Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-14 / 269. szám

1992. ncvm6er í4. A rubindiplomás tanító Balázs Attila felvétele Mező Éva Elmúlt 90 éves. Hófehér haja, vastag szemüvege ta­núskodik koráról. Élte a múltat, van mondanivalója a jelennek. Kövessy Béla ru­bindiplomás tanító. írhat­nám azt is, hogy középiskolai tanár, hiszen a Kossuth La­jos Tudományegyetemen is szerzett diplomát. Ez ellen azonban tiltakozna, mert ő tanító, illetve néptanító, erre a feladatra szólt első diplo­mája, ennek akart megfelel­ni dolgos élete minden per­cében. 1902-ben született Ács köz­ségben. A gimnáziumot Ma­rosvásárhelyen végezte, majd a család tanácsára iratkozott be a székelykeresztúri tanító­képzőbe. A történelem meg­próbáltatásai hamar utolérték, a román megszállás miatt ta­nulmányait Pécsett folytatta, majd 1921-ben Sárospatakon fejezte be. Tanítóképzős évei­re az első világháború szomo­rú időszaka nyomta rá bélye­gét. Hogyan, milyen körülmé­nyek között készült hivatására ekkoriban? — Nélkülöztünk, éheztünk. A felkészítés viszont nagy szakértelemmel és alaposság­gal folyt. Székelykeresztúri tanáraim a tanulás mellett a testedzésre is nagy gondot fordítottak. Innen hoztam magammal az egészséges élet­mód szokását. A pécsi püspöki tanítóképzőben a legnagyobb hangsúlyt a zenei nevelés kap­ta. Korán kezdtük a napot: az első misénél már énekeltük a gregoriánokat. Sárospataknak a természet szeretetét, a bioló­gia iránti érdeklődést köszön­hetem. Felejthetetlenek az ön- képzőköri foglalkozások, ahol színdarabokat, verseket, dalo­kat tanultunk. A felkészülés után jöttek a gyakorlat évei. Nagy ambíció­val, szép tervekkel indult. Ek­kor érte az első csalódás: nem kapott állást. Katonaság, majd segédtanítóság Csorváson. Vi- zesfáspusztán már kinevezett tanító. A jobb életfeltételek re­ményében Békés megyéből Szabolcsba kérte áthelyezését. Sényő községben kapott állást, ahol ekkor épült új iskola. 1927-től 1936-ig itt dolgozott. — Mi tartozott a feladatai közé? — Az 1-6. osztály vezetése volt a dolgom. 130 gyerek járt a hat osztályba. Tanítottam a vasárnapi iskolában, én vol­tam a leventeoktató, színját­szókört vezettem, természettu­dományos előadásokat tartot­tam, katolikus iskola lévén kántorkodtam, s én tartottam a vasárnap délutáni litániákat is. — Mai füllel megdöbbentő munka. Hogyan lehetett ennyi gyereket tanítani? — Az akkori iskola — ha jó volt a tanítója — tudta tanítani a gyereket. Ennek feltétele a fegyelem volt. A jó tanító szellemével, érdekes előadá­saival szerzett magának tekin­télyt. Még volt valami, ami se­gített: a gyermekek szeretete. Egy megsimogatott fej, s lehet hogy megnyerted magadnak és a tudományoknak is őt. Nagy iskolai ünnepségekre emlékszik szívesen a tanító úr. A nemzeti és egyházi ünnepek mellett a madarak-fák napját említi. Ezt talán azért őrzi olyan szeretettel, mert itt nyílt a legnagyobb lehetőség termé­szetszeretetre, játékra oktatni tanítványait. Sok munkáért kevés bér járt. Arra is pontosan emlékszik, hogy jövedelme Sényőn 130 pengő volt havonta. Igaz, kü­lön jövedelmet jelentett a le­venteoktatás. Nagy idők nagy tanúja. így emlékszik 1928 tavaszára: — Egyik tanítványomhoz igyekeztem. Egy Napkor felől érkező férfi megállított. Azt tudakolta, merre kell Nyíregy­háza felé menni. A férfi bemu­tatkozott: „József Attila va­gyok.” Elmondta, hogy ő is ta­nár, verseket is ír. Dél volt, így megsajnálva a gyalogos ván­dort, meghívtam a családom­hoz ebédre. Ki gondolta akkor, hogy milyen nagy költőt láttunk ven­dégül. 