Kelet-Magyarország, 1992. november (52. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
r r MUZ&AR. ha találozM ■ Nagy István Attila Daphnisz éneke Olyan az arcod, a szemed is, ugyanúgy simogat a kezed is, úgy lobban fel benned is a vágy, mint a nyári kazalban a láng, formás két melled is úgy ragyog, mint szerelmes szájban fogsorok, kulcsoló lábad is úgy szőrit, hogy boldogan vállalom a kínt a gyötrődés, a fájdalom, a harag elsimul jó tenyered alatt, messze fut az esti félelem, ha öledbe hajthatom fejem, és olyan a hangod neked is, nem tudom, az álom neszez itt, vagy a sípok szólnak messze lent a völgybe nyúló réteken. Fűszálak harmatcseppjeiben rég kihúnyt csillagok remegnek. Osváth Imre: Napozás közben Kutyafejű tatár Kisarban Egy monográfia lapjaiból Balogh Géza Megragadni a pusztulót, menteni a veszendőt, feltárni a jelent, melyben múlt és jövő ölelkezik — Bárczi Gézának, a nagy nyelvtudósunknak szavai ezek. Mikor papírra vetette e sorokat, elsősorban a földrajzi nevek gyűjtésének fontosságára, halaszthatatlanságára akarta felhívni a figyelmet, de bízvást hihetjük, tágabb értelemben gondolta mindezt. Hiszen nem csak a nyelvemlékeinkre borul a feledés homálya, de lassan elmennek azok az öregek is, akik feleleveníthetnék egy adott közösség, település múltját. A hatvanas évek derekán lehettünk talán utoljára tanúi egy múltmentő próbálkozásnak, amikor megyénkben is sorra születtek a falukrónikák. Lelkes pedagógusok, népművelők szólaltatták meg a falu jó emlékezetű öregjeit, vették kézbe a Szatmárral, Bereggel, Szabolccsal foglalkozó monográfiákat, s foglalták írásba az így szerzett élményeiket. Nem voltak ezek tudományos igényű értekezések, ám annak megfeleltek, hogy a falu legfontosabb eseményeit, legjellemzőbb vonásait egy csokorba kötve segítsék a mai érdeklődőket eligazodni a múltban. Néhány év után elhamvadt a nagy igyekezet, elvétve készül ma már sajnos falukrónika. Nem csoda hát, ha e sorok írója különösen jó érzéssel vette kézbe nemrég Szűcs István nyugdíjas agrármérnöknek a Ki sár monográfiája című munkáját. A szerző Nyíregyházán él ugyan, több évtizede már annak, hogy elhagyta a szülőfaluját, de végleg sosem tudott elszakadni a „ficfás Tiszaháf’-tól. Néhány éve aztán különös foglalatosságba kezdett. Nyakába vette az országot, bújta a levéltárakat, a könyvtárakat, hallgatta, s jegyezte a kisari öregek szavát, majd tollat, papírt tett maga elé. És megírta a majd’ százoldalas, a tudományos igényeket is kielégítő dolgozatát. Akit érdekel Kisar múltja, abban szinte mindent megtalálhat: a falu történelmét, gazdálkodását, dűlőneveit, egyházi emlékeit... A monográfia igazi értékét azok az eredeti, tősgyökeres kisari gazdáktól származó, s eddig sehol sem publikált információk adják, melyek visszanyúlnak a falu több évszázados múltjába. Ismerkedjünk meg tehát néhány hamisítatlan kisari emlékkel: Szat- márban több, középkorban épített templom is található, a ma látható kisari nem tartozik közéjük. A régi iratok szerint az 1700-as évek legvégén épült, de a második világháborúban az is leégett. Ha nem is vetekedhet hát, mondjuk a túristvándi vagy a nagygéci templommal, ám még így is kincseket, titkokat őriz. A kisari gyülekezet birtokában van például egy úrasztali bortartó kanna, melyen az 1675-ös évszám, s a „KI-AT” (kisari templomé — a szerző) szerepel. Az igaz különlegessége e kannának az a rávésett rajz, mely egy olyan „kutyafejű” tatárt ábrázol, mely fogalommá vált Erdélyben, a Tiszántúlon az 1658-as tatár— török hadak erdélyi pusztításai után. A kannát minden bizonnyal egy nagyszebeni ónöntőmester készítette, s véste rá a hosszú nyakú, tegezes, kezében íjat, s nyílvesszőt tartó kutyafejű tatár harcost, aki — a János vitézben is olvashatunk róla — köztudomásúlag emberhússal él. A Tiszahát a kisnemesek hazája is volt egyben, a múlt század elején Kisarban is tizennyolc nemes családot tartottak számön. A monográfiában megszólaltatott kisari öregek, köztük Siket Endre szerint a vizek lecsapolásával, az erdők irtásával megnövekedett szántóterület egy része kiváltságok révén került nemes birtokába. így például nemes Péter Benedek a mai Zabmező dűlőben olyan darab földet tudhatott magáénak, amilyet egy nap alatt az eke elé fogott két ökrével körülbarázdált. Szarka Zsigmond meg úgy emlékszik, hogy az ő ősének, mint a fejedelem hű emberének Rákóczi Júlia telket adományozott, mely ma is a család tulajdonában van, s mindmáig nemes telekként ismerik a faluban. A végére hagytuk, mint a dolgozat talán legértékesebb részét, Kisar múltbéli gazdálkodását, azon belül is az állattenyésztést, a gyümölcstermesztést. A falunak egészen a téeszszervezésig külön, törzskönyvezett tehéncsordája volt, mely a híres magyar szürke marhából állott. A Hortobágyon évszázadokon át mindig a legnagyobb tenyészértékű apaállatokat vásárolták meg, s ezekre alapozódott a messze földön ismert ökörállományuk is. Az ökörtinókat hároméves korukban tanították a járomba, s öt-hat évesen hizlalták fel a végsúlyukra. Mindig jó piacuk volt, egy pár ökör egy hold jó minőségű földet ért. A gyümölcstermesztés végig a Felső-Tisza mentén meghatározó jelentőségű volt a falvak életében. Sajnos a lankák, az ártéri gyümölcsösök jószerivel kipusztultak mindenütt, egyedül Kisarban maradt meg belőlük egy tekintélyes darab. Azonban már az is csak töredéke a réginek. 1897-ben írták talán utoljára össze a szatmári gyümölcsfákat, akkor a kisari határban 34 626 darab szilva-, 2327 alma-, s 2250 diófát találtak. Szűcs István az átlagtermést lefordította a mai árakra, s kiszámolta, ha megmaradnak azok a fák, akkor most Kisar évente tizenkilencmillió forintot árulhatna belőlük...! De ne mélyedjünk a közgazdasági fejtegetésekbe, hiszen egy községi monográfiának nem ez a célja. Hanem az, hogy megőrizze a múltat, s annak történéseivel gazdagítsa a jelent. E követelménynek tökéletesen megfelel. Bárcsak minden településen születne egy ilyen munka! Másolat a kisari ónkanna vésett díszítményéről Archív felvétel közt védtelen álltunk fel, és tértünk nyugovóra. □ Riverside felé robogott velünk az autó. A hegyes-dombos vidék kopársága Görögországéra emlékeztetett, a tízsávos út, és a hömpölygő autófolyam azonban nem engedte elkalandozni a képzeletet. Ilyen másutt nemigen van, csak Amerikában. Árpád János a feszengően néma reggeli után hirtelen ötlettől vezérelve hívott meg, töl- teném vele a napot. Nagyon kényelmetlen volt a gyászoló, minduntalan sírásra fakadó férfi társasága, de udvariatlanság lett volna visszautasítani. Pedig akkor még azt nem is tudtam, hogy hetvenhat évével milyen bizonytalanul lavírozik a bárkányi autók között. Imigyen haladtunk tehát Riverside irányába. „Lakik ott egy barátom” — bocsátotta előre. „Gyönyörű narancsligete van, és most hozott új feleséget Magyarból.” Letértünk az autópályáról, és egy szűknek mondható kanyargós szerpentinen felfelé kezdtünk haladni. Gyönyörű tengerszem tárult elénk. Túlsó partja kék hegyek ködébe veszett, innenső pedig a felkelő nap sugarától volt halványpiros, mint a tejbe pottyant rózsaszirom. „Ez itt a Nyílhegy-tó” — mondta Árpád János. „Innen kapja egész Los Angeles a vizet. Tudod milyen olcsón vette meg valamikor egy társaság? El se hinnéd... Ma meg drágábban adják belőle a vizet, mint a benzint.” „Itt mindig megálltunk a drágámmal”, — érzékenyült el. Hullottak a könnyei, elfúló hangon sírt. Visszaültünk az autóba. Elnézést kért: „tudom, hogy kellemetlen neked egy gyászoló vénember... Ne haragudj, majd megpróbálok másra gondolni.” Az út most már egészen keskennyé vált, bekanyarodtunk a narancsültetvényre. A fákon csak itt-ott virított néhány gyümölcs, alattuk jóval több látszott széttaposva. Nemrég szüretelhettek. A gazda, nagyon jó vágású, őszes ötvenes, visszafogottan üdvözölt bennünket, engem lopott pillantásokkal méregetett. Elég nehezen oldódott a hangulat. A belső helyiségek felől gyöngyöző női kacaj hallatszott. Miközben vendéglátónk kimért mozdulatokkal megtömte pipáját, elő is került a hang gazdája. A nevetés ilyen mennyiségben már-már vihogásnak tűnt. A hölgy közeledett korban a férfihez, ezt azonban szemmel láthatóan leplezni igyekezett. Kövér komondorként dörgölőzve bújt oda élete párjához. A temetés szóba kerülése után csitult el egy kissé, de nem sokáig. A férj láthatóan nem tudott mit kezdeni harsány- ságával. Kisétáltunk a narancsosba, és az öreggel egy kissé leszakadva követtük az egymás derekát karjaikkal átfonó párt. „Ezért érdemes volt hazamenni Magyarországra, mi?” — Árpád János rám kacsintott, de aztán megint elszontyolodott. „Ugyanilyen csinos volt az én drágám is” — folytatta. „Hidd el, hogy én soha nem néztem rá senkire sem, míg élt.” Vendéglátóink eltűntek a haragoszöld levelek között, Árpád János tovább beszélt. „Pedig van vagy tíz éve, hogy úgy nem voltunk együtt. Tudod, ő szívbeteg volt, és Alzheimer- kóros. A végén már hol megismert, hol nem. Amikor legutoljára bevittem a sürgősségire, nem tudott magáról. Ott vetkőztették le előttem. Még akkor is olyan gyönyörű fehér volt a bőre, és a kis fekete pussy-ja.” Megint sírt. „Tudod mi a pussy?” — kérdezte. Bólintottam. „Ne értsd félre, én nem a nőt láttam benne akkor már.” Gazduramék paprikapiros arccal ugrottak elénk az egyik fasorból. Most már a férfi is feloldódott. Szedtek nekünk egy nagykosár grapefruitot. Akkorák voltak, mint egy egy sárgadinnye. „Elhagyogatták a mexikánók, akiket a szüretre küldött az áruház” — magyarázták. így aztán túlérett az egyébként fanyar gyümölcs és olyan édes volt, mint a cseppentett méz. Eltartott vagy két hétig, míg Tiboréknál megettük. □ / „Nagy zsivány volt ez az Árpád, hallod...” — hozta szóba Tibor Árpád Jánost ismét az egyik este. Már jönnie kellett volna, és Elza aggódott, hogy történt vele valami. Egy hét eltelt a temetés óta, de még mindig félt otthon aludni. Ti- borék mintha már unták volna, de igyekeztek nem éreztetni vele. Bár Tibor mintha érdesebbé és érdesebbé vált volna. Néhány nappal azután, hogy tulajdonképpen Tiborékhoz költözött, oda is vetette neki: „Aztán János! Ki neked a legjobb barátod?” Árpád János nem fedezte fel a csapdát. „Ki más volna, Tibor, hát ti, akik befogadtok ezekben a nehéz időkben.” Tibor előreugrott a fotelben: „a temetőben nem ezt mondtad, János, ott álltunk melletted, mikor Hankóczyékat bemutattad azoknak az embereknek. Tán azt hiszed, süketek vagyunk?” Árpád János csak zavartan dadogott azon a rossz hangulatú estén. Elza próbálgatta menteni a helyzetet, de kevés sikerrel. „Szóval nagy zsivány volt, hidd el...” — folytatta, pedig Árpád Jánosnak már feltűnt a bejáratnál az autója. „Hagyjad már” — csitítgatta Elza, nem látod, hogy megjött. „Mit játssza itt a nagy gyászolót, mikor fűvel-fával megcsalta, míg élt” — robbant ki most már. Csakúgy zengett a ház. „Te tán jobb voltál” — mondta lehangoltan Elza. „Szevasztok, gyerekek” — rikkantott erőltetett vidámsággal Árpád János. Letett az asztalra egy nagy bonbonos- dobozt. Tibor felemelte, megnézte, aztán még az előző hangerővel folytatta: „erre persze van harminc dollárod.” „Kifizetem amit nálatok eszek” — sivította az öreg kétségbeesetten. „Na nem azért mondom” — vette valamivel halkabbra magát Tibor, de aztán ismét ordításra váltott: „bezzeg a »legjobb barátod« eszedbe se jutott, hogy nála húzd meg magad.” Vasvil- laszemekkel nézett Árpád Jánosra. „Hagyjátok már békén egymást” — próbált közéjük állni Elza. „Hallgass” — szólt rá Tibor. „Hozzad a vacsorát.” Árpád János a fotelbe roskadva sírt. A válltömései a füléig értek, melle rázkódott. „Ti vagytok a legjobb barátaim, Tibor. Ezt mondtam mindig az én drágámnak is, hidd el.” „Mondtad te a franckarikát. Még mindig élne az az asszony, ha te jobb ember volnál.” H irtelen mindketten megérezték, hogy olyasmi történt, aminek nem lett volna szabad. Amikor Elza visszajött, vastag csend ült a szobán. Árpád János hálás szemekkel nézett rá. Megigazította kackiás parókáját, és a hálószoba felé indult. „Az én drágám volt ilyen kedves valamikor hozzám” — mondta Elzának. Félénken visszanézett Tiborra. Tibor pedig, mint aki hosszan gondolkozott valamin, hirtelen felkiáltott: „Te János, nem volt benne a te kezed abban, hogy ez az asszony meghalt?” Árpád János tekintete groteszk álarccá szélesedett. Botladozva a hálószoba felé kezdett hátrálni, és felemelt kézzel ismételgette: „ne... ne... „ „ >» ne...
