Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-21 / 275. szám
...i" "y»y—......................... 1992. Turjmiser 21, \ Hat évtized a lélek szolgálatában Lukácskó András református lelkész a községek mindenese Nyíregyháza (KM - Baraksó Erzsébet) — Lukácskó András 1932-ben végzett a debreceni református hit- tudományi karon. A tisza- telki Telektanyán 1908-ban, vasutascsaládban született, rövid ideig a vasútnál is dolgozott, ám szinte egész életét a papi hivatásnak szentelte. Majdnem hat évtizedet a lélek szolgálatában töltött el, s ebből ötvenöt éven át volt Nyíregyházán a Ságvári telep, újabb nevén a Kertváros református lelkésze. A nyíregyházi külvárosi egyházközségben 1934 január 5-étől 1989. december 31-éig szolgált. Amikor az egyházközség megszervezésére meghatalmazást kapott, átadták részére a körzethez tartozó református hívek lélekszámút összeíró dokumentumokat is. Azok alapján kezdett hozzá a hívek számbavételéhez. Nagy cserkesztől Királyhágóig Kezdetben gyalog, vagy dohányos szekérrel járta a településeket, a külvárosi részeken kívül Nagycserkesztől Királytelekig és a többi helyen, falvakban és pusztákon. Három évbe tellett, amíg a 97 tanyabokorban is elvégezhette ezt a feladatot. Nem számítottak a 30 kilométeres távolságok, amikor az egyházközség működése kiteljesedett, minden vasárnap három helyen is elvégezték a szolgálatot. A lelkipásztori szolgálat teljes odaadást kívánt, bármikor készen kellett állnia hiszen számítani lehetett arra, hogy akár éjfélkor is bekopoghatnak: tessék jönni, tiszteletes úr, mert édesanyám haldoklik, készen akar Isten színe előtt megjelenni. A pap afféle mindenese is volt a közösségnek, sorsuk részese születéstől a halálig, ügyes-bajos dolgaik intézője. Amint felsorolja, mi mindennel foglalkozott, mert gyülekezete tőle várta el, hogy cselekedjen, kibontakozik előttünk egy település arculata, hogyan formálódott városiassá a régi Ságvári telep. A történészek számára igazi csemegének számíthat a sztori, amiről nem csak hiteles szemtanúként, hanem az események egykori alakítójaként is szívesen mesél. Valósággal mesébe illő például, hogyan építették fel a templomot. Az alapok lerakásához 1938-ban kezdtek hozzá. Több mint 400 gyülekezetben végzett gyűjtőszolgálatot Ungváriéi Szegedig, Csengertől Szombathelyig. Összejött 1942-re 7 vagon kő, 10 ezer darab tégla, majd közmunkával pár hónap alatt elkészült az épület. Azután következett a reformátusok iskolája a Kassa utca 24-ben. Majd a többi: víz, világítás, út, telefon — mindhez köze volt a lelkész munkájának. Vizet, kutat, telefont i a .• mm.. t~ hí hm Hogy legyen jó ivóvizük, a templom mellett 42 méteres kutat furatott, onnan hordták szét a vizet a házakba. Villany hogyan lett? Képviselőválasztás volt 1939-ben és az egyik jelölt megígérte, ha rá szavaznak, intézkedik. így gyulladt ki hét utcában a villany még abban az évben. A telefont 1942-ben kapták meg, még a mentőket is a parókiáról hívták, ha kórházi ellátásra volt szükség, egyfajta missziós tevékenységet is folytattak. Élete legmegrázóbb emlékeként őrzi az 1944-es nyíregyházi szőnyegbombázás következményeit: negyven református halottat temetett egyszerre, negyven koporsó mellett imádkozott. Ám jó visszaemlékeznie arra, hogy szolgálata során többet keresztelt, mint amennyiszer temetnie kellett, a bokortanyák világában szépen megadatott a gyermekáldás. Előtérben a kiegyensúlyozottság Nyugdíjba vonulásával elköltözött a Kertvárosból, de a kapcsolata nem szakadt meg a településsel, sorsát figyelemmel