Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
8 El ^Xifei-'Maffliurorszdfi fUfrjfyi meüél&te _ Jókai Anna köszöntése Vasi Géza A születésnapok mindig alkalmat kínálnak a számvetésre. Ha valaki értelmiségi s íróember, kötelessége is ezen alkalmak kihasználása. A számvetés belső ügy, s végeredménye nem mindig válik közismertté még alkotó embernél sem. De van egy közösségi számvetés is, s aki a nyilvánosság előtt szerepel, méghozzá egy egész országé előtt, annak szembe kell néznie nemcsak az önportréval, hanem a felkínált arcképvázlatokkal is. Nos, Jókai Anna számára az 1992-es esztendő íróként is, írószövetségi elnökként is nevezetes esztendő. Alighanem még a legszűkszavúbb lexikonok is följegy- zik majd, hogy az író életműsorozata ennek az évnek a könyvhetén indult el az összegyűjtött novellák kötetével. A pillanatnyi tervek szerint ki- lenckötetes lesz a sorozat: regények, kisregények, esszék követik egymást, s mire a kilencedik is megjelenik, bizonyára készen lesz már legalább a tizedik kötet anyaga is, ha nem még többé. A könyvkiadás jelenlegi ínséges esztendeiben különösen nagy dolog egy életműsorozat elindítása, ha nem tudja, hogy Jókai Anna a hatvanas évek végi indulása után igen hamar egyik legnépszerűbb írónkká vált. A kiadói példányszámok és a könyvtári olvasói statisztikák adatai mellett író-olvasó találkozók is bizonyságot tettek erről, némelyiken magam is megtapasztalhattam ezt az írói-emberi népszerűséget. Aligha szétválasztható e két dolog. Vannak igen jeles írók, akik szenvednek a közönségkapcsolat bármilyen közvetlen formájától, s vannak bizony olyanok is, akiket egynémely személyiségjegyük ellenszenvessé tesz. Jókai Anna mindezekre ellenpélda: a művekben megformálódó alkotói én és az emberi személyiség minden lényeges jegyben azonosnak mutatkozik, s ezért nem érheti csalódás azt, aki személyesen is megismerheti őt. Az irodalmat, a bármilyenfajta értelmiségi munkát szolgálatnak tekinti, olyan belső parancs vezérli, amelynek törvényei elől ő sem menekülhetne, még ha próbálna sem. Nem éppen divatos alkotói ars poetica ez mostanság, de bármiféle divattól függetlenül: időtálló, s kiiktathatatlan létünkből: amíg az emberi nemnek feladatai vannak — s azok vannak bizony, amíg csak létezik az emberiség —, addig e feladatok elől nem térhet ki senki értelmiségi. Természetesen sokféleképp lehet a korok kihívásainak megfelelni, ám az egyik leghatékonyabb mód bizonyára az, ha tudomásul vesszük a művészeteknek születésüktől való feladatait a társadalomban élő ember körül. Bizonyára e törvényszerűség tudomásulvétele miatt is népszerű alkotó Jókai Anna az olvasók körében. S bármily meglepő — főként a mai megosztott szellemi életben —, népszerű ő az írók között is. Október végén volt az írószövetség közgyűlése, ahol Jókai Anna elnöki beszámolóját a hároméves elvégzett munkáról általános elismerés fogadta, különösen figyelembe véve azt is, hogy igencsak nyomasztó anyagi és egyéb gondok között kellett a szövetséget vezetni. Jókai Anna leköszönt tisztéről, írói terveit szeretné megvalósítani, de az általa végzett szövetségi munka legnagyobb elismerését azzal kapta meg, hogy az új választmányba bekerültek közül a legtöbb szavazatot ő érte el. Ez is adjon erőt a tizedik kötethez! Szerencsés megszállott Beszélgetés Medgyesi Máriával, aki belehalna, ha másként élne Péreli Gabriella Neve hallatán a nem túl fiatalok nyomban a Hintón- járó szerelemre gondolnak, s ez jót is jelent, meg rosszat is. Jó, hogy évtizedekkel ezelőtti filmfőszerepét nem felejtették el, rossz, hogy nem konkurálhatta le egymást az azóta — ráosztott filmszerep. De hát nem föltétlenül a tálentum okán látni valakit éjjel-nappal a moziban és a képernyőn. A sikeres életút — óvatos, leegyszerűsített kifejezéssel — szerencsén is múlik. Medgyesi Máriának a természete szerencsés, és ez talán többet ér mindennél, hiszen ennek köszönheti, hogy ma is friss, derűs, tettrekész, amit nagyon akar, el is éri, mert nem akar mindent és mindenáron, s ez a szemlélet jellemzi életpályája egészét. — Talán baj, hogy az érdekeim és az érzelmeim egymás ellen dolgoztak, de én belehalnék, ha a természetem ellenére kellene élnem. Éppen negyedszázada szerződtem a Fővárosi Operettszínházhoz, végigjátszottam a legjobb szerepeket, a Sybillt, a Mayát, a Csárdás-királynőt, az Éjféli randevút, ami csak szép és jó az operettirodalomban; és remek Honthy-szerepekkel fejeztem be. Pedig nem csak ez a műfajom; kétszer is kaptam ajánlatot a Nemzeti Színháztól, de nem vagyok csapodár. — Nagyon szépen beszél. Ez mostanában ritka kincs. — Jó tanáraim voltak, és kitűnő gyakorlatom. 1957-ben végeztem a Színművészeti Főiskolán, ’58-tól a kecskeméti Katona József Színház szerződtetett, majd a pécsi, veszprémi, győri színház tagja lettem. A vidéki színház életre szóló útravaló, a műfaji válEgy régi kép Medgyesi Máriáról Archív felvétel tozatosság csiszolja az adottságokat. Mimindent alakíthattam! Dianát Lope de Vega A kertész kutyája című darabjában, Emiliát Shakespeare Othellójában, Adélét Garcia Lorca Bemarda háza című drámájában. Vendégszerepléseim is rendszeresek voltak, klaszszikus darabokban is, a pesti Nemzetiben a Félkegyelmű Nasztaszja Filopvnáját alakítottam, az Operaház társulatával Papagénót a Margitszigeten... Találkozásunk színhelye a Fővárosi Operett Színház Zsebszínházában Mária növendékeinek vizsgaelőadása; szépen énekelnek, jól játszanak és gyönyörűen beszélnek, versmondásuk megállná a helyét a klasszikus prózai színpadokon is. — Már a főiskolán elhatároztam, hogy tanítani fogok. Visítani tudnék, ha tehetségte- lenséget, rossz beszédtechnikát tapasztalok, de kitenném a lelkemet, ha tehetséggel találkozom. Csakhogy az adottságokat fejleszteni kell, s az alapoknál kezdeni. Két éve tanítok a színház stúdiójában és a rádióból ismert Botka Vali Fiatalok Musical Stúdiójában, beszédet és színészmesterséget. Tizenkét éves kortól tanulnak a gyerekek, nekik vérükben van a játék szeretete, de — ha talán meglepő is — szeretik az artikulációs gyakorlatokat, a versmondást is. A 18-23 évesek már Csongor és Tündét játszanak, és teljesült a régi álmom: szakmai zsűri előtt vizsgáznak. A feladat nem könnyű, de megéri. Ha huszonötből öt marad, érdemes volt. Nem igaz?! Egyetlenegyért is érdemes. Megszállottként foglalkozom velük. A zenés műfaj korhatárhoz kötött; egy primadonna pályafutása véges, hacsak nem Honthy-szerű biológiai csodalény, vagy nem tipródik életre- halálra, mindenen átgázolva. Önmagamat sosem tudtam menedzselni, de a gyerekekért mindent megteszek. Ez kitölti az életemet, és a fáradozásom kamatostul megtérül: frissen tart szellemileg-fizikailag, életben tartja a kapcsolatteremtő készségemet, a szeretetet. Volt egy átmeneti időszak, amikor kilel a hideg: mi lesz velem ezentúl. Mostanra elértem mindent, amit célul tűztem ki: eltartom magam — nagy szó! — bár a luxus sosem érdekelt —, időmet tartalmasán kitölti a munkám, rendszeresen úszom, megtanultam varrni, nyaranta dolgozgatok a hétvégi házacskámban. Egyetlen fájó hiányosság, hogy nagyobb utazás már nem fér a költségvetésembe. De kifogtam ezen is, szenvedélyes kirándulóként járom a budai hegyeket túratársaimmal: ma már meg se kottyan húsz-harminc kilométeres gyalogtúra. Ki ne hagyjam: angolul is tanulok. De azért a színészettől sem vonultam el, mindig gondol rám valaki, tavaly a rádióban, idén a Fészekben volt önálló estem, kiváló partnerekkel. Gyakran kémek fel éjszakai rádióműsorokba, politikamentes témájú interjúkat csinálok a növendékeimmel. A megváltó eső Burányi Nándor elsőszurdok. A Fruska gora lankái. Egy kiáltásra Kamenica, a régi Kamanc, keletebbre Pétervárad, vele szemben a Duna északi oldalán Újvidék. Nézem a kertet, szelíden ereszkedik lefelé a szurdok titokzatos feneke felé. Déli lejtő, reggeltől estig belesüt a nap. Igazi szőlőnek való agyagos föld. A középkorban, a török előtti időkben világhírű volt a Szerémség bora. Nemcsak legenda ez, korabeli feljegyzések szólnak róla, hogy a királyok asztalán is keresett volt ez az itóka. A régi szőlőskerteknek ma már nyoma veszett. Fölöslegessé vált az a sok-sok jogi szabály, előírás, amelyekkel elődeink évszázadokkal előbb megpróbálták rendezni a szőlőhegy életét: miként kell a hegyről lefolyó vizeket elvezetni, hogy ne mossa el a szomszéd földjét, mikor kell szüretelni, mennyi hegyvámot kell fizetni, mennyi bort a bírónak kóstolóra felmutatni... Nemcsak az akkori, az újabb kori szőlőtelepítésekből is alig maradt már. Újra és újra változik a világ. De nem néptele- nedtek el a hegyoldalak, hétvégi házak, kertek, épületek a valamikori szőlőtáblák helyén. Gyümölcsfákkal, veteményeskerttel, virágoskerttel próbálkoznak az új honfoglalók. Gyönyörű a kilátás. Pihenteti a szemet a távolabbi, magasabb ormok erdeinek zöldje. Az ember nem tud ellenállni a kísértésnek: újra és újra megpróbálja megvetni a lábát, pénzt, fáradságot nem sajnálva itt is kiaszfaltozza az utakat, emeletes villákat épít, idevezeti a villanyt... Sajátjának akarja érezni, ki akarja magának sajátítani a tájat. Nemcsak a talajt bolygatja meg, de az évszázadok, évezredek megkövesedett szellemét is lázadásra ingerli. Az önkényesen elzárt vízfolyások a beton alatt sem nyugszanak: besüppednek az aszfaltútok, megrepedeznek a házfalak, omladoznak, lemorzsolódnak a meredek bevágások. A régvolt nemzedéknek a táj arcában tárgyiasult akarata, indulata, szorgalma, verejtéke tiltakozva harcol a megsemmisítés ellen. Szomorúan, tehetetlenül, már-már teljesen megtörve nézem a forróságban lihegőfuldokló növényeket. Bármit teszek, bármit tettem értük a nyáron, mind hiábavalónak bizonyult. A világ, amit megpróbáltam fölépíteni, menthetetlenül összeomlik. Kilátástalan küzdelem. De nem először érzi itt, eme ég alatt a szörnyű kiszolgáltatottságot az ember. Váradi Péter jut sokszor eszembe. Micsoda megkeseredett elszántsággal küzdött a pápánál az apátsága birtokait bitorló idegenek ellen! A sorozatos kudarcok sem csüg- gesztették. Kitartása végül eredménnyel járt (átmenetileg legalább), elégedett lehetett. Megfogyatkozó erőm ebből a sikerből táplálkozhatna. Hónapok óta nem esett. A forró napsütés kiégette a véleményt, fonnyadnak, kókadoz- nak a cserjék, bokrok is. Tegnap délutánra beborult, de mint már annyiszor, a növények szomjasak maradtak. Az öt-hat éves kis lucfenyők sorra kiszáradtak, hiába próbáltam menteni őket. Amelyeket Ve- reckéről hoztam, közülük kettő még él, az ivóvizemmel is őket öntözöm, mégis egyik kezdi már hullatni a tűjeit. Tavaly kiszáradt egy, gondoltam, a megmaradtak talán megszokták az itteni száraz meleget. Ki hitte, hogy egy még aszályosabb nyár következik? És az lett éppen. A hihetetlen. Amikor a legnehezebb volt, az ember akkor sem adta fel itt a küzdelmet. Aki az embertelenségben ember tudott maradni, az a megfogyatkozott kis csapat — Hunyadi János vitézei, Kapisztrán János parasztjai — megpróbálta a lehetetlent: a török túlerővel szemben megvédeni a bölcsőhelyet. Hordtam a vizet, öntöztem a fenyőcsemetéket, de a magas Kárpátok párás északi levegőjét nem sikerült a Fruska gora lejtőire varázsolnom. Felmérhetetlenül sok vér folyt el az évszázadok során a lankás szerémségi tájon. Sir- miumban (Szávaszentdemeter, Sremdea Mitrovice) ma ezrek csodálják a római birodalom korabeli palotáinak romjait, mit sem gondolva azzal, hányán pusztultak el a légiósok kegyetlenkedéseitől. De nem volt erre könnyebb az élete a földművelő népnek a XV. századi huszita megmozdulások idején sem. Sehol sem pusztított kegyetlenebbül a parasztlázadás, de a megtorlás sem követelt több ártatlan véráldozatot, mint éppen ezen a földön. S milyen lehetett az élete azoknak, akik a mohácsi vész előtti hetekben sem csatlakoztak a menekülőkhöz, akik kitartottak itt az utolsó napig, F | Diósi József: Az obsitos
