteni. Mert a gyapjasbundájú félelem, a torokmarkoló rettegés, az elbizonyta- lanító akaratkimerülések közepette más munícióra aligha számíthatok. A korom pilleszámyakon kavarog alá, valahonnan, az alacsonyabbra ereszkedett égi magasságokból, fel-felcsap a szemetcsípő füst, körbelengi hivalkodóbb- karácsonyfáink villanyfényeit. De az a befeketedett, angyalváró este így maradt szép, visszahozhatatlanul gyönyörű, mert elvehetetlenül az enyém. Porladó létem egyetlen, immár örök-bemutatóra szóló, mindig hitelképes csekkje. Vele elszámolnom, hiszem, már csak valami távoli, de egyre közelebbről hívogató síkon átkecmeregve kell majd. !ü A rongybohóc vigíliája EvXvíijj tüfy&K Bp;:' -/fia HE!.... ''■£ TTlM ü nneprfefl^letej