kíséri. Úgy véli, sokat fejlődött az a városrész is, de ma is mostoha a helyzete, egyebek között a közlekedés miatt. Három fő korszakot élt meg: a monarchiát, a Horthy-rend- szert, majd a 45 utáni időszakot. És most, a negyedik korszak kezdetén úgy látja, ma is igaz az, ami István király korában, és azóta szinte majdnem folyamatosan érvényes az állam és az egyház kapcsolatára: egyik sem lehet meg a másik nélkül. Szerinte az egyháznak most az lehet a rendeltetése, hogy a kiegyensúlyozottságot szolgálja, legyen békesség, szeretet, keresse azt, ami nem szétválasztja, hanem összeköti az embereket. mire ideér... bármilyen kilátástalannak látszott a helyzetük... Távolról, Szlavóniából ide- hallatszik az ágyúdörgés, az elmúlt évszázadok hódító, lázadó, megtorló csapatainak határtalan kíméletlensége után most újra minden korábbit felülmúlni akaró pusztulás fenyeget: a robbanások mintha napról napra közelednének. Hihetetlen, hogy hozzánk is átcsapjon a háború lángja. De lehet, ez is hihetetlennek tűnik, hogy mire legközelebb kijövök, hiába keresem, lecsúszott az egész kert a szakadék mélyébe. Nem ritka erre a földcsuszamlás. Amitől féltünk, s ami megtörtént, azt is hihetetlennek tartottuk. A tanulság hát: menekülni, amíg lehet. Vagy mégsem? Rémképek csak, amiket látok? Tanácstalanság. Az vár ránk, ami Vukovárt is elérte, a teljes megsemmisülés? Ez a kérlelhetetlen valóság. S hogy ez nem következik be, minden ilyen reménykedés eleve hiú és csalárd? Az itteni városokban hiába keresnénk ezeréves épületeket, túl gyakoriak voltak a véres pusztítással járó változások: az álmok, amiket a régi korok embere nagy erőfeszítések árán életre keltett, amikre a legbüszkébb volt is, lerombolva, megsemmisítve, nemegyszer megszégyenítve kényszerültek a föld alá (jeltelen temetőkön taposunk), ezek megtiport szelleme háborog most a régi szorgos elődökhöz méltatlan, tékozló utódokkal szemben. Mellettem a tranzisztor, semmi biztató hír, egész Boszniában tovább dúlnak a harcok, a menekültek újabb ezrei érkeznek hozzánk, etnikai tisztogatás... Várom, hogy mérséklődjön a hőség, hogy estefelé megöntözzem, amit még érdemes. Az alma megfonnyad a fán, a tőkén savanyún aszalódnak a szemek. Reményt vesztve, szorongva kémleljük az eget, de az esőt ígérő fekete felhőket továbbsodorja fölülünk a szél, s csak a magasan elhúzó gépek csillognak a ve- rőfényben. Kevés a kannákban felhozott víz, szinte semmit sem ér. Okosabban tenném talán, ha hagynám az egészet, s mennék fürödni a Dunára, mint teszik mások is. És mégsem! Nem tudom lemondva átengedni a kertet a pusztulásnak. Minden kis növény egy külön élet, az én életemnek egy része, rajta keresztül teszem részemmé a földet, a hegyoldalnak ezt a részét. A múltban azok jártak jobban, akik megérezve a veszélyt, idejekorán szedték a sátorfájukat, s értékeiket is mentve biztosabb helyre költöztek. Mit sem törődve bölcsőhelyük sorsával. Akik meg áldozatot is vállaltak és hoztak érte, végül (mindent hátrahagyva) menekülniük kellett: az elszánt huszita felkelők Moldváig meg sem álltak, Dózsa parasztjait kardélre hányták... ~W TT arcaik, vereségeik m i M tanulsága, az utó- M M kornak, amit hátrahagytak — lehetetlen, hogy az nem a bátor helytállást, hanem a gyáván elmenekülést sugallja! Már ezért is: ami eddig senkinek se sikerült, megpróbálni csak azt érdemes. Fogom a kannákat, megyek, nézem a csemetéket, amelyek leginkább szomjaznak, azoknak jusson legalább. Nem hagyhatom magukra őket. A megváltó eső, mire ideér, addig kibírják legalább... Mindhalálig tánc Csákányi László utolsó filmszerepe Csákányi László itt még mosolyog Várhalmi Gergely Tehetségéhez és népszerűségéhez képest ritkán játszott filmben. A rendezők szereplőválogatás idején nem gondoltak rá. Kár. Ahogyan ez év szeptember tizedikén éjszaka, a Sose halunk meg! című film forgatásán játszott, az maga volt a csoda. Táncolt. Ő volt Deutsch bácsi, a tánctanár. Finom, szelíd, fáradt öregúr. Forgott, siklott, simult, sasszé- zott, mintha nem is egy súlyos operáció előtt állt volna. Filmbeli párja a Sose halunk meg! rendező-főszereplője, Koltai Róbert volt. — Deutsch bácsi, a tánctanár szerepére már évekkel ezelőtt az Izraelben élő Pártos Gézát, a rendezőt, egykori kedves tanáromat választottam ki. Felkértem, tetszett neki a szerep és már a repülőjegye is megvolt a MALÉV jóvoltából. Sajnos, két nappal az ideutazása előtt tüdőgyulladást kapott és kórházba került. Rögtön Csákányi Laci bácsi jutott az eszembe. Ő az a színész, akiben sohasem lehetett csalódni. Azt külön tiszteltem benne, hogy minden műfajban otthonos volt, teljes intenzitással, tehetséggel játszott. Nekem ez különösen kedves, hiszen engem sokat bántottak, az úgynevezett könnyebb műfajba tett kirándulásaimért. Ugyanakkor azt is tudtam róla, hogy nem vette jó néven, ha például egy magyar filmben külföldi színészt kellett szinkronizálnia: ha pótlásként használták. Felhívtam telefonon, hogy „Bajban vagyok Laci bácsi, csak te segíthetsz”, és elmondtam mindent. Erre ő, jellegzetes, dörmögő hangján azt felelte, hogy „Köszönöm az őszinteséget. Ha nem így kezded, nem is tudnánk miről beszélni. Csak egy a baj: nem vagyok jó állapotban. Most fognak operálni. Egy dolog azonban a forgatás mellett szól. Most fogják átadni az aranydiplomát és a műtétet megpróbálom addig elhúzni...” Ezek után elmentem Laci bácsihoz, részleteket mutattam a filmből, Eszter is ott volt, sokat nevettünk. Akkor már négy hete nem evett, csak kávét ivott és a cigarettáit szívta. Tetszett neki a film, azt mondta, olyan lesz, mint az Indul a bakterház. Aztán jött a varázslat, a forgatás. A tánc, a filmezés vele a pálya legszebb pillanatai voltak. Hogy valaki így le tudja győzni a fájdalmait, a testi nyavalyákat...! Tényleg, sose halunk meg... Fárasztó volt az éjszakai forgatás, de utána még volt ereje, hogy a forgatásunkról készülő tévéfilm felvételén több, mint egy órán át anekdotázzon. Másnap felhívtam és az egész stáb nevében megköszöntem neki a segítséget. A műtét után is jelentkeztem, hogy megmutassam videón a táncunkat. „Nem vagyok jól — mondta —, hívj inkább a jövő héten.” De már nem volt jövő hét. Amikor újra hívtam, senki sem vette fel a telefont. Benke László: Visszaverődések Szánod az öldöklő anyagot, szánod öldöklő szülőanyagod, s mert nem reméled már, hogy a kőre csörrenő késben megbékél a gyilkos fájdalom, nem is remélheted, sem azt, hogy az újabb tőrdöfést félúton megállíthatod, hát azt képzeled, a lassú elvérzőt magára hagyhatod, s lehetsz önkéntes és bűntelen kitaszított? — Ezért borzongsz a létezés hajlékony ívei közt, keresvén a tiszta ámulat arcodat hűsítő pelyheit, hogy majd csak megleled egyszerre kinn és benn a tisztaságodat, a támadás és a védekezés örök őrületére egyetlen válaszod. — S mit lelsz meg itt, míg élsz, vagy túl ezen? A gomolygó emlékezet homályos kövületét? A tiszta űrben óhited és új hitetlenségeid egy-egy hibbant porszemét? Feltörheted értük a titkok legparányibb termeit, belőlük is csak kiáltozásaid verődnek vissza rémült füledbe. Mindvégig le tudta győzni a fájdalmait...
