Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-21 / 275. szám

1992.nctmé^Zl. " —’ wt' ...........—-— -------—'---------------------7

Másképpen lesz végre?

Szódobélók

Angyal Sándor

J

ó előre sejthettük, hogy a békés átmenet a diktatúrából a demokráciába korántsem lesz sétagalopp. Történelmi példa híján ezt az utat nekünk, magunknak kellett kijelölni, s kell eltüntetni róla a kátyúkat, a buktatókat, hogy majdan kikövezhessük. Még emlékszünk, a demokratikus választást követő lelkesült- séget és a társadalmi méretű várakozást olyan hétköznapok követték és követik, amikor szembe kell nézni ezernyi gonddal, az öröklöttel éppúgy, mint az újsütetűvel, anyagival, s erkölcsivel egyaránt.

Nehezebb lett az életünk, bár kétségkívül sikerült kiépíteni a demokrácia intézményrendszerét, idegen hatalmaktól függetlenül, szabadon élünk. Mostanság divatos azt mondani: szabad az, aki nem fél. Elbizonytalanítja az embert, ha arra gondol, hogy vajon mennyire szabad ember az, akit a mindennapi megélhetés félelme tart fogva.

Bár nehéz eltúlozni nehézségeinket, mégsem való, hogy akár kormánypárti, akár ellenzéki oldalról végveszélyt kiáltanánk. Összehasonlítva hazai állapotunkat a környékbeli országokéval, minden nehézség és csalódás ellenére még mindig itt a legstabilabb a helyzet. Ez pedig kétség kívül történelmi siker — egyelőre. Azért egyelőre, mert ahogy közeledünk a majdani választásokhoz, s miként nem sikerül máról holnapra javítani a megélhetési gondokon, (sőt!) a tömegeket sújtó infláción, munkanélküliségen, az általános elszegényedésen, úgy válnak érdesebbé a szavak, fenyegetőbbé a megnyilvánulások, s válik bizonytalanná az átmenet békessége.

Eközben némelyeknél súlytalanná lesznek a szavak, természetessé a mocs- kolódás, a nyilvános fenyegetés, hiszen — mint ők vélik — a demokrácia szólás- szabadságot is jelent. Természetesen ezt is jelenti, ám ezzel együtt a felelősséget is jelenti, mert a gátlástalan átokszórás nemcsak személyiséget sértő, de zavart kelt.

Utóbb sajtóban és nyilvános rendezvényeken az ilyen indulatos és kellően végig nem gondolt szavak szaporodása figyelhető meg, s igen gyakran olyanok részéről, akiknek pedig semmiféle erkölcsi alapjuk nincs a visszamutogatásra, a gátlástalan kritizálásra.

Másfelől tapasztalni, hogy miként igyekeznek lejárami egymást egyesek, akiknek — szerintük — igen sok közük volt ötvenhathoz. Gusztustalan és méltatlan az ilyen magatartás a forradalom emlékéhez — egyesek mégis parttalanul fröcskölnek.

Aligha lehet e jelenséget magas szintű törvényekkel, rendeletekkel visszaszorítani. Ehhez arra van szükség, hogy a józan többség ne engedje át a terepet a dühödten és gyakran saját céljaikért vádaskodóknak. Van nekünk gondunk az ilyen lélekmérgező kinyilatkozások nélkül is elég.

A nagy titok

M

egáll az ész! Olvasom lapunkban, hogy az egyik rendőrfőtanácsos miként fedi fel a szélhámosok módszerét. „A csalást hogyan követik el? Ehhez többször nem kell más, mint az írószerben megvenni egy kirakható bélyegzőt, azt a kft. nevére szólóan kialakítani, s vele manipulálni. A bűnözők a csalással megszerzett árut féláron eladják, s a pénzt saját céljaikra fordítják.” A teljes megértéshez: ezt akkor követik el a szélhámosok — akiknek a nyilatkozó szerint mostanság eldorádója lett hazánk —, amikor nagykereskedelmi vállalatoknál több millió forint értékű árut vesznek át azzal, hogy majd a vételárat átutalással egyenlítik ki.

Míg ezen töprengek, az utóbbi időben egyre kedv- telenebb ismerősöm azon háborog csendesen, hogy amíg a 8 elemit is protekcióval elvégző illető több milliós Mazdán futkároz a város utcáin, addig a kétdiplomás, idegen nyelvet beszélő műszaki a munkanélküliség rémétől retteg, miközben alig tudja beosztani egyre kevesebbet érő pénzét fizetéstől fizetésig. Hát, íme, a nagy titok: a gátlástalanság, a vakmerőség, a szélhámosság ilyen egyszerűen győzedelmeskedik a tisztesség, a jó erkölcs fölött. Mert, bármennyire is erőltetettnek tűnik: akár a kirakható bélyegző, akár a helyzeti előnnyel rendelkező „privatizáló” főnökök ügyeskedése (akik dalolva szerzik meg a vagyon jó részét maguknak, s ehhez asszisztálnak bizonyos rendeletek), ugyanolyan erkölcstelen cselekedetek, mint a zsebe- zés, vagy a sikkasztás. „Ügyes ember” — szoktuk mondani gyakorta arra, aki szemlátomást tollasodik, s habzsolja az élet gyönyöreit; „élhetetlen” minősítünk, amikor a különböző trükköktől ódzkodó, s a kiskapuk nyitogatásához semmi kedvet nem érző ember anyagilag leépül.

Hát ezért is van létjogosultsága a tervezett vagyonnyilatkozatnak, s a szigorúbb szabályoknak a feketemunka megítélésében, s ezért indokolt, hogy felélesztették halott poraiból a rendőrség gazdaságvédelmi osztályait. Ha valahonnan, akkor tőlük nem kell sajnálni az anyagi és technikai segítséget, mert a szélhámosok gátlástalansága előbb- utóbb tönkreteszi a most is törékeny magyar gazdaságot.

füll

Új jelenségként éljük meg a lecsúszottak, elesettek, szegények nagy tömegű jelenlétét, akik könnyen a lét peremére sodródhatnak. Hogyan érzékeli a társadalom e rétegek sorsát, miként lehet őket felkarolni? Erről rendeztünk szerkesztőségi ke- rekasztal-beszélgetést. A résztvevők: Fábián Józsefné, a nagykállói Szeretet egészségnevelési központ vezetője, Petróczki Ferenc Nyírbátor polgármestere, Mónus Albertné, a megyei önkormányzati hivatal főtanácsosa és Baraksó Erzsébet újságíró.

— Munkájuk során mi az Önök tapasztalata?

M. A.: — A munkahelyek megszűnésével együtt jár az életszínvonal csökkenése, az infláció nehezíti a családok helyzetét, egyre nő azok száma, akik támogatást várnak.

P. F.: — Komoly változás állt be az emberek életformájában, elszakadnak egymástól azok a rétegek, melyek korábban homogénnek tűntek. A megélhetési nehézségek jobban kitapinthatok, mint korábban, de az én kimutatásaim azt bizonyítják, hogy nemcsak többet foglalkozunk ezzel a témával, hanem a többszöröse a korábbinak az a pénz, amit ma egy önkormányzat szociális támogatásra felhasználhat.

F. J.: — A rászorulók elsősorban a munkanélküliek, az eddig is nyilvántartott szegények, de újabban fenyegeti az elszegényedés* azokat is, akik eddig a középréteghez tartoztak.

— Milyen arányban van jelen a településeken ez a réteg, és milyen fő problémákkal küzd?

P. F.: — Nyírbátorban 4612 család él, ebből 3 ezerre becsüljük azoknak a családoknak a számát, amelyben nyolcezer forint létminimum alatt élnek, 1200 családban még az ötezer forintot sem éri el az egy főre jutó jövedelem, és egyre több helyen csak a családi pótlék jelenti a fő bevételt.

M. A.: — Az idős korúak és a munkanélküliek számát nézve 40 százalék körül lehet azok aránya, akik a mindennapi megélhetésükhöz segítséget igényelnek. Ennél kedvezőtlenebb a kép Fehérgyarmat térségében: a megszűnő tsz-ek volt dolgozóinak szociális ellátása, mert nagyon keveset kerestek, nagyon alacsony, sokan nagyon nehezen élnek.

F. J.: — Nagykállóban, ahogy megszűnnek az üzemek, az embereknek nincs hová menniük dolgozni, szerencse, ha van egy kiskert, ahol valamit megtermelnek, de vannak már házak, amelyekhez nem tartozik kert. Nem mindig igaz a 8 ezer forintos kereset, amit az üzemek hirdetnek, van úgy, hogy a dolgozók csak 3 ezret visznek haza. Szörnyű, hogy az érettségizők munkanélküliként kezdik életüket, ezek a fiatalok leszoknak a munkáról.

P. F.: — Egy közbevetést azért engedjenek meg: vannak, akik siratják a tsz-t, ezzel szemben én azt mondom: az a tsz, amelyik vegetál, nem

Feszülő védőháló

hiányzik nekünk. Szörnyű a munkanélküliség, egyetértünk, viszont velejárója az ilyen társadalmi átalakulásnak, amelyhez az is hozzátartozik, hogy most már azok is jelentkeznek segélyért, akik szegénységüket eddig rejtegették, szégyellték, amiért a támogatásra rászorulnak.

F. J.: — Ide tartozónak érzem azt a problémát is, hogy kezd a társadalom egyre betegebbé válni, a középréteg nagyon lestrapált, kimerült állapotban van, emiatt egyfajta menekvés tapasztalható, sok a leszázalékolás. Megoldást jelentene, ha a társadalombiztosítás is vállalkozhatna, érdeke lenne a munkahelyteremtés, és kevesebb lenne az állása elvesztése miatt rettegő, ideges és beteg ember.

— Hogyan él együtt a nagyobb társadalom a kisebb réteget alkotó lecsúszottak tömegével?

P. F.: — Ha azt látják az emberek, hogy önhibáján kívül, betegség, öregség miatt került valaki a társadalom perifériájára, akkor a középosztály képes összefogni, segíteni nemcsak érzelmeiben, hanem cselekedeteiben is mellé áll ezeknek az embereknek. De ha a lecsúszás oka az egyénben keresendő, és azt látják, hogy a segélycsomagért taxin jönnek a városházára, és rögtön viszik a piacra eladni, vagy a segélyfizetési napok után megtelnek a kocsmák, akkor igenis felháborodnak az emberek.

— Irritálja a társadalmat az is, hogy vannak munkanélküliek, akiknek munkát ajánlanak, de inkább nem dolgoznak.

M. A.: — Ha nincsenek érdekeltté téve, hogy munkát vállaljanak, inkább maradnak

a segélyen.

P. F.: — Ezt mi, polgármesterek és az önkormányzatok képviselői felvetettük, és talán ennek köszönhetően is gondolkodik a tárca a segélyezés változtatásán, hogy az önkormányzatok bevonásával a segélyezés jobban ellenőrizhető legyen.

— Hogyan látják a szociális védőhálót?

F. J.: — Az állam ad annyit, amennyit ad, az önkormányzatok rákényszerülnek, hogy abból gazdálkodjanak. Biztos mindenki azt mondaná, hogy sokkal többet kellene adni, és a segélyezés jobb formáit kellene megkeresni, például a tüzelő árának, a villanyszámlának, vagy a gyerekek étkezési díjának kifizetése volna a hatékonyabb segítség. Én bevonnám az elosztásba a családsegítő központokat, a nagycsaládosok egyesületeit, mert ők ismerik a rászorulókat. Nagy problémának látom a hajléktalanok helyzetét, még az sem megoldott, hogy ki bélyegezze le a biztosítási kártyájukat. Valahogy úgy kellene ezt megcsinálni, mint Angliában, ahol a szegénységre van egy nonprofit biztosítási ellátás.

P. F.: — Van, aki szövi a hálót, és van, akit meg kell tartania. Nyilván, aki szövi, úgy gondolja, hogy az a körülményekhez képest a legjobb. Akit tartania kellene, nyilván nem érzi ilyen jónak, hiszen rengeteg hiányossága van például a segélyezésben. Szerintem be kellene vonni a karitativ szervezeteket, amelyek szívesen foglalkoznak ezzel. Nyírbátorból a Lions klubot említeném, amelynek az a mottója: mi segítünk; vagy az ausztriai példát, ahol a pártok hölgycsoportjai adnak karitatív segítséget. De az alap- probléma az, hogy munkahelyeket kell teremteni, és ha életképes munkahelyeink vannak, akkor az államnak el kell tudni tartania azokat, akik nem tudnak elhelyezkedni.

M. A.: — Addig nem is lehet védőhálóról beszélni, amíg a települések önkormányzatai nem ismerik azt a problémahalmazt, ami ott jelen van. Szerencsére egyre több települési önkormányzat készít reális térképet a szociális helyzetről, és vesznek részt pályázatokon. A kihelyezett kormányülés következtében csak ebben az évben több, mint 150 milliós szociális támogatást kapott a megye, a legutóbbi pályázatnál az országban toronymagasan a legtöbbet. Fehérgyarmat, Nyírbátor és Mátészalka térségében 44 település 50 millió forintot kapott. Egy másik alkalommal 58 millió forint jött a megyébe 36 pályázatra. A Népjóléti Minisztérium válságkezelő irodája érzékeli a megye nehéz helyzetét: a gyorssegély alapítványból 94 helyre több mint 45 millió értékű élelmiszercsomag érkezett.

P. F.: — Sajnos, vannak ön- kormányzatok, amelyek a többszöri megkeresés ellenére sem vesznek részt ezeken a pályázatokon. Talán azért, mert ez munka?

Balázs Attila felvétele

M. A.: — Szemléletbeli kérdés ez, kényelmesség.

F. J.: — Van, amikor azért nem pályáznak, mert az elnyeréséhez helyi erőt is hozzá kell tenni, és az nincs meg. Személyi kérdés is lehet, hogy van-e valaki a településen, aki ezt az ügyet a szívén viseli. Azért kell pályázni, mert annyi nincs a kasszában, hogy mindenkinek jusson, és azokat fogják támogatni, akikben az igyekezetei látják.

A beszélgetést zárva összefoglalásként az hangzott el, hogy a segélyezést nem lehet megoldásnak tekinteni, mert az nem szünteti meg a problémákat. Hosszú távra a szociális biztonság eléréséhez a legfontosabb a munkahelyteremtés, a vállalkozások élénkítése, addig pedig szükség van a településeken a különféle válságkezelő intézményekre, a pályakezdők, a családok, a hajléktalanok, az idősek és a fiatalok, a cigányok és más, veszélybe kerülő csoportok ügyének felkarolására.

Ezt segíthetik a pályázatok útján szerzett támogatások, de szükség van a helyi összefogásra, ifjúsági, népjóléti, család- és beteggondozói szervezetek működtetésére, hogy akik igénylik a segítséget, az erősebb kezekben megkapaszkodhassanak.

A beszélgetés résztvevői a szöveg szerint balról jobbra

A fehéregyházi Petőfi- emlékmű

Csizmadia attila fametszete