Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

1992. okptóer 31. Változások forgószelében Történelmi kistükör (9.) Reszler Gábor Az országaiban izzó elége- ietlenség miatt rendeletéit visszavonó „Kalapos király”, 1. József halálával valóságos liadalünnep vette kezdetét. A íémetesítő rendelkezések el- enhatásaként a régi zsinóros nagyaros viselet lett a divat, ;s a nemesség külsőségekben s erősen hangsúlyozta a Habs- >urg-birodalom más népeitől ;ltérő voltát. A Szent Korona [790-es hazahozatalát Budára liadalmenet övezte. Az „újra eltalált szabadság" mámorá­ban visszaállították a várme- ;yei szervezetet, ünnepélye­in elégették a II. József által :lrendelt földmérés iratait, és a íemesség legmesszebb látó iái a független magyar állam negvalósításának módjain öprengtek. A felvilágosult gondolko- lók eszméjét segítségül híva irra a következtetésre jutottak, íogy II. József azzal, hogy íem koronáztatta meg magát, negszegte a magyarok és az iralkodóház közti társadalmi zerződést, tehát ,»megszakadt i Habsburgok örökösödésének bnala.” A nemzetnek joga 'an új szerződésre, amelyet leki tetsző új királlyal köt neg. A nemesség nagy részé- íek gondolatvilágát azonban iem hatotta át a felvilágoso- lás eszméje. Csak saját kivált­ágai fenntartásán fáradozott, úrekesztő álláspontja a jobbá- ;yok, városi polgárok érdeke­re nem terjedt ki. Továbbra is srmészetesnek találták a job- ágyok feletti korlátlan hatal- lat. Szabolcs megye nemesei rről így vélekedtek: „A gond- iselés úgy akarta, hogy né- telyek királlyá, mások neme­ikké, megint mások szolgák- á szülessenek.” De vajon milyen társadalmi, azdasági körülmények között Itek vidékünk nemesei a na- óleoni háborúk idején? Ká- ássy Sándor kutatásaiból az érül ki, hogy a XVIII. és IX. század fordulóján Bór­ád és Pozsony után Szatmár z országos harmadik legna- yóbb nemesi népességű vár- tegyéje. A lakosság 12 és fél 'ázaléka bírt kiváltságokkal, zaz minden nyolcadik ember olt nemes. Ugyanakkor Sza- olcs vármegye nemesi társa- alma több mint húszezer lel­et számlált, meghaladta árn­yuk az összlakosság 10-11 'ázalékát. A nemesek társa­dalmán nem csupa fényben és pompában élő, javakban dús­káló emberek körét értjük, fi­gyelmeztet Kávássy Sándor a legendákból, mítoszokból fa­kadó veszélyekre. „Ellentétben ugyanis az alaposan kiszí­nezett (mesés gazdagságról, pazar jólétről szóló) történe­tekkel, az derül ki, hogy 42 helységben kapa földje sincs az ott lakó nemességnek.” A szatmári nemesek 47 százalé­ka földnélkülivé vált arra az időre. A nemesség korabeli rétegződésére nyelvünk gaz­dag szókincse is utal, amikor a kortársi szóhasználat vagyon­talan, bocskoros, kis-, közép- és főnemeseket különített el. Ezeknek a kategóriáknak azonban elég nehéz pontos tar­talmat adni. Láczay Magdolna egyik tanulmányában a neme­si felkelések iratanyagának se­gítségével világította meg a szabolcsi nemesség belső ta­goltságát. Kevés a közép- és nagybirtokkal rendelkezők száma Szabolcs vármegyében, a nemesi társadalom „a XVIII. század utolsó évtizedében igen differenciált, több mint há­romnegyed része szegény, vagy magát szerényen ellátó- an élhetett, bár ezt csak úgy bizonyíthatnánk kielégítően, ha összevetnénk más rétegek: jobbágyok, kereskedők élet­módjával. " A szatmári nemes­ség helyzetéről pedig összeg­zésül megállapíthatjuk, hogy döntő többségük a XVHI-XIX. század forduló­ján „orcája verejtékével ette kenyerét.” A szegénységet eltúlzó né­zetekkel találkozunk, ha a job­bágyság XIX. század eleji ál­lapotáról tájékozódunk. Az tény, hogy a telki állományát tekintve a negyed- és féltelkes jobbágyok alkották a szabolcsi jobbágyháztartások közel nyolcvan százalékát. Ezek-a gazdák két vagy négy ökörrel bírtak. Időközben azonban a megélhetés más, pótlólagos forrásai kialakulnak, a paraszti" árutermelés és kereskedés fel­lendül. Pénzhez juthatnak do­hánytermesztéssel, juhte­nyésztéssel, méhészettel, sze- kerezéssel, a Hegyalján vég­zett napszámmunkával. „Sze­génységről tehát a jobbágyok között alig-alig beszélhetünk, csak jogi hátrányból, a fel- emelkedés, a meggazdagodás majdnem teljes lehetetlensé­géről, és arról, hogy ember­ségben, méltóságban napon­ként megalázhatták a jobbágy­ot. A feudalizmus sem szor­galmának növelésére, sem takarékosságra; sem munka­szeretetre, sem felfelé törek­vésre nem ösztönözte ezt a tár­sadalmi réteget. Őrizte, kon­zerválta csupán, és szokások közé merevítette” — jegyzi meg a korabeli állapotokról Takács Péter. Az elaggott feudalizmus he­lyébe új tulajdonformákat, új társadalmi viszonyokat kellett meghonosítani. A változtatás igénye összekapcsolódott a polgári független nemzetállam kialakításának szándékával. Szabolcsban és Szatmárban az 1830-as években ezen küzde­lem élére olyan nemzedék állt, amelyik a vármegyei hatalom­ból részesülve a liberalizmus eszméje mellett körükbe, mint Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Károlyi György, Bó- nis Sámuel, Eötvös Mihály. A régi világ fenntartásán fárado- zók, köztük Uray Bálint, Dre- venyák Ferenc, Kende Zsig- mond, a reformok feltartózta­tásában támaszkodhattak a ki­váltságai maradványaiba ka­paszkodó elszegényedett ne­mességre. Az újszerű megoldásokra is nyújtott példát vidékünk társa­dalma. Földesuraival kötött örökváltság-szerződései révén a nyíregyháziak egy összeg­ben megváltották úrbéri terhe­iket, és szabad paraszti közös­séggé formálódtak. Hihetetlen energiák szabadultak fel, me­lyek rövid idő alatt kiváltsá­golt mezővárosi rangra emel­ték Nyíregyházát. 1848 győ­zelmes márciusának híre a vi­dékünkön változásokat igen­lők körében nagy visszhangra talált. A szabolcsiak önzet­lenül küldték fiaikat előbb nemzetőrnek, majd honvéd­nek. A nagykállói megyehá­zán beregi önkéntesek is meg­jelentek, hogy a szabolcsi nemzetőrök között szolgál­janak. A 48-as szabolcsi honvéd­zászlóalj sok dicsérő tettet haj­tott végre. Szuronyrohamuk hozta meg többek között a ko­máromi győzelmet. 1849 nya­rán a forradalom és szabadság- harc ügye válságosra fordult. Korponay János honvéd ezre­des népfelkelésre szólította Felső-Tisza vidéknek várme­gyéit, és a Tisza vonalának vé­delmére igyekezett összevonni az erőket. Ez az utolsó kétség- beesett kísérlet azonban már nem fordíthatott a hadisze­rencsén. nagykállói volt megyeháza Elek Emil felvétele Emlékezzünk az elhurcoltakra A „felszabadítók” elhurcolták Nyíregyháza 2300 civil polgárát Az egyik túlélő: Mudri András, volt városi hivatalsegéd, 75 éves Fazekas Árpád Évekig tele volt csaknem minden utca fekete ruhás öz­vegyekkel és fiaikat sirató, szomorú anyákkal. A lakóhely ismerete kapcsán minden nyír­egyházi iskolai tanulót meg kellene ismertetni végre az el­hurcolás hiteles történetével. Egyben erőt is lehetne ebből meríteni! Ugyanis a csodával határos ennek, a családfőitől és egyúttal iparosaitól is szinte megfosztott, 48 évvel ezelőtti romvárosnak a talpra állása és fejlődése. Egy akkor 11 éves kisleány így emlékezik vissza az elhur­colásra (idézet L. G.-né köz­gazdász, ma budapesti lakos 1989. nov. 10-én velem közölt adataiból): „Édesapám, Tóth Imre 1909-ben született Nagy- bereznán. Nyíregyházán a Lő­cse u. 11. szám alatt laktunk, tehát: a Friedmann-telepen. Édesapám géplakatos volt, ha­tan voltunk testvérek, én va­gyok a legidősebb, a legfiata­labb húgom 1944. szeptember végén született, tehát akkor mindössze 5 hetes volt. Édes­apám soha nem volt katona, még katonai kiképzést sem ka­pott. Szemben lakott egy fű­szeres és pék, oda kifüg­gesztették azt a „Kiáltványt”, amelyet Ön is ír a könyvében, ezért a férfiak november ele­jén feljöttek a pincéből és ud­varon, kapu előtt kezdték tár­gyalni a kiáltvány szövegét, s latolgatták, menjenek-e dol­gozni. Úgy emlékszem, hogy azon a napon nagyon jó idő volt, apukám a legkisebb test­véremet, az 5 hetest tartotta a kaijában, a kapu előtt állt, én is ott voltam mellette, amikor jött két géppisztolyos orosz ka­tona, szóltak, hogy a gyereket adja oda nekem és apukámat úgy, ahogy írja, kiskabátban elvitték „malenki robot”-ra, a szomszédunkkal Bozsó Lász­lóval együtt, aki a Lőcse u. 15. sz. alatt lakott, aki szerepel az Ön könyvében. A Friedmann-telepről sok férfit elvittek, s délután, este felé már, mikor hiába vártuk haza a férfiakat, az apákat, el­mentek az asszonyok keresni őket, meg is tudták, hova gyűj­tötték be az összeszedett em­bereket, de megközelíteni, be­szélni nem lehetett velük, a Bocskai u. 2. sz. alatt (A szer­ző megjegyzése: ez a megyei börtön, ahol ellenséges parti­zánként bántak velük). Elég hamar megtudtuk, hogy Deb­recenben vannak... Én kétszer mentem el édesanyámmal Debrecenbe a Pavilon lakta­nyába édesapámat megláto­gatni... Valószínűleg már no­vember 19-e után lehetett az első látogatásunk, mert emlék­szem, hogy édesapám mondta, hogy az ismerősöket már elvit­ték onnan. Míg élek, nem fe­lejtem el azt a laktanyát. Amikor a kapun bementünk, mindenütt géppisztolyos kato­nák, akik motoztak, igazoltat­tak, de az udvaron belül nem tudom hány — de legalább öt — drótkerítés, ahol mindenütt újabb motozás, igazoltatás, s borzasztó félelem volt ben­nem, hogy hátulról lelőnek bennünket. Ilyen tortúrák után volt egy belső kapu, ahová az­tán kikísérték édesapámat, és pár percig beszélhettünk vele, láthattuk, hogy él. Csomagot, kis élelmet vihettünk neki... Édesapámat nem vitték ki a Szovjetunióba, mert a lakta­nyában jelentkezett munkára és a fürdő kazánját javította, az üzemelésénél dolgozott... 1945 januárjában — ha jól emlékszem, 4-e volt — egy­szer csak váratlanul beállított édesapám... Gondolom, meg­tiltották, hogy az ottani dol­gokról beszéljen, mert nem túl sokat emlegette azokat az időket. Édesapám 1984-ben halt meg Nyíregyházán... Bo­zsó Laci bácsi hazajött, de bi­zony nagyon kevesen jöttek haza a Szovjetunióból, mert nem is emlékszem, hogy más Friedmann-telepi hazajött vol­na. Talán ennek az élménynek köszönhettem azt, hogy annak ellenére, hogy a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet végeztem el 1955- ben, soha nem léptem be a pártba, és soha nem hittem el sem azt, amit az újságok írtak, sem azt, amit tanultam a „fel- szabadulásról”, és amit a szó­nokok mondtak róla.” Arra is van tárgyszerű adat, hogy miként sikerült az elnyo­mó gépezetnek elérnie ezen ún. „kollektív felejtést". Egy nyíregyházi elhurcolt ugyanc­sak Budapesten élő leánya kö­zölte velem a következőket: az ávó az édesanyját 1948. au­gusztus 23-tól 21 napig fogva tartotta, mert a vonaton útitár­sai előtt véletlenül említette szeretett férjének elhurcolását. A besúgóhálózat tehát akkor még olajozottan működött. Ma már tudjuk, hogy az el­hurcolás ténye voltaképpen egyértelmű volt a halállal. Évek múlva csupán 5 százalékuk tért vissza, azok is betegen. A nyíregyházi el­hurcoltak 1620 feleséget és 3886 gyerme­ket hagytak itt­hon, vagyis vá­rosunkban 7500 egyént érintett az 1944. nov. 2- ai elhurcolás! Az is tény, hogy ezután is kerültek kisebb számban befo­gott nyíregyhá­zi emberek de­portáló szállít­mányokba. így adódik végül is 2300-as lét­szám. A nyír­egyházi elhur­colás méretei kimerítik a nép­irtás, a genocídium fogalmát. A szerencsétlen emberekkel szemben ugyanis modem bak­tériumháborút folytattak. Nem kellett ehhez semmiféle beruházás (gáz, krematórium), hanem egyszerűen nem fer­tőtlenítették a már használt lágereket (Lágerek Főigazga­tósága, GULAG, Glavnoje Upralenyije Lagerej). így az­tán mindig adott volt a dizen­téria és a hastífusz kórokozója a felhalmozódott emberi ürü­lékben és szemétben, s főleg a kiütéses tífuszt átvivő fertőzött tetvek hihetetlen mennyisége! Ráadásul még lehetett siettetni is ezen „olcsó” eljárást: éhez- tetés, embertelen kínzás, sark­vidéki hideg, elcsigázó bánya­munka; gyógyszerek és orvosi segélynyújtás teljes hiánya ré­vén. Mindezek ismeretében igazán érthető, hogy a bölci tá­borba (SZU) elhurcolt 2300 nyíregyházi emberből 1945. május 9-re, azaz a győzelem napjára csupán 200-an marad­tak életben! Nagy felelősség terheli azo­kat a vezetőket, akik tudván tudva a tényeket, szemfény­vesztő módon még a halottak­ra való emlékezést is megaka­dályozták és dicsőítették a fel- szabadulást. Szerencsére, ma már fel lehet deríteni és ki lehet mondani az igazságot. Ezt kell megismertetni minden nyíregyházi iskolai tanulóval. Sohasem volt, vagy ismeretlen távoli sírjaik helyett az 1991. május 26-a óta az Ország­zászló téren közadakozásból emelt II. világháborús emlék­mű jelenti az elhurcoltak em­lékhelyét is. Tímár felé hazafelé TENKÁCS TIBOR FESTMÉNYE: .# ‘KgÜFíMaffiarorszáa (titvéfii meMfäete 19

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents