Kelet-Magyarország, 1992. december (52. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-12 / 293. szám
Csak a lélek maradhat fiatal Az örökbecsű Rómeó és Júlia a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Az örökifjú szerelmespár. Orosz Helga és Petneházy Attila A magyar színjátszás kétszáz éves jubileuma Nagy István Attila Nyíregyháza (KM) — Minden színházlátogatónak van egy olvasata Shakespeare halhatatlan művéről. Kiki a maga élményei, szerelemfelfogása alapján ítéli meg az előadást. Ez a dolgok természetes rendje. Az is helyénvaló, hogy sokan összehasonlítást tesznek: vajon volt-e olyan a frissen látott előadás, mint az, amelyet valamikor láttak. Pedig a produkciót önmagában szabad megítélni. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház nagy feladatra vállalkozott, amikor elhatározta, hogy bemutatja a Romeo és Júlia című tragédiát. Az előadás felemás eredményeket hozott. (De erről majd később.) A tizenhatodik század vége felé Shakespeare számára fontos kérdés, hogy ártalmas-e a szerelem? Éppen szerelmes, s amíg ez az érzés hevíti, nemigen gondol az ember ártalmas voltára. A költő képzeletét már korábban is élénken foglalkoztatta a nemiség, ott bujkál kimunkáltabb, nyersebb változatokban a . különböző művekben. A Romeo és Júliában is központi kérdés ez, átitatja a dialógusokat, a főhősök érzelmi életét. A színészi játékban (különösen az Orosz Helgáéban) olykor már a hitelességet is veszélyezteti. A tragédiát szokás úgy értelmezni, mint amelyben a középkori erkölcsök okozzák a szerelmesek halálát. A bosszú is véget ért már, a gyűlölet főképpen a szolgák szintjén él tovább. A két ádáz családfő komikus figura, olykor talán félelmetesnek látszanak, de lényegében ártalmatlanok. Erre utal Csíkos Sándor és Szigeti András alakítása is. Ha Tybalt garázdasága, Mercutio izgágasága föl nem lobbantaná, senkinek sem esne bántódása amiatt, hogy Montague vagy Capulet. A fiatalok nem fémek a bőrükbe, önérvényesítésük teret keres magának, belefut a gyűlöletbe. A színpadon a szerelem három változata jelenik meg: Romeo Rózáért epekedik, Páris megkéri Júlia kezét. Romeo álmodozik, sóhajtozik, világfájdalmát nem lehet és szabad komolyan venni. Páris a gyakorlat embere, de leendő házasságából kihagyja az érzelmeket, nem Júliának, hanem az apjának udvarol. Romeo és Júlia találkozása mutatja a harmadik változatot, amely újszerűségében igazi, valóságos és légies. Ebben az eszményi kapcsolatban elemi erővel szabadul fel a szexualitás, s ez olyan sürgetővé teszi az egyes helyzetek megoldását, hogy igazában arra sincs idő, hogy a megoldási lehetőségeken töprengjenek a főhősök. Romeo és Júlia szükségszerűen a végzetük felé futnak. A csak megízlelt szerelmi gyönyör után legközelebb a hideg sírboltban találkoznak. A haláluk mindenkit megrendít, a családok kezet nyújtanak egymásnak, kibékül a szembenálló két világ. Ezért kellene meghalniuk? Vajon nem azt a nosztalgiát fogalmazzák meg mind a ketten, hogy örökös vágyakozásunk a tiszta ifjúság után egyszer csak véget ér? Csak lélekben maradhatunk fiatalok, mert a testünk megöregszik, s alkalmatlanná válik az álmok megvalósítására? Készen kell tehát lennünk, hogy lélekben újra meg újra feltámadjunk a szerelem által, mert egyszer végképp elérkezik a felnőtt kor, amely pedig nem más, mint képtelenség az illúziókat valóságosnak megélni. Az előadás díszlete (Gyarmathy Agnes munkája) uralkodott a darab fölött. Minduntalan elé nyomako- dott, olykor a nézőket is fenyegette. Henry Moore-t idézte a stilizált emberpár, amely egyszerre volt hálószoba és vár, veronai terecske és kriptabolt. Funkcionálisan lehetett alkalmas, de a darab szellemiségétől