1 935-től Levelek köz­ségben kán­tortanító, majd igazga­tó-tanító. Ez a község volt munkásévei­nek utolsó állomása. A kezdet itt is nehéz: földes lakás, sok tanít­vány az osz­tatlan iskolá­ban. Ő még­is nagy fele­lősséggel, töretlen opti- mizmussal igyekezett szolgálni. Most is szí­vesen em­lékszik vissza a zsúfolt tan­teremre, a kevés szemléltető­eszközre, melyek számát — sok-sok éjszakát áldozva rá — maga is gyarapította. Szívesen emlékszik vissza a vasárnapi iskolák megilletődött hangu­latára, s azokra a téli estékre, amikor a felnőtteknek szerve­zett előadást. Fúvószenekart is vezetett, szép sikereket ér­tek el. Az a hivatástudat, amely benne élt, a családra sem ma­radt hatástalan. Három gyer­meke szintén a pedagógushi­vatást választotta. Ennek na­gyon örül, mert úgy érzi, mun­kája folytatódik, s az a gazdag tapasztalat, amit élete során összegyűjtött, gyermekei és unokái révén tovább öröklő­dik. 1961-től nyugdíjas. 1971- ben aranydiplomát kap, majd a fokozatokon végigmenve 1991-től rubindiplomás. Tanítói életútja olyan volt, mint sok kortársáé ebben az időben. Együtt élt a néppel, szerette, tisztelte, segítette őket, s ez a szeretet visszajárt a tanító úrnak. Hosszú élete tit­kának azt vallja: mértékletes­séget mindenben. Csak egy­ben nem ismerte ezt: a munká­ban. Pályájáról több mint 90 évesen így vall: — Annak idején a legszebb pályát választottam, ebben nem kételkedtem soha. Nem­egyszer kisebb-nagyobb sére­lem ért, de elkeseredésem rö­vid ideig tartott. Mindezek el­lenére szép volt a pályám, az életem, megismételhetően szép. ANYÁM KASTÉLYA (Le Chateau De Ma Mére). Színes francia film. Rendezte: Yves Robert. Szereplők: Philippe Caubére, Nathalie Roussel, Didier Pain MTI-FEL VÉTEL Mindenki jól van Hamar Péter Indulatokkal terhes időket élünk. A düh és gyűlölet, a menekülésvágy és félelem együtt létezik körülöttünk. Ér­zelmi világunk a sokféle társa­dalmi hatás következtében tá­volodni látszik attól, amilyen­nek lennie kellene. Aligha kelt derűt bárkiben is az aggasztó hírek sorozata munkanélküli­ségről, kikapcsolt villanyok­ról, a határainkon túl dúló fegyveres veszedelmekről. Nagy kérdés, meg tudjuk-e őrizni magunkban ilyen körül­mények közepette fogékony­ságunkat az egyszerű szép­ségek, a szeretetteljes emberi kapcsolatok, a szelíd humor iránt. És még súlyosabb a kér­dés, ha a felnövekvő nemze­dék szemszögéből nézzük: maradt-e némi esélyünk kiala­kítani bennük ezeket a képes­ségeket? Ha megnézzük Giuseppe Tomatora új filmjét, felcsillan ennek az esélynek a reménye, mert a Mindenki jól van töret­len folytatása annak, amit az Oscar-díjas rendező a Ginema Paradisóval elkezdett. (De va­jon mennyi esélye van annak, hogy a film el is jut a nézők­höz és meg tud küzdeni az ak­ciófilmek ellenállásával?) A rendező e filmjében is hű­séges szülőföldjéhez, Szicíliá­hoz, innen indítja a cselek­ményt és ide vezeti vissza a befejezésben főhősként, a nyugdíjas Matteót. Tomatore tudja, hogy sztárok nélkül ne­héz az út a közönséghez, s ahogy előző filmjében Philipe Noiret, itt Marcello Mastro- ianni teremti meg a csodát. Mindketten rendelkeznek az­zal a különös képességgel, amelynek segítségével felmu­tatható az öregség szépsége, s a végképp értelmetlennek tűnő dolgokban az értelem megtalá­lásának tudománya. A Mindenki jól van arról szól, miként teszi lehetetlenné a szülő-gyerek kapcsolatot, végső soron minden emberi viszonylatot a technikával, ro­hanással fertőzött világ, s fő­ként arról, hogy ebbe a hely­zetbe sohasem lehet belenyu­godni. Matteo elindul, hogy az olasz csizma különböző váro­saiban élő öt gyerekét felke­resse. A film címe arra utal, amit szeretnének elhitetni ve­le, s amit az öreg maga is hin­ni szeretne, ám a valóság en­nek éppen az ellentéte: minde­gyik gyermekének élete szét­zilálódott, mi több, egyikük már nem is él, csak ezt nem merték a többiek tudatni ap­jukkal. Hogy miként lehet ezt a le­hangoló történetet mégis an­nak szolgálatába állítani, hogy a néző megőrizze reményét a szeretet és humánum átment- hetőségében, az részint a szí­nészi játék, részint pedig a hu­mor, a bujkáló irónia eredmé­nye. Az egész történet talán leg­jellemzőbb epizódja a követ­kező: Matteo sokdioptriás szemüvegével olvassa lánya üzenetét, hogy későn jön haza, a papa reggelizzék meg, és ne zavarja az etetőszékben ülő egyéves forma kisgyerek, aki­ért az anyukája, az ő barátnője a délelőtt jönni fog. Matteo asztalhoz ül, ám ekkor a kis­gyerek sírva fakad. Kiderül, a mécses eltörésének az az oka, hogy az öreg takarja a tévé képernyőjét, ahova a kölyök figyelme tapad. Ezután követ­kezik az ironikus fordulat: el­romlik a televízió, a gyerek újra bőgni kezd. Kemény vá­gás, és azt látjuk, hogy az .ete­tőszék a hatalmas mosógép fe­lé van fordítva, és az apróság átszellemült, boldog arccal szemléli a kerek üvegablak mögött forgó színes ruhaköte- get. A történethez még az is hozzátartozik, amit csak a néző tud meg: a gyerek valójá­ban az unoka, de mert a mama nem tudja pontosan, ki az apa, inkább hazugságba burkoló­zik. Az alkotók vádbeszéde ez az epizód, csak figyelnünk kell rá! Humora ugyanis nem fel­mentés senki számára. A Mindenki jól van további értékét a mindvégig érvénye­sülő jelképiség adja. A direkt cselekményű filmek leszoktat­ták a nézőt, hogy mögöttes je­lentéstartalmakat keressen, pe­dig ez itt megkerülhetetlen. Az előző epizód tartalmi folytatá­sa a találkozás a legidősebb unokával. Matteo megcsodálja a római éjszakában villogó szentjánosbogarakat, aztán a srác megszánja a nagyapát és bevallja az igazat. Az egész csak trükk, az üvegablakba épített égők játéka volt. Azaz: gyermekeink tanulékonyak, elsajátítják tőlünk a szemfény­vesztés képességét, s ha ez néha kegyes csalás pusztán, akkor is veszedelmes játék, mert a jelenség és lényeg állandó felcserélhetőségének esélyét hordozza. Mosolyognak a mondatok a szellem szerpentinjein Réti János Amikor az Olvasó Ember régi korok hangulatát keresi a könyvoldalak szellemi szer­pentinjein, akkor minden bi­zonnyal lelkét szökteti a külvi­lág keményedő támadásai elől. Ilyenkor letűnt idők békessé- ges tájaira vágyik, ahol egy­szer volt, hol nem volt alakok járnak muzsikáló mondatok­kal kísérten. Aztán fejezetek múltán, ahogy jobbról balra kerülnek a lapok, újra és újra kiderül: ők, mármint ama me­sebeli hősök, szintúgy a Világ romlandóságán, a Szépség ele­nyészte miatt búsonganak a végtelen körmondatok erdejé­ben, akárcsak mi a ránk lesel­kedő napok ártalmait félve. Csak a dolgok dimenzióját és forgási sebességét változtatta meg az idő. És mégis jólesik ilyen olvasmányra rátalálni. Mint Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényére. Hogy a fölényes életismerő, a brilliáns stílusvirtuóz Márai Sándor — oh kárhozat, amiért nélkülöznünk kellett könyveit — nem tudta kikerülni Krúdy hatását, és a halhatatlanok csil­lagporondján megmérkőzött a Nagyúrral, az a magyar iro­dalom különleges, ám szeren­csére nem ritka csodái közé tartozik. Tündér-realizmussal cizellált regényében nem ke­vesebbet ad nekünk, mint lehetőséget, hogy a hajóssal, az önnön hősévé lényegült íróóriással járjuk a harmincas évek Budapestjét. Egyetlen napjába, méghozzá az utolsó huszonnégy órájába kapcso­lódva be, aminek a végén aztán „...A vörös postakocsi még egyszer elindult... A világ elmaradt a batár mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell el­menni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk.” Ám mielőtt idáig érkezünk, még eltelik huszonhárom óra. Hasonlatosak mint annyi sok a megelőző évek éjszakáiból, délelőttjeiből, hajnalaiból, amiket megélt Szindbád, Re­zeda Kázmér, vagyis a legen­dák Krúdyja. Márai, mintegy helyette írja meg, ezen utolsó nap bolyongásait, az utolsó utáni Krúdy-regényt. Megírja a Krúdy-plusszt. Közben min­dent megtudunk életről, ma­gyarságról, szerelemről, szo­morúságról, politikáról, írók­ról, az irodalmi életről. Annyit legalábbis, amennyit tudni ér­demes. Ezenközben — a szó szoro­san vett értelmében — nem történik semmi. Nem hömpö­lyög, de még csak nem is csor­dogál cselekmény. Nincs bo­nyodalom és nincs tetőpont, ahol a konfliktusnak robbanni kellene. Csak a főhős Szind­bád-Krúdy szép szelíd halálá­ban oldódik fel minden. Örök idők óta eldönthetetlen az ember számára, hogy ő tör­ténik-e a világ által, vagy rajta keresztül történik a világ? Az írástudók legnagyobbjai az utóbbi mellett tettek hitet. Ahogy például Krúdy. Ahogy például Márai. Csak a tartal­mat és stílust egyaránt mester­fokon kezelő klasszisok merik vállalni, hogy elvetik a cselek­ményt, hiszen ez jelenti a leg­nehezebb feladatot, de a legna­gyobb szabadságot is a téma, vagyis az általunk történő vi­lág kezelésében. Nincs az a körmönfont meseszövés, ami kiváltana hozzá hasonló szel­lemi izgalmat. Mindez Márainál párját rit­kító nyelvi gazdagsággal, képi bravúrok sorozatával, a gon­dolatritmus zeneiségével feje­ződik ki. Csak Krúdy álmodo­zásokból szőtt, végletekig át­tetsző ábrázolásmódjához ha­sonlítható. Azon a százhu­szonöt oldalon úgy bomlik ki Szindbád embersége és esen- dősége a korabeli magyar vi­szonyok hátteréből, mint egy elegánsan mintázott drapéria. Mint egy mélyhegedűre kom­ponált szonáta végtelen, édes­bús dallama. O maga sem írta volna meg jobban. (Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1992.124 old.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents