Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
-m.—To» A SZERZŐ FELVÉTELE Cservenyák Katalin A szájhagyomány úgy tartja, onnan kapta szépségesnek ugyan nem mondható nevét Dögé, hogy a török időkben ide szállították Kisvár- dáról az állati tetemeket, magyarán döghely volt. A szakirodalom szerint viszont már a kora Árpád-korban létezett a település, neve is erre utal: a dög szóból -e kicsinyítő képzővel alkotott óvó, elhárító tartalmú helynév. Először egy XIII. századvégi oklevélben említik, helyesebben azt az utat, amely lékéről Dögére vezetett. Nevére azonban rácáfol a falu — főutcáján szép egymásutánban sorakoznak a szalagtelkekre épített, patyolatrendben tartott házak. A bágyadt őszvégi napsugár si- mogatásától szinte felizzanak az út mentén sorakozó fák nyár óta megsárgult lombjai, s a látványt csak néha szaggatja meg örökzöld cserje vagy fenyő. Jánvári Ferencék kapuja nyitva áll. A gazda épp a kertbe készül, de ha már váratlanul betoppantam, hát szívesen beszélget egy kicsit. Nyugdíj előtti szabadságát tölti, harmincnyolc végigdolgozott év áll már mögötte. Legutóbb a Tisza falatozó vezetője volt, de — ahogy ő fogalmaz — a többséghez hasonlóan ő is kétlaki: a munka mellett háztájiból szerzi a kiegészítő jövedelmet. Nemigen foglalkozik politikával, de azért azt végképp nem érti: ’45 után két-há- rom-négy osztállyal békésen el tudták osztani az itt élők a három uradalmat, s csak abból voltak kisebb viták, ha valaki nagy lelkesedésében véletlenül a szomszéd telkéből is felszántott egy barázdát. Most meg mindenféle jogi csűrés-csavarás megy, s még mindig nem rendeződött a szegények sorsa. A lakosság itt régen is földművelésből élt, a téeszen kívül nincs is más üzem. A többség almát és krumplit termel, de az idén egyik sem jött be. Neki egy fia és egy lánya van, s már két kislány unokája. A legszebb család viszont az egész faluban a Dankóéké volt — mutat „szembeszom- szédja” portája felé, s mivel épp akkor kerül elő a gazda is, hát átsétálunk hozzá. Dankó Laci bácsi épp az állatokat tette rendbe, jólesik egy kicsit elüldögélni a pádon. Tizenhárom gyereket nevelt fel, s mind egészségesek. Ha valaki, hát ő már csak tudja, milyen nehéz a megélhetés. Feleségét tizenkét éve temette el, s még mindig nem tudott beletörődni a hiányába. Akkor még tíz gyerek otthon volt, a legkisebb épp hogy betöltötte az ötödik évet. Most már nagylánnyá serdült, gimnazista, s ha végez, fodrász szeretne lenni. Bánom is már, hogy kérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy új asszonyt hozzon a házhoz, mert az ősz öreg szeme erre könnybe borult, kucsmáját mélyen a homlokába húzta: — Minek... — mondta olyan hangsúllyal, amiből érthettem: az ő asszonyát úgysem pótolhatná senki. — A régi rendszer sokkal jobb volt, mint a mostani — folytatta komoran. — Tizenhárom gyerekkel sosem vettem volna meg ezt a portát. Hét fiam volt katona, s nem kapok utánuk semmit. A nyugdíjam kilencezer-ötszáz forint, s még négy gyerek itthon van. Olyan drága már a hús is, s most hallom a rádióban, januártól újra emelik az árát. A gazdasággal, a munkásemberrel senki nem törődik. — Azért dolgoztunk, hogy a gyerekeinknek jobb legyen — veszi át a szót Jánvári Feri bácsi. — De nem úgy néz ki. Mi még háromszázalékos kamatra építettünk, de a mai fiatalok, ha szüleik nem tudnak segíteni nekik, nem tudom mihez kezdenek. — Van itt elég probléma, csak meg kell becsülni — nyugtázza Dankó bácsi. — Állj csak meg, és gyere ide! — szól oda biciklin közeledő barátjának Jánvári Ferenc. — Mi már nyilatkoztunk! — teszi hozzá széles mosollyal. Hiába erősködik a másik, dolga van, ideje betakarni a szőlőt, mutogat a kétkerekűre erősített kapára is, nincs menekvése. De a nevét ne írjam, köti ki, nem old az meg semmit. S mintha csak tegnap fejeztünk volna be egy hasonló beszélgetést, a hetedik iksz felé közeledő új partnerünk máris „képben” van. Egycsapásra kiderül róla, egy kis vidámságért, humorért sosem kellett a szomszédba mennie. — Én nem tudom, mióta doktoráltak le ezek a képviselők is — mondja. — Most eladják a gyárakat. De mi lesz egy-két év múlva? Akkor mit fognak eladni? Majd jól megadóztatnak minket. Tor- gyánnak az volt a baja, hogy nagyon hangos volt. Pedig nem mondott hülyeségeket néha. Azt hallom reggel a Falurádióban: meg vannak elégedve az almával, 28-30 forintért ment el kilója. Szép! Mitőlünk meg elvették egy tízesért. A meggyet meg húszért. Hatvanban itt ezerkétszáz szarvasmarha volt, meg háromszáz igásló. Most van hatvan marha, s nincs egy ló sem. — Nem úgy! — szól közbe nevetve Laci bácsi. — Ten- nap vettek egy pár lovat! — Na, az jó — nyugtázza a biciklis. — Tudja, mi már mosolyogva nézzük az egészet. Á jókedvünket nem adjuk fel, ha mérgesek vagyunk is, kacagunk. Az is bolond, aki ma dolgozik. Azt büntetik. A lustának ingyen adnak pénzt. Menjen csak be a kocsmába, ott találja a munkanélkülieket. Tudja, hány jönne el nekem napszámba? Fizetnék hét darab százast, meg kapna kosztot. Egy sem. Majd bolond lenne. Nem kell itt a föld senkinek. Két ember lépett ki a téeszcséből, a többi meg várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Tavaly átvették a cukorrépát százharminc forintért. Okos ember az idén már nem is kapált! Majd elmond ő mindent szép sorjában, ha kijövök a tavasszal, adja a nevét is hozzá, de most mennie kell. Mert okosság ide vagy oda, ő azért csak bekapálja azt a szőlőt, más úgysem csinálja meg helyette. Ebben maradtunk. A faluban sétálva hamar feltűnik a szép református templom és a katolikusok kápolnája is. A többségben lévő reformátusok lelkésze Szűcs László Tamás, aki nyolc éve szolgál a faluban. Dolgos, igyekvő embereknek ismeri az itt élőket, de gyakran látja rajtuk a szomorúságot, kishitűséget, csüggedtséget is, hiszen hiába termelték meg az árut, ha nem tudják eladni. A fiatalokat az elhelyezkedési gondok, a munka- nélküliség nyomasztja, velük külön is foglalkozik az ifjúsági gyülekezetben. Ä polgármesteri hivatal egyetlen ékessége, s talán legértékesebb darabja egy hatalmas, faragott bőr kanapé. Valamelyik uradalomból maradt az utókorra, s egyelőre a folyosón fogadja az idegent, az irodák ajtaján talán be sem lehetne tuszkolni. Az új hivatalban — ha megépül majd, mert tervezik — méltó helyet találnak neki. Vincze Ferenc, a polgár- mester bizakodó. A falu lé- lekszáma ugyanis folyamatosan növekszik. Már kétezer-negyvenen élnek itt, többen költöznek ki újabban Kisvárdáról, hiszen alig egy kilométer innen a város, aránylag olcsók a telkek, és nem elhanyagolható a nemrég feltöltött Rétközi-tó közelsége sem. Talán nem is túl merész az álom, hogy egyszer Kisvárda kertvárosává váljék Dögé. Mindenesetre a három szomszédos település (Sza- bolcsveresmart, Kékese és Dögé) azon igyekszik, hogy üdülőkörzetté nyilvánítsák a területet, ehhez azonban elengedhetetlen a gáz, telefon, szennyvíz bevezetése. A gázt már szervezik, a hatszázötven telek közül eddig már 550-en jelezték, hogy társulnak. Családonként harmincezer forintba kerül majd a gáz bekötése. A cél: a gázzal együtt viszik a telefont, a szennyvízre pedig már készül a tanulmányterv. Amire lehet, pályázatot nyújtanak be, állandóan figyelik a lehetőségeket. Legutóbb az öregek napközi otthonára nyertek 1,2 millió forintot, s ha minden jól megy, decemberben már költöznek az idősek, akik átmeneti szállásra is lelnek majd az épületben. Nemrég adták át az iskola új tornatermét — bár erre még a korábbi tanács tartalékolt tizenegymillió forintot —, s ezt szeretnék minél jobban kihasználni, hogy ne csak a gyerekeket, a felnőtteket is sportra, mozgásra csábítsák. T alán kicsit szépnek sikeredett a fentebb vázolt kép a településről, s úgy tűnik, mintha nem is lennének gondok. Hallottam ugyan a faluban ellenvéleményeket, de akik elmondták, nem szívesen vállalták névvel is... 1992. novm6er l4.
