Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-31 / 257. szám

1992. október31. ....... támm ■ Kontinens a láthatáron! Huszadik századi mozimesék Vissza a iövobe Nyéki Zsolt Mindig tiszteltem az olyan embereket, akik szakítva az előítéletekkel, egyenrangú fél­ként képesek szóba állni má­sokkal, akiknél mindenki tisz­ta lappal indul. Az átlagember értékítéletével mégis egy kissé elcsodálkoztam, amikor meg­tudtam, néhányan a társada­lom kitaszítottjaival, a köztör­vényes bűnözőkkel szemben viseltetnek így. Olyanokkal, akik betörtek, loptak, garáz­dálkodtak vagy gyilkoltak. Ezeknek az embereknek nyúj­tanak meleg szavakkal kezet, próbálnak bátorítást, vigaszt és hitet adni. Hitet Istenben, az életben, az emberekben és ön­magukban. Közéjük tartozik Hudák Sándor nyugdíjas mezőgaz­dász is, aki már fiatal korától a nagyon is gyakorlatias munká­ja mellett hívő ember volt. A nem mindennapi szolgálatról a többiek nevében is megfogal­mazott véleményén érdemes elgondolkodni. A Magyar Evangéliumi Börtönmisszió tagjai vagyunk, a nyíregyházi börtön fogva tartottjaihoz járunk rendszere­sen már több mint egy éve. Közülünk senki sem hivatásos pap, amit teszünk, saját meg­győződésünkből minden el­lenszolgáltatás nélkül tesszük. » Miben tudnak segíteni Sanyi bácsiék? — Az eltelt időben sikerült nagyon jó kapcsolatokat kiala­kítani a rabokkal. Úgy me­gyünk be hozzájuk a cellákba, mint magánemberek, s ez nagyon jólesik nekik. Örül­nek, hogy a sorsuk érdekel va­lakit a civil világból. Mi meg­hallgatjuk őket, próbálunk erőt és reményt adni nekik. Ehhez hívjuk segítségül a vallás, az Istenben való hit erejét. Hi­szünk a megbánásban, s hir­detjük a megbocsátást. De közel sem vagyunk erőszakos hittérítők. A jó viszony már ott kialakul, amikor érzik, hogy tényleg átéljük a sorsukat. Nem győzném idővel, ha min­denki kiönthetné a szívét előt­tem. A tetteiket is őszintén be­vallják és megbánják nekem. » Nem akarta már mond­juk a rendőrség ezt kihasz­nálni? — Nem, de nem is lennék hajlandó ilyenről beszélni. Ezek az emberek nagy sebet viselnek, s minden alkalom­mal mintha egy kicsit gyó­látogassam meg az ítélet meghozatala után a büntetésé­nek letöltési he­lyén is. Azóta vol­tam is nála. Hadd érezzék ezek a fiúk, a szeretetet nem csak viszo­nozni lehet, hanem önzetlenül adni is. November 1-jén is elmegyek az egyik fiúhoz a szegedi börtönbe. » És ezek a fiúk tényleg csak az igében hisznek? — Ha csügged­nek, nemcsak az egyházi tanításo­kat hozom fel. A magam nagy élet- tapasztalatából is próbálok átadni, az életből is hozok fel példákat. Az egyik előzetes a végsőkig el volt keseredve a minap, mert hosszú évekre elítélték. Mondtam, hogy az is ka­paszkodik, aki születésétől kezdve tolókocsihoz van köt­ve, s nem adja fel a reményt, s neki mennyivel több esélye lesz az újrakezdésre. Úgy gon­dolom, sokszor sikerül is hatni rájuk. » Hogy látja, szeretnének beilleszke dni a társadalom­ba szabadulás után? — Sokszor teszik fel a kérdést nekünk, de önmaguk­nak is: vajon lesz-e lehetősé­gük normális vágányra terelni az életüket? Fognak-e segíteni az emberek? Nem lehet eléggé hangsúlyozni a társadalom szerepét, felelősségét. Adjunk nekik bizalmat, munkalehető­séget, hogy ne legyenek nincs­telenek, ne kerüljenek sem ők, sem mások abba a helyzetbe, hogy lopniuk, csalniuk kell­jen! » Hisz a visszatérésükben? — Idéznék egy társamnak írott levélből, amelyet egy büntetését máshol töltő rab írt neki. „Nagyon szeretném helyre­hozni azt a rengeteg bűnt, amit 30 év alatt elkövettem. És én sajnos tudom jól, hogy emberi törvény erre nincs. A legjob­ban attól félek, hogy annyit nem fogok élni, hogy minden hibámat legyen időm helyre­hozni.” Én bízom bennük. Jó lenne, ha a rabság hosszú éveiben táplált hitüket nem veszítenék el röpke idő alatt a szabadság­ban. Harasztosi Pál felvétele gyulnának. Szeretni kell őket, s hálásak érte, ha nem csak be­szélünk róla, hanem érzik is azt. Én minden találkozáskor szobafelmérést végzek: kit vit­tek el, ki jött, ki a nagyon le­vert. Magamnak fel is jegy­zem, hogy melyik cellában ki­vel, mikor és mit beszélget­tem. Még a szemük, az arcuk is megváltozik egy-egy talál­kozásnál. Mindig megígértetik velem, hogy legközelebb sem feledkezem meg róluk, s be­megyek hozzájuk is. Viszont bírósági ítéletek felülvizs­gálatával, fellebbezéssel, új eljárások indításával nem fog­lalkozunk. » Hogyan látja Sanyi bá­csi, eredménnyel járnak? — Feltétlenül. Két hete szombaton volt egy nagyobb ünnepség, Debrecenből a Re­formátus Teológiáról jöttek lelkészek, fiatalok. Verseltek, énekelni tanították a rabokat, de megemlékeztünk az aradi vértanúkról is. Ezt követően a nevelőtisztek elmondták, hogy jó lenne az ilyen összejövete­leket rendszeressé tenni. De van lehetőség négyszemközti beszélgetésre is egy zárkából kialakított házi kápolnában. Itt olyanokat is elmondanak, amit a többiek előtt esetleg szé­gyellnének. Volt már rá példa, hogy felkerestem az egyik rab feleségét, vele is elbeszélget­tem, mondtam neki: „Más em­ber fog visszajönni, mint aki elment”. Ha tehetem, erősítem a szálakat a külvilággal. Nagy­on hálásak tudnak lenni, volt olyan, aki szabadulás után meghívott a családjához. Egy itt előzetesben lévőnek a könnye folyt, amikor megkért, Técsi Zoltán Matematikai magától értető- dőség: egészen pontosan 500 évet kellett várnunk — forgo­lódni álmatlanul csillagpapla- nos ágyunkban —, hogy Ame­rika félezredes mért múltjának végére kitehessük a pontot, netán csak kérdőjele(ke)t? —, s efölötti meghatottságában tort ülhessen a dollárszagú, emberlakta világegyetem. Merthogy úgy tűnhetnék a parttalan ünneplésből, azelőtt mintha nem is lett volna ilyen kontinens, csak miután meg lett találva amott az Óperen- cián túl. S hiába is emlegetnek azóta mindenféