Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-28 / 281. szám
L 1932, m !K§£ct-94afftfarorszá^ hétvégi meííékfetej 9 Iskolai békétlenség Kuknyó János Közismert, hogy ez év nyarán a kormány elfogadta a közalkalmazotti törvényt. Ennek értelmében az eddigi költségvetés által fenntartott oktatási, művelődési, egészségügyi intézmények dolgozói szabályozottabb közalkalmazotti státusba kerülnek. Ennek nyomán lényegesen megváltozik a munkaadó és munkavállaló közötti jogviszony, vele együtt az érdekérvényesítés mechanizmusa is. Az automatizmusokra épülő bérrendszerrel mérséklődnek a területek és intézmények, és nem utolsósorban egyes tanárok, tanítók közötti bérkülönbségek. A köz szolgálatát felvállaló egyének és testületek ezáltal védettebb, biztonságosabb viszonyok közé kerülhetnek. Mindezek után érthető, hogy a nagy várakozást követően megjelenését némi megelégedettséggel és bizakodással fogadták az érdekeltek. S ez még akkor is igaz, ha születése pillanatától mind a mai napig sok a bizonytalanság a törvény financiális hátterében. Főhet a feje a végrehajtás frontvonalába került igazgatóknak, ők ugyanis rövid idő alatt két tűz közé kerülnek. Egyik oldalról állni kell a — joggal — mind előnyösebb besorolást követő kollégák magán- és közös rohamait, másik oldalt pedig ezt valami módon el kell fogadtatni a mind jobban elszegényedő önkormányzattal, a munkáltatóval. A közalkalmazotti státusváltás jogi szabályozásában nyugtalanító viszont, hogy bár ha időzített bombát nem is, de aláaknázott terepszakaszokat a jogalkotók szándékuk és akaratuk ellenére is elhelyeztek. Ezekben a mezőkben aztán félő, hogy már a közeljövőben is kemény konfliktusok lángjai csaphatnak föl. Ilyen például a besorolásnál a diploma értékeinek meglehetősen metafizikus kezelése. Ugyanis a két diploma minden esetben többet ér mint az egy, teszem azt még akkor is, ha mindkettőt levelezőn, akár egy-két éves főiskolai vagy rövid egyetemi kurzusokon szerezte az illető, szemben a nappali tagozat öt évével. Függetlenül attól, hogy e diplomák mögött milyen emberi teljesítmények húzódnak meg, a kétdiplomás jobb besorolást kaphat, mint akinek „csak egy van”. Jobban jár azért is, mert az ő munkaidejébe beszámít a korábbi képesítés nélküli alkalmazása is, míg a másiknak az egyetemi tanulmányi ideje csak boldog diákévekként jöhet számításba. A másik várható vitaforrás lényegében az előzővel egy tőről fakad. Ha ugyanis a felső- oktatás padjaiban eltöltött időt csak a nyugdíjellátásba vehetik figyelembe, akkor előállhat az a fura helyzet, hogy a tanári szobában egymással szemben ülő két 55 éves hölgy közül csak az kaphatja meg a 35 éves 5 havi jubileumi jutalmat, aki levelezőn tanult. A harmadik pedig az, hogy a bérrendszer nem ösztönzi, sőt hosszú távon fékezheti egy európai értelemben vett oktatási menedzserréteg kialakulását. Ugyanis a vezetői munkát a törvény helyesen pótlékrendszerrel kívánja megfizetni. Ennek mértéke azonban oly szerény, hogy a legkvalifikáltabb vezető bére sem lehet 30-40 százalékkal magasabb a jövő iskolájában, mint a hasonló korú beosztott kortársáé. Ismerve a tanárok jövedelem- forrásait tápláló túlórázást, mivel vezető esetében ez csaknem kizárt, így jövedelemszinten a különbségek általában 20 százalék alá mérséklődhetnek. Az iskola szekere — úgy tűnik — ezáltal megint más irányba megy, mint a gazdaság, ahol a vezetők díjazása már ma is többszöröse a beosztottakénak. így van ez a világ jobbik felében is, ahol az iskolaigazgató beosztottjai bérének minimum két-háromszorosát teszi zsebre. Az új bérrendszer mindezek hiányosságaival is többet ígér és ad majd a pedagógusoknak, mint az előzőek. Különösen igaz ez megyénkre, ahol az évtizedek óta fájlalt lemaradások ezáltal remélhetőleg fokozatosan megszűnnek. Mégis sokan szoronganak, mert féltik az iskola békéjét, félnek, hogy általa új kontraszelekciós folyamatok is gerjesztődnek. Félnek, hogy az új közalkalmazotti státusváltás nyomán nem az iskola belső energiái fűtődnek fel, hanem divatossá válhatnak a csendesen nézelődő, a békésen belenyugvó, senkit nem zavaró emberi attitűdök. Sajnos e törvényben ennek a lehetőségei is benne vannak. Miként azt is, hogy kisebb korrekcióval, egy harmonikusabb, alkotóbb iskolavilágot teremthetne. Kajibás Éva Katalin: Erdő mélyén A tétova polgárosodás Történelmi kistükör (10.) 1892-re elkészült az új megyeháza Nyíregyházán Szekeres Tibor felvétele Reszler Gábor A levert szabadságharcot követő megtorlás döbbenetét váltott ki a szabolcsi közvéleményből. Felszámolta a hatalom a vármegyék autonómiáját, királyi biztosokat állított a közigazgatás élére. A berendezkedő neoabszolutizmus a reformkor végének helyi konzervatív szereplőire támaszkodott. Szabolcs vármegye császári, királyi biztosa Dre- venyák Ferenc lett, aki többnyire azon vagyonos személyek közül válogatta ki az új tisztikart, akik távol tartották magukat a forradalom eseményeitől, kifejezték elégedetlenségüket a honvédtoborzással szemben. Ritka kivételnek számítottak az olyan személyek, mint a Nyíregyháza polgármesterének kinevezett Hatzel Antal, aki a 48-as forradalom alatt is szerepet vállalt a közéletben, s akinek fivére, Hatzel Márton forradalmi szerepléséért börtönbe került. Bécs a helyi ön- kormányzat helyébe a maga centralizált igazgatási szervezetét építette ki. Az alapvető cél Magyarország politikai önállóságának felszámolása, a társadalom politikai demokratizmusának megsemmisítése volt. A polgári átalakulás alapkérdéseit azonban a Habsburg önkényuralom sem kerülhette meg. így nem odázhatta el a jobbágyfelszabadítást, bár a forradalom leverése után megjelent hatósági közlemények különbséget tettek a megszűntnek tekintett úrbéres és a fennmaradottnak ítélt nem úrbéres szolgáltatások között. A jobbágyok által használt maradványföldek, azaz a Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor a jobbágytelkek állományából az allodiumokéba került földterület és az irtásföldek megváltása körül sok volt a bizonytalanság. Az allodiális telket használó szentmihályi jobbágycsaládok 1850 tavaszán megtagadták az úrbéri szolgáltatások teljesítését. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy katonaságot kellett a faluba vezényelni. Néhány hónapig úgy tűnt, hogy erővel sikerült elnyomni az elégedetlenséget. Az év végére azonban ismét felforrósodott a hangulat, és a december 8-ára meghirdetett gyűlést császári katonaság oszlatta szét. A kirendelt vizsgálóbiztosok megkezdték a történetek kivizsgálását, és tizenhat lázadással gyanúsított lakost szállítottak el Nagykállóba, a megyei börtönbe. Az eljárás további letartóztatásokkal folytatódott, végül 1851. augusztus 8-án 45 vádlott felett mondtak ítéletet. A lázadás vezetőire három évtől hat és fél évig tartó, „vasban és közmunkában” eltöltendő rabságot rótt ki a bíróság. A szent- mihályihoz hasonló zavargásokra került sor Ibrányban, a Lónyay-birtokon. A tagosításokat, azaz az egymástól távol eső birtokrészek egy tagban való egyesítését és a földesúri, paraszti birtokok elkülönözését is indulatok kísérték. Az 1857 és 1872 között lezajlott birtok- rendezési perek összefonódtak a Tisza árszabályozási munkálataival. A művelhetővé vált, korábban vízjárta területek a néhány krajcáros vízszabályozási hozzájárulást fizető földbirtokosok kezébe kerültek. A föld nélküli nincstelenek és a törpebirtokosok aránya Szabolcsban meghaladta az országos átlagot, ugyanakkor több ezer holdas birtoktestek maradtak egy-egy nemesi család kezén. A lassan polgárosodó környezetben látványosnak tűnt Nyíregyháza fejlődése. A városfejlesztő energiát a lendületesen előretörő paraszt-polgári gazdálkodás, a mezőgazdaság termelte a XIX. század közepéig. A század második felében a paraszt-polgárok helyét egyre inkább a beszivárgó, betelepülő értelmiség foglalta el, mely réteg a megyeszékhellyé válástól sokat remélt. A helyi törekvések végül találkoztak a központi akarattal. 1876-ban Nyíregyháza lett Szabolcs vármegye székhelye. A nemesi és a paraszt-polgári mentalitás eltérő vonásai szembetűnőbbé váltak, mint valaha. „Szürke por, közöny és fumigálás fogadta a szegény megyét a gazdag városban” — írta az éles szemű megfigyelő, Krúdy Gyula. A megyeszékhellyé válás következményeit mérlegelve Hársfalvi Péter is azt állapította meg, hogy a város és a megye közötti közvetlenebb érintkezés, a vármegyei és állami hivatalok úri társadalmának jelenléte és magatartása „inkább feszültséget, ellenszenvet váltott ki a város lakosságának többségében”. Eluralkodik a provincializmus, a nagyfokú önteltség és bezárkózás. A közélet langyos állóvizét kavarta fel a tisza- eszlári vérvád országos politikai botránya. Az 1870-es évek közepétől erősödött meg Magyarországon a politikai antiszemitizmus. 1882-ben a zsidók húsvéti ünnepén Tiszaeszláron eltűnt egy 14 éves cselédlány, Solymosi Eszter. Eltűnésével kapcsolatban elevenítették fel az antiszemita csoportosulások az állítólagos vallási okokból elkövetett gyilkosság hamis tanítását. Magyarország határain is túlcsapó publicisztikai hajsza indult a zsidók ellen. Az ellenzék megpróbálta a helyzetet Tisza Kálmán kormányának megbuktatására felhasználni. A kormány erélyes intézkedései ezt lehetetlenné tették. Az 1883 nyarán Nyíregyházán megrendezett perben az Eötvös Károly által vezetett védelem cáfolta a vád állításait, és leleplezte a nyomozás során elkövetett erőszakosságot, törvénysértéseket. Keszeg Vilmos •w—j rdekes sors a kisebbsé- gi. Van, aki éli, van, aki 1—J megél belőle. Nem irigylem és nem sajnálom egyiket sem. A természetes szelekció ítélőszéke előtt minden túlélő egyenlő eséllyel áll meg. S ahhoz, hogy odaállhasson, élnie kell, ahogy lehet. Minden, ami üdvözítő, legyen az erkölcsi kényszer, szokás, tehetetlenségi erő, kompromisszum vagy akár csalás, azonos pontszámot ér. De sem az illúziók-, a potenciális alternatívák, sem az erkölcsi erények nem részesülnek pluszpontban. Nem folytatom. Lássuk inkább a példát. Vannak, még vannak csángók. Csángók, ahogyan imádkoznak, ahogy ünnepelnek, ahogy beszélnek. Párét, lobo- dát, lósorgyit, máiét esznek. Ha a íján megfelekedett, és bubát csánt, az oltár előtt hámot vetettek rá, s úgy vezette a mámája vagy a tátája. Vályogból a házuk, a templomuk viszont óriási. Reggel és este ott Cserépbe a csángókat! imádkoznak • kegyelemért. Megalázva, alázatosan élnek, nem egyezkednek senkivel semmiért. Csupán az üdvözülésben hisznek, istenükben bíznak. Zúgolódás nélkül kapálják meg jól táplált papjuk földjét: hátha egy-két szót szól majd az érdekükben. S ha netalán a pap azt mondja, a csángó nyelv nem tetszetős az isteni füleknek, nem szólnak csángóul, vagy látni sem akarják a papot. Elhallgatnak, szétrebbennek, ha idegen megy végig az utcán. Ha vendég jön, a máiét az asztalra teszik, a földre húzódnak, az ágyat átengedik a vendégnek. A süllyesztő és a centrifugális erők ellen csak egyféleképpen tudnak védekezni: csángósá- gukkal. Olyan a sorsuk, mint a virágé. Szép kiszolgáltatottság. Aki nem érzi szépnek, elmehet, s el is megy cserepes virágnak. Vannak, már vannak csángó-menekültek, csán- gó-munkakeresők, csángóegyetemisták. Vannak csángó-szakértők, akik hírnevet éslvagy pénzt szereznek azzal, hogy a csángókról, a csángók nevében beszélnek. A Moszkva téren találkoztam andalgó párral, akik — de azóta sem hiszem róluk, bár tőlük hallottam — a csángók megsegítésére gyűjtöttek. Pénzt. Vannak alapítványok, amelyek pénzén lehet és érdemes úgymond csángókutatást szervezni. Mint ahogy tette legutóbb egy csoport azzal a megfogalmazott szándékkal, hogy egy hétig együtt éljen a csángókkal (szegények! s a még szegényebbek!), s hogy a köztudatban élő vasárnapi csángó-képet meghazudtolja. Csak épp azt nem tudta még, hogy milyen is az a kép. Van, aki segélyt szállít a csángók részére: nyugati használt cuccot. S hála fejében elfogadja és magával viszi az utolsó csángóinget. Van, aki nem érti-érzi a csángónyelv ízét- zamatát, de írni, olvasni, beszélni tanítja (önként, szabadidő-foglalkozásként) a csángókat. Valaki olvasásszomjat támasztott egy csángó fiatalban. Örült a család, tisztelettel tekintett rája, nem engedték kapálással tölteni az idejét. A Pestről hozott könyv: Agatha Christie. Mondom, egyre többen, egyre vakmerőbben, egyre leleményesebben ostromolják megváltóiönmegváltó szándékkal a hátsó kapukat. Vajon ellent tudnak-e állni a csángók, s ha igen, meddig, a jó szándékú agressziónak? Vagy előbb-utóbb segélycserépben illatozik-pompázik minden csángó virág? A civilizátorok, a szamaritánusok örömére, lelki üdvösségére? Hogy is mondják keleten? Adj az éhezőnek egy halat, s megmented az éhen hálástól. De tanítsd meg halászni, s akkor élni tud. Ez azonban nem üzlet? Mert mi lesz azokkal, akik abból élnek, hogy naponta könyörületességet gyakorolnak?