idegen. A modernségre való törekvés elfogadható, de Shakespeare színpada tiltakozik ez ellen a mesterkéltség ellen. Júlia kiválasztása nem volt könnyű. (Állítólag nehezen akadt rá jelentkező.) Orosz Helga Nyíregyházához, a színházhoz való őszinte ragaszkodását jelzi, hogy szívesen jött és lett Júlia. Olyan- e, amilyen a képzeletünkben él? Nem valószínű. Kissé nyersebb, olykor kéjsóvá- rabb, mint ahogy egy tizennégy éves lányhoz illik. Több finomságot, nőies lágyságot vártunk a hangjától, mert bennünk élt az Ármány és szerelem Lujzája. Túlságosan sietett, ő sem és mi sem élhettük bele magunkat a benne hullámzó érzésekbe. Játékában kevés volt a líra, a bensőséges- ség. O már tudta, ami csak később következett be. Romeo nagy talány. Petneházy Attila álmodozó fiatalembere sem az, aki markánsan megjeleníthetné a szerelem hatására tragikus hőssé váló csélcsap fiút. Petneházy akar valamit, s ez tökéletesen látszik. Küzd a figurával, szeretné, ha tudna vele azonosulni, de játékából mintha hiány- zana Shakespeare filozófiájának érintése: csak fiatalon élhetjük meg az örökkévalóság néhány pillanatát, akkor, amikor elizzunk a szerelemben. Petneházy túlontúl dinamikus, a határozatlanságában is határozott. Mercutio a tragédia egyik legnagyobb figurája. Gados Béla alakítása emlékezetesen jó. Teli van természetes emberi érzésekkel, ugyanakkor bölcs humora kiemeli társai közül. Talán csak a halála előtti pillanatok nincsenek kidolgozva, nem mélyül el kellőképpen Mercutio felismerése: az esztelen gyűlölet a halálba vezet. Maradéktalanul lehetett örülni Mát hé Eta szerepformálásának. Dajkája az volt, aminek lennie kellett: kerítőnő, aki az életvidám testiséget hirdeti. Nagyszabású komikus alkat, a tragédiával nem tud mit kezdeni, ezért is lesz a szerelem elárulója. Máthé Eta játékában régen gyönyörködtünk ennyire. Lőrinc barátot Kocsis Antal alakította. Fontos és ellentmondásos szerep az övé. Kocsis fokozatosan talált magára, de még így sem sikerült maradéktalanul a figurában rejlő szeretetteljes bölcsességet kisugároznia. Csikós Sándor Capuletje jól érzékelteti, hogy nem két világ harcáról van szó a darabban, mert az öregek fölött már eljárt az idő. Capulet inkább hasonlított egy infantilis öregemberre, mint egykori hatalmas önmagára. Kívül is, belül is volt a szerepében. S ezt a kettősséget kitűnően érzékeltette Csikós játéka. Szigeti András Montague-ja inkább azt mutatta, hogy az idős ember nem érti már az ifjúságot, az apa nem ismeri a fiát, megrendülése sem igazán őszinte. Szigeti a lényegre koncentrált, s néhány mozdulattal rajzolta meg a figurát. Bárány Frigyesnek az igazságosztó herceg szerepében arra is volt ereje, hogy a maga fájdalmát előre engedje, hiszen ebben a tragédiában őt is érte veszteség. Giricz Mátyás rendezése hűségesen követte az eredetit, bár a díszletet nem lett volna szabad elfogadnia. A lépcsőkön való lábdübögés, a bújócska, a várhoz is hasonlító térképződmény csökkentette az amúgy sem nagy színpadot, másrészt olykor beláthatatlan- ná is tette az így létrejött kis teret. Meggondolandó az az érzelmi harsányság is, amellyel Romeo és Júlia lényegében lesüllyednek a dajka színvonalára. Pedig az, hogy másképpen élik meg a szerelmet, nem lehet vita tárgya. A színház nagy erőfeszítését említettem a bevezetőben. Jó, hogy láthattuk a Romeo és Júliát. Régóta várunk erre az ünnepi pillanatra. Máriás József „1792. november 11-et írunk. Ezen az őszi estén a Rhédey-kúria nagy báltermében meggyúltak a gyertyák s Kótsi Patkó János kimondotta az első magyar szót a Titkos ellenkezés, vagy Köleséry című posszéban.” Janovics Jenő színháztörténész szavait idéztük arról az eseményről, amely a kolozsvári állandó magyar színjátszás kezdetét jelentette. Az évforduló tiszteletére szentelt ünnepségsorozat december közepén zajlik Erdély fővárosában. Országos, sőt nemzetközi viszonylatban is fontos esemény ez, amely ismételten felszínre hozza meghatározó szerepünket a magyar kultúrtörténet alakításában. Létrejötte nem elszigetelt jelenség. Ugyanabban az időszakban alakul meg az Erdélyi Nyelvművelő Társaság, amelynek különböző szakosztályai akadémiai rendszerű kutatási programokat fogalmaztak meg, s később megjelent folyóiratuk, az Erdélyi Museum meghirdette pályázatra született meg nagy nemzeti drámánk, a Bánk bán. A színház kétszáz esztendeje mindenkori és örök harc a fennmaradásért, a nemzeti kultúra megteremtéséért, az európai szellemi áramkörbe való bekapcsolódásért. Ravasz László püspök jelentőségét akként méltatta: „A színház történetében megszólal Erdély lelke, felragyognak művelődési eszményei s mindezekből nagy igazságok és vigasztalások sugároznak felénk.” Az ötven évvel ezelőtt leírt szavak ma is érvényesek. Érthető tehát e ragaszkodás, amellyel hozzá viszonyulunk, érthető a szeretet, amely a kolozsvári magyar színházat és operát ma is körülveszi. Előadásain diákok ezrei és tízezrei nőttek fel, nyertek múlhatatlan élményeket. A kolozsvári diákok szellemi édesanyja a Szamos-parti intézmény, amely ma is fényes csillag Erdély magyar kultúrája égboltozatán. Kétszáz év diadalmenet, kétszáz év kemény küzdelem. Talán merész mindezt egy mondatba sűríteni, de így igaz. Sokszor megtörtént, hogy a fénypontot nehéz évek követték, s az sem volt ritka, ha a nehéz években is akadtak segítőkész kezek, amelyek bőkezű mecénásként átsegítették őket a már-már lehetetlen helyzeten. A kétszáz évvel ezelőtt gyökeret eresztett fa kisarjadt. Termését széthordta a szél, gyümölcseiből más városok közönsége is részesülhetett. Hatása más módon is érvényesült: mellette ma ott dolgozik az öt „kistestvér” — a nagyváradi, marosvásárhelyi, szatmári, sepsiszentgyörgyi, temesvári magyar színház, melyek magyar kultúránk végváraiként állnak helyt a gazdasági gondok és szellemi váltások szorításában. A december közepén zajló megemlékezéssorozat ismét ráirányítja a kulturális világ figyelmét arra a színházra, amely szinte a kezdetektől Shakespeare-t játszott, s mindvégig élvonalbeli színház maradt, jó néhány fejezettel gazdagította a magyar színháztörténetet. El kell mondani azt is, hogy bár semmi ilyen rangsorolás nincs — a kolozsvári színház ma is az erdélyi magyarság legrangosabb művészeti intézményei sorába tartozik. S az marad akkor is, ha műsorrendjét nem népszerűsítheti Kolozsvár utcáin. A néma harang „szava” messzebb hallik — mondotta egy református prédikátor. S így van. Termében estéről-estére megszólal a gong, prózai vagy zenés előadásokon zúg a taps. Reménysugár ez a kilátásta- lanságban, a szorongattatás- ban. A SZÍNHÁZ s mellette AZ OPERA él, s általa mi is. Éljen nagyon sokáig, az elkövetkező évszázadokban, színpadán csendüljön fel a hamleti kérdés — lenni vagy nem lenni —, s mintegy válaszként a ragaszkodás szava is: „hazám, hazám, Te mindenem...” Amíg ezt hallhatjuk, addig bizakodnunk is szabad egy keveset... vagy még annál is többet. A jelenlegi Állami Magyar Színház és Állami Magyar Opera Kolozsváron Sárándi József: Megtérés Elindul ez a szöveg is bizonytalan sorsa felé írója csupa görcs Fogcsikorgatás nappala éjszakája Nem volt ez mindig így — manapság másképpen gonosz a világ Nem tudok tovább rontani rajta Tehetetlenségem borba fojtom és ha kiheverem a mámort Istennek fogok ministrálni I *- Jt^üt-M^yarúrszághétvégimáfékfmt 1992, decmSsr 12, Máthé Eta a dajka szerepében Balázs Attila felvételei