Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
Máiképpen lesz végre? Jelentés a lövészárokból Angyal Sándor V alami nagyon nincs rendjén, ha már a sajtó minduntalan — a sajtóval foglalkozik. Naponta éljük meg a médiaharc újabb fejleményeit, már a könyökünkön jön ki a Hankiss-, meg a Gombárügy, bár tudjuk, hogy itt a név csak álca, valójában politikai-hatalmi érdekek ütköznek a rádió és tévé csataterén. Nem kerüli el a küzdelem hullámverése az írott sajtót sem, bár e terepen lényegesen másabbak a viszonyok, a körülmények. Itt ugyanis jórészt megtörtént a privatizáció, vannak magukat függetlennek valló — és úgy is dolgozó —, továbbá kormányhoz közeli és az ellenzékkel szimpatizáló lapok. A „frontok” tehát tisztázot- tabbak, s ez így is van rendjén egy önmagát demokratikusnak tartó rendszerben. Ám anélkül, hogy magam is a köldöknézés hibájába esnék, csupán az arányokra szeretnék egy pillantást vetni, mely mindenféle sajtóorgánumnál kimutathatóan jó vagy rossz. Vagyunk jó néhányan a pályán — egyesek által kedves jelzővel köpönyegforgatókként minősítve, mintha az újságírás nem szakma volna —, akik megéltük a diktatúra kötelező sikerpropagandáját, s akik talán éppen a csömör miatt igyekeztek tenni a rendszer lebontásáért, sok esetben lényegesen többet, mint az új elit néhány hangoskodója. — A magyar sajtó és ezen belül a Kelet-Magyarország a politikai átalakulásban fontos szerepet játszott. Öt év alatt a párt szócsövéből, a párt- propaganda eszközéből a rendszerváltás eszközévé, olykor (egy-egy válságos időszakban) „motorjává” vált — olvashatjuk a pártállam lebontását megörökítő megyei pártatlan kiadványban... így aztán jól tudjuk, hogy az embereket nem lehet áltatni, becsapni, a bolhát elefántnak, a kudarcot sikernek, a bánatot örömnek mutatni. A mögöttünk hagyott rendszerben gyakorta ez volt a pártparancs a sajtónak (s hányfelé mentek még hasonló parancsok, s milyen kevesen voltak, akik ellent tudtak állni azok teljesítésének), mert a különböző szintű hatalmasságok a rendszer elleni támadásnak vélték, ha az újságíró történetesen tollhegyre tűzte a kenyér minőségét, a rossz munkafeltételeket, avagy — uram bocsá’! — egy főnök kiskirálykodását. Mostanság mintha kezdene visszaköszönni ez az aránytévesztés mindkét irányból. Mert igaz, hogy a rendszer lelkes kritizálói olykor a bolhát is elefántnak igyekeznek láttatni, méghozzá szívósan, kidolgozott menetrend szerint. (Ez nem egyenlő azzal a természetes jelenséggel, hogy az ellenzéknek a bírálat sajátja.) Ugyanakkor a rendszer hívei ott is ellenzéki támadást vélnek felfedezni, ahol pedig csupán tisztességes kritikáról van szó, netán a segítség- adás szándékáról. A kölcsönös dühítés aztán rendre durva támadássá fajul személyeskedéssel fűszerezve. Ilyenkor jön a féktelen kommunistázás, meg az, hogy ez a kormány hazudo- zik, kinek milyen a múltja, avagy ki milyen posztra teljesen alkalmatlan. Ne tagadjuk: a sajtó is hibás abban, hogy a dolgok idáig fajulhatnak, mert mind az írott, mind az elektronikus orgánumok sietve adnak helyet a botrányízű kirohanásoknak, a minden alapot nélkülöző feltételezéseknek, tényeknek beál- lít\’a azokat. S tesznek „naggyá” egyébként jelentéktelen limlom politikusokat, akiknek talán holnap már a nevére sem emlékszünk, s most is csupán azért koptatjuk rajtuk a szavainkat, mert a sajtó — tisztelet a kivételnek — állandóan szerepelteti őket. Bizonyára mi is beleestünk már ebbe a csapdába, bár egy legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a Ke- let-Magyarországot az olvasók több mint 60 százaléka tartja pártatlannak, elfogulatlannak, megbízható hírforrásnak. (A többi rész megoszlik úgy, hogy fele arányban kormánypárti, illetve ellenzéki a lapunk.) Ezért magunknak is mondom, hogy a demokráciát alantas szenzációhajhászással meglehetősen alá lehet ásni, aránytalan közlésekkel fokozni az elkeseredést, táplálni a kilátásta- lanság érzését, avagy a másik oldalról bátorítani a túlzott küldetéstudatot, a hatalmi cinizmust. Az újság — ahogy mondani szokás — veszélyes üzem, a politikai harc lövészárka. Itt egy rosszul megválasztott célpont, vagy egy rossz irányzás jóvátehetetlen károkat okozhat, nemcsak egy embernek, hanem a nagyobb közösségeknek is. Ezért érthető, hogy a tisztességes tájékoztatásért dolgozók elzárkóznak a még oly csábító bulváros, sokkoló jobb- és baloldali szélsőségektől, s megmaradnak a tárgyilagosság talaján. T udják, így szolgálhatják leginkább azt a békés forradalmat, ami napjainkban zajlik. Az ilyen információáramoltatás nem jelenti a múlt, a felelősség elfödését, de az oktalan fenyegetőzést sem. Az ilyen tájékoztatásban jól megfér egymás mellett a hatalom és az ellenzék határozottsága és toleranciája, de nincs helye a fröcs- kölésnek, a dölyfös pattogásnak. Pénzért igazi értéket A helyi kultúrkincset védeni kell a piac ártalmaitól Illés Balázs Az elmúlt három évben, de különösen az 1990-ben megtartott első szabad ország- gyűlési képviselő-választás óta a korábban megindult folyamat még inkább kiterebélyesedett, és némi túlzással a múlt századi reformkorhoz hasonló pezsgő, egyre dinamikusabb egyesületi életnek lehetünk tanúi. Jelenleg az országban 16 910 társadalmi szervezetet, egyesületet tart számon a statisztika, amelynek közel 10 százaléka kulturális, ill. kulturális jellegű. Az új egyesületi infrastruktúra — még jelenlegi, kezdeti állapotában is — hiánypótló szerepet tölt be a mai művelődésben, a lokális kommunikációban, a speciális igények kielégítésében. Az állami és az öntevékeny szektor közötti együttműködés és munka- megosztás a helyi társadalom egyik legfontosabb jellemzője. Ha mégis valamiféle tipizálást, kategorizálást kellene tennünk e dinamikus, meglehetősen heterogén és vegyes folyamatokban, akkor az ön- szerveződésnek négy nagy típusát lehetne megkülönböztetni. Először is jól megkülönböztethető egy egészségügyi, rehabilitációs, egészségmegőrzési vonulata a mozgalomnak. A másik irányultsága az ön- szerveződésnek valamilyen módon az ifjúság és a gyermek, illetve az ifjúság és a gyermekek érdekvédelme. A harmadik nagy tömbje a „voluntary fjeidnek” a természetéi, negyedik típusba a közművelődéshez, felnőttoktatáshoz leginkább kapcsolódó szocio- kulturális jellegű egyesületek, szövetségek tartoznak. A civil társadalom fejlődését, így az öntevékeny szervezetek gyorsabb kibontakozását is hátráltatja, hogy az ön- kormányzatok és az egyesületek között nem alakult még ki egy tapasztalatokra épülő, kölcsönösségen alapuló kipróbált együttműködési — partneri viszony. Másfelől az új szervezetek krónikus tőkehiánnyal küszködnek, saját tagdíjból nem képesek magukat fenntartani, az alapítványi források is végesek. Hiányzik az önigazgatás sokéves gyakorlata is. A jövő a vállalkozni is tudó közművelődési intézménnyé. Hisz kevés a pénz a kultúrára és több lábon kell megállni. Ki kell használni azt a történelmi szituációt, hogy megváltoztak a szabályok, nincsenek szokásrendszerek. A legjobb, ha a kulturális szakmából jön a kezdeményezés és akkor lesz sikeres a vállalkozás. ha élő közösségekre épül. Szponzorok keresése, a vállalkozókkal kiépített jó partneri kapcsolat eszköz lehet az új típusú kultúrafinanszírozásnak. Tudomásul kell venni, hogy a kultúra piacán is versenyhelyzet alakult ki, amely csak az értékes vagy a vevők igényeit kiszolgáló terméket díjazza. Régi intézmények tűnhetnek el, új szervezetek jönnek létre a romokon. Egy állandó változás részesei vagyunk, számba kell venni a kihívásokat, ha az intézmény talpon akar maradni. A közönség, a lakosság a pénzéért értéket, a társadalmi megélhetését biztosító árut, szolgáltatást akar kapni. Az egyik lehetséges állapot és gyakorlat az, hogy az egyesületek, mint korábban az intézmény szakkörei, klubjai helyet kapnak a művelődési otthonokban, használhatják annak berendezését, helyiségeit. Ilyen értelemben a művelődési házak, mint az öntevékeny szervezetek háttérintézményei működnek. A másik megoldás az lenne, hogy a művelődési otthon alapítványi formában működik, amelynek részese az egyesület és mindazok a szervezetek, egyének, akik részt vesznek fenntartásában. Napirenden lehet egy harmadik változat is — hosszabb távon —, amelynek értelmében az önkormányzat — a település egész lakosságának művelődési céljait, érdekeit szolgáló egyesületnek, klubnak, vagy egyéb más közösségnek adja át az intézményt működtetésre s a tevékenység, fenntartás egy részét továbbra is támogatja. Új színfoltjai a megye kulturális életének a népfőiskolák. Pótolhatatlan szerepet töltenek be a helyi társadalom újraépítésében, az új demokratikus önkormányzatok megerősítésében. Az oktatás és nevelés kérdései mellett fontos teret szentelnek az erkölcsi kérdéseknek, kiemelkedő szerep vár rájuk a hátrányos térségünk gondjainak megoldásában, segítésében. A megyei népfőiskolák közösségi népfőiskolák, de segítenek az egyéni problémák megoldásában is. (Pl. munkanélküliség, magányosság, kertészkedés, stb.) A helyi céloknak és igényeknek megfelelően a népfőiskolák eddig kialakult típusai Magyarországon a következők: Sarkalatos kérdése a következő éveknek, hogy milyen legyen a kulturális élet a piaci viszonyok között, hogyan hat majd a piac a közművelődésre, a privatizáció még fokozottabb kibontakozása. Jelenleg ugyanis a helyzet az, hogy a közművelődés nagymértékben kommercializáló- dik és az intézmények egy részének tevékenységében domináns szempont a profitszervezés. A kérdés tehát az, hogy a kulturális életben milyen mértékben válhat áruvá a kultúra, a közművelődési szolgáltatás. A válasz az, hogy a kultúra, a közművelődés sehol sem képes eltartani önmagát. Tehát azt támogatni kell bonyolult és kevésbé bonyolult áttételes mechanizmusok útján. Fontos követelmény, hogy az értékeket és a szocio-kulturális szolgáltatásokat, valamint a helyi kultúrkincset védeni kell a piac ártalmaitól és az alapellátást mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Aki hallja, adja át Lázár Ervin Most aztán nagy bajban vagyok. írnom kellene. Ugyanis megérkezett a szerkesztő úr megtisztelő felkérése, hogy vegyek részt a pályázaton. Sajnos, nem tehetem. S nehogy a szerkesztő úr valami hátulról mellbe fondorlatra gyanakodjék, azt is elmondom, hogy miért. Persze csak akkor olvassa el ezt a kis mentegetőzést, ha van kedve legbelsőbb magánügyeimmel foglalkozni. Szerkesztő úr! Szívszorító dolog történt velem. Elhagyott a múzsám. Arról a bizonyosról van szó, aki állítólag homlokon csókolja az embert. Aki egyszer csak hipp-hopp! összeáll a szobasarki félhomályból, a falra vetülő fény- pöttyöcskékből vagy a kinti utcazajból, csendből, könnyedén átlibeg a negyedik emeleti ablak üvegén, és letelepszik valahová a szobába — a könyvespolc tetejére, a széktámlára, esetleg a csilláron hintázik. És mintha más dimenzióba kerülne tőle az ember. Más írók azt mondják, hogy ez marhaság. Az ember nekiül, küzd, izzad, vicsorog, birkózik a mondatokkal és kész. Persze, nincs ez másképp a múzsával sem. De azért mégis... Ráadásul ez nem is az első múzsám, aki elhagyott. Ifjú koromban volt egy szép, tüllökbe öltözött leánykám, világított a nagy, kerek, kék szeme, elárasztott csengő-bongó rímekkel, versfolyamokkal; epigrammákat, ódácskákat lebegtetett felém, a matematikatanáromnak nyilván fogalma sem volt róla, hogy miért hallgatom olyan átszellemült arccal a másodfokú egyenlet megoldó képletének magyarázatát, nem láthatta, hogy egy tüllbe öltözött leány ül mellettem a padban, és számok helyett verset körmölök a kockás füzetbe. Hogy aztán mi nem tetszett rajtam? Nem tudom. Lehet, hogy a verseim? Mindenesetre — akár napra is meg tudnám mondani, 1954 őszén, a Ménesi úti kollégium egyik második emeleti szobájában történt — tüllökbe öltözött múzsám kiment az ablakon, és soha többé nem jött vissza. Soha többé egy árva verssort nem tudtam leírni. Eleinte még próbálkoztam, megrágott ceruzacsonkok között ücsörögtem éjszakánként, tekingettem jobbra, balra, hátha jön. De nem jött. Úgy gondoltam, az írás számomra, mint ifjúkori kaland, befejeztetett. De 1957-ben egy udvarvégi, sötét pécsi albérleti szobában valaki kopogott az ablakomon. Egy meghatározhatatlan korú nő állt az ablak előtt, a szeme véraláfutásos, a ruházata különböző korok kelléktárából válogatva, gyöngyökkel kivarrt mellénykéje félig letépve fityegett rajta. „Mit akar?” — kérdeztem hökkenten, de akkor már mint a füst, fölemelkedett a földről, és besuttyant a szobába. „Mit akarhatnék, te balgatag! — mondta némi lenézéssel. Akkor kezdtem el prózát írni. „Ez az új múzsád, öregem” — mondtam magamnak, és hogy, hogy nem, megszerettem ezt a loncsos, loboncos, szeszélyes némbert, aki olyan szép is tudott lenni, mint a nap, és rút is, mint a bakacsinfekete éjszaka. Nem akarom untatni sem a tisztelt szerkesztő urat, s ha úgy adódna, a tisztelt olvasót még kevésbé. Elég legyen annyi, hogy fenekestül fölforgatta az életemet, annyi rémséget kellett kiállnom mellette, hogy bele se fogok a leírásba. Volt úgy, hogy hónapokra eltűnt, máskor a kocsmákat kellett járnom utána. Vedelt, mint egy kocsis, aztán meg előkelő urak között vonult, s amikor integettem, hogy hé, itt vagyok, szemérmetlenül rám öltötte a nyelvét. De aztán mindig hazajött. Tépetten, rongyosan, kóvályogva vagy fénylőn — de megjött. Tavalyig. Azóta nincs. Pedig kutattam már utána erdők mélyén, tengerparton, isten háta mögötti nádasokban, réteken, múzeumokban. Mert most már semmilyen kocsmában nem látták. Bizony, szerkesztő úr, lehet, hogy végleg itthagyott. Talán vállalkozónak állt. Azzal hiteget valakit, hogy segít reklámot írni. Vagy memoárt. Vagy belépett valamelyik pártba. Esetleg lapot alapított. Előfordulhat, hogy egzisztenciahitel után kajtat. Vagy valahol vidéken egy hordóra állva szónokol, és dühödten szidja a kormányt. Az is lehet, hogy az ellenzéket szidja. De kitelhetett tőle, hogy mind a kettőt. Kérem, ne dőljön be neki. Lop, csal, hazudik. Egy szava sem igaz. Amit meg komolyan mond, azt olyan különleges abrakadabra nyelven mondja, hogy senki más nem érti meg, csak én. Én se pontosan, pedig már több mint harminc éve ismerem. Kérem, ha találkoznak vele, mondják meg neki, itt ülök, és várom. Mert amíg haza nem jön, nem tudok a szerkesztő úrnak cikket írni. Aki hallja, adja át! X Xtta-Mmmmak Umiti mtlUfSat 11 Andrássy György: Napsütésben
