Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-12 / 293. szám

Csak a lélek maradhat fiatal Az örökbecsű Rómeó és Júlia a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Az örökifjú szerelmespár. Orosz Helga és Petneházy Attila A magyar színjátszás kétszáz éves jubileuma Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Minden színházlátogatónak van egy olvasata Shakespe­are halhatatlan művéről. Ki­ki a maga élményei, szere­lemfelfogása alapján ítéli meg az előadást. Ez a dolgok természetes rendje. Az is he­lyénvaló, hogy sokan össze­hasonlítást tesznek: vajon volt-e olyan a frissen látott előadás, mint az, amelyet va­lamikor láttak. Pedig a produkciót önmagá­ban szabad megítélni. A nyír­egyházi Móricz Zsigmond Színház nagy feladatra vállal­kozott, amikor elhatározta, hogy bemutatja a Romeo és Júlia című tragédiát. Az elő­adás felemás eredményeket hozott. (De erről majd ké­sőbb.) A tizenhatodik század vége felé Shakespeare számára fon­tos kérdés, hogy ártalmas-e a szerelem? Éppen szerelmes, s amíg ez az érzés hevíti, nem­igen gondol az ember ártalmas voltára. A költő képzeletét már korábban is élénken fog­lalkoztatta a nemiség, ott buj­kál kimunkáltabb, nyersebb változatokban a . különböző művekben. A Romeo és Jú­liában is központi kérdés ez, átitatja a dialógusokat, a főhő­sök érzelmi életét. A színészi játékban (különösen az Orosz Helgáéban) olykor már a hi­telességet is veszélyezteti. A tragédiát szokás úgy értel­mezni, mint amelyben a kö­zépkori erkölcsök okozzák a szerelmesek halálát. A bosszú is véget ért már, a gyűlölet főképpen a szolgák szintjén él tovább. A két ádáz családfő komikus figura, olykor talán félelmetesnek látszanak, de lényegében ártalmatlanok. Er­re utal Csíkos Sándor és Szi­geti András alakítása is. Ha Tybalt garázdasága, Mercutio izgágasága föl nem lobbantaná, senkinek sem esne bántódása amiatt, hogy Mon­tague vagy Capulet. A fiatalok nem fémek a bőrükbe, ön­érvényesítésük teret keres magának, belefut a gyűlöletbe. A színpadon a szerelem három változata jelenik meg: Romeo Rózáért epekedik, Páris megkéri Júlia kezét. Romeo álmodozik, sóhajtozik, világfájdalmát nem lehet és szabad komolyan venni. Páris a gyakorlat embere, de leendő házasságából kihagyja az érzelmeket, nem Júliának, hanem az apjának udvarol. Romeo és Júlia találkozása mutatja a harmadik változatot, amely újszerűségében igazi, valóságos és légies. Ebben az eszményi kapcsolatban elemi erővel szabadul fel a szexuali­tás, s ez olyan sürgetővé teszi az egyes helyzetek meg­oldását, hogy igazában arra sincs idő, hogy a megoldási lehetőségeken töprengjenek a főhősök. Romeo és Júlia szük­ségszerűen a végzetük felé fut­nak. A csak megízlelt szerelmi gyönyör után legközelebb a hideg sírboltban találkoznak. A haláluk mindenkit meg­rendít, a családok kezet nyúj­tanak egymásnak, kibékül a szembenálló két világ. Ezért kellene meghalniuk? Vajon nem azt a nosztalgiát fogalmazzák meg mind a ket­ten, hogy örökös vágyakozá­sunk a tiszta ifjúság után egyszer csak véget ér? Csak lélekben maradhatunk fiata­lok, mert a testünk megöreg­szik, s alkalmatlanná válik az álmok megvalósítására? Ké­szen kell tehát lennünk, hogy lélekben újra meg újra feltá­madjunk a szerelem által, mert egyszer végképp elérkezik a felnőtt kor, amely pedig nem más, mint képtelenség az il­lúziókat valóságosnak megél­ni. Az előadás díszlete (Gyarmathy Agnes munkája) uralkodott a darab fölött. Minduntalan elé nyomako- dott, olykor a nézőket is fe­nyegette. Henry Moore-t idéz­te a stilizált emberpár, amely egyszerre volt hálószoba és vár, veronai terecske és krip­tabolt. Funkcionálisan lehetett alkalmas, de a darab szellemi­ségétől idegen. A modernség­re való törekvés elfogadható, de Shakespeare színpada tilta­kozik ez ellen a mesterkéltség ellen. Júlia kiválasztása nem volt könnyű. (Állítólag nehezen akadt rá jelentkező.) Orosz Helga Nyíregyházához, a színházhoz való őszinte ra­gaszkodását jelzi, hogy szí­vesen jött és lett Júlia. Olyan- e, amilyen a képzeletünkben él? Nem va­lószínű. Kissé nyersebb, oly­kor kéjsóvá- rabb, mint ahogy egy ti­zennégy éves lányhoz illik. Több finom­ságot, nőies lágyságot vár­tunk a hangjá­tól, mert ben­nünk élt az Ármány és szerelem Luj­zája. Túlságo­san sietett, ő sem és mi sem élhettük bele magunkat a benne hullám­zó érzésekbe. Játékában ke­vés volt a líra, a bensőséges- ség. O már tudta, ami csak később következett be. Romeo nagy talány. Petne­házy Attila álmodozó fia­talembere sem az, aki mar­kánsan megjeleníthetné a sze­relem hatására tragikus hőssé váló csélcsap fiút. Petneházy akar valamit, s ez tökéletesen látszik. Küzd a figurával, sze­retné, ha tudna vele azonosul­ni, de játékából mintha hiány- zana Shakespeare filozófiájá­nak érintése: csak fiatalon él­hetjük meg az örökkévalóság néhány pillanatát, akkor, ami­kor elizzunk a szerelemben. Petneházy túlontúl dinamikus, a határozatlanságában is hatá­rozott. Mercutio a tragédia egyik legnagyobb figurája. Gados Béla alakítása emlékezetesen jó. Teli van természetes embe­ri érzésekkel, ugyanakkor bölcs humora kiemeli társai közül. Talán csak a halála előt­ti pillanatok nincsenek kidol­gozva, nem mélyül el kel­lőképpen Mercutio felis­merése: az esztelen gyűlölet a halálba vezet. Maradéktalanul lehetett örülni Mát hé Eta szerepfor­málásának. Dajkája az volt, aminek lennie kellett: kerí­tőnő, aki az életvidám tes­tiséget hirdeti. Nagyszabású komikus alkat, a tragédiával nem tud mit kezdeni, ezért is lesz a szerelem elárulója. Máthé Eta játékában régen gyönyörködtünk ennyire. Lőrinc barátot Kocsis Antal alakította. Fontos és ellent­mondásos szerep az övé. Ko­csis fokozatosan talált magára, de még így sem sikerült maradéktalanul a figurában rejlő szeretetteljes bölcses­séget kisugároznia. Csikós Sándor Capuletje jól érzékelteti, hogy nem két világ harcáról van szó a darabban, mert az öregek fölött már eljárt az idő. Capulet inkább hasonlított egy infantilis öregemberre, mint egykori ha­talmas önmagára. Kívül is, belül is volt a szerepében. S ezt a kettősséget kitűnően ér­zékeltette Csikós játéka. Szigeti András Montague-ja inkább azt mutatta, hogy az idős ember nem érti már az if­júságot, az apa nem ismeri a fiát, megrendülése sem igazán őszinte. Szigeti a lényegre koncentrált, s néhány mozdu­lattal rajzolta meg a figurát. Bárány Frigyesnek az igaz­ságosztó herceg szerepében arra is volt ereje, hogy a maga fájdalmát előre engedje, hiszen ebben a tragédiában őt is érte veszteség. Giricz Mátyás rendezése hű­ségesen követte az eredetit, bár a díszletet nem lett volna szabad elfogadnia. A lépcső­kön való lábdübögés, a bú­jócska, a várhoz is hasonlító térképződmény csökkentette az amúgy sem nagy színpadot, másrészt olykor beláthatatlan- ná is tette az így létrejött kis teret. Meggondolandó az az érzelmi harsányság is, amel­lyel Romeo és Júlia lénye­gében lesüllyednek a dajka színvonalára. Pedig az, hogy másképpen élik meg a sze­relmet, nem lehet vita tárgya. A színház nagy erőfeszítését említettem a bevezetőben. Jó, hogy láthattuk a Romeo és Jú­liát. Régóta várunk erre az ün­nepi pillanatra. Máriás József „1792. november 11-et írunk. Ezen az őszi estén a Rhédey-kúria nagy bálter­mében meggyúltak a gyertyák s Kótsi Patkó János kimondot­ta az első magyar szót a Titkos ellenkezés, vagy Köleséry című posszéban.” Janovics Jenő színháztör­ténész szavait idéztük arról az eseményről, amely a kolozs­vári állandó magyar színját­szás kezdetét jelentette. Az évforduló tiszteletére szentelt ünnepségsorozat de­cember közepén zajlik Erdély fővárosában. Országos, sőt nemzetközi viszonylatban is fontos esemény ez, amely is­mételten felszínre hozza meg­határozó szerepünket a ma­gyar kultúrtörténet alakításá­ban. Létrejötte nem elszigetelt je­lenség. Ugyanabban az idő­szakban alakul meg az Erdé­lyi Nyelvművelő Társaság, amelynek különböző szakosz­tályai akadémiai rendszerű ku­tatási programokat fogalmaz­tak meg, s később megjelent folyóiratuk, az Erdélyi Muse­um meghirdette pályázatra született meg nagy nemzeti drámánk, a Bánk bán. A színház kétszáz esztende­je mindenkori és örök harc a fennmaradásért, a nemzeti kultúra megteremtéséért, az európai szellemi áramkörbe való bekapcsolódásért. Ravasz László püspök jelentőségét akként méltatta: „A színház történetében megszólal Erdély lelke, felragyognak műve­lődési eszményei s mindezek­ből nagy igazságok és vigasz­talások sugároznak felénk.” Az ötven évvel ezelőtt leírt szavak ma is érvényesek. Ért­hető tehát e ragaszkodás, amellyel hozzá viszonyulunk, érthető a szeretet, amely a ko­lozsvári magyar színházat és operát ma is körülveszi. Előadásain diákok ezrei és tízezrei nőttek fel, nyertek múlhatatlan élményeket. A kolozsvári diákok szellemi édesanyja a Szamos-parti in­tézmény, amely ma is fényes csillag Erdély magyar kultúrá­ja égboltozatán. Kétszáz év diadalmenet, kétszáz év kemény küzdelem. Talán merész mindezt egy mondatba sűríteni, de így igaz. Sokszor megtörtént, hogy a fénypontot nehéz évek követ­ték, s az sem volt ritka, ha a nehéz években is akadtak segí­tőkész kezek, amelyek bőkezű mecénásként átsegítették őket a már-már lehetetlen hely­zeten. A kétszáz évvel ezelőtt gyökeret eresztett fa kisarjadt. Termését széthordta a szél, gyümölcseiből más városok közönsége is részesülhetett. Hatása más módon is érvénye­sült: mellette ma ott dolgozik az öt „kistestvér” — a nagy­váradi, marosvásárhelyi, szat­mári, sepsiszentgyörgyi, te­mesvári magyar színház, me­lyek magyar kultúránk vég­váraiként állnak helyt a gazda­sági gondok és szellemi váltá­sok szorításában. A december közepén zajló megemlékezéssorozat ismét ráirányítja a kulturális világ fi­gyelmét arra a színházra, amely szinte a kezdetektől Shakespeare-t játszott, s mind­végig élvonalbeli színház ma­radt, jó néhány fejezettel gaz­dagította a magyar színháztör­ténetet. El kell mondani azt is, hogy bár semmi ilyen rangsoro­lás nincs — a kolozsvári szín­ház ma is az erdélyi magyar­ság legrangosabb művészeti intézményei sorába tartozik. S az marad akkor is, ha műsor­rendjét nem népszerűsítheti Kolozsvár utcáin. A néma ha­rang „szava” messzebb hallik — mondotta egy református prédikátor. S így van. Termé­ben estéről-estére megszólal a gong, prózai vagy zenés elő­adásokon zúg a taps. Reménysugár ez a kilátásta- lanságban, a szorongattatás- ban. A SZÍNHÁZ s mellette AZ OPERA él, s általa mi is. Éljen nagyon sokáig, az elkö­vetkező évszázadokban, szín­padán csendüljön fel a hamleti kérdés — lenni vagy nem len­ni —, s mintegy válaszként a ragaszkodás szava is: „hazám, hazám, Te mindenem...” Amíg ezt hallhatjuk, addig bi­zakodnunk is szabad egy ke­veset... vagy még annál is töb­bet. A jelenlegi Állami Magyar Színház és Állami Magyar Opera Kolozsváron Sárándi József: Megtérés Elindul ez a szöveg is bizonytalan sorsa felé írója csupa görcs Fogcsikorgatás nappala éjszakája Nem volt ez mindig így — manapság másképpen gonosz a világ Nem tudok tovább rontani rajta Tehetetlenségem borba fojtom és ha kiheverem a mámort Istennek fogok ministrálni I *- Jt^üt-M^yarúrszághétvégimáfékfmt 1992, decmSsr 12, Máthé Eta a dajka szerepében Balázs Attila felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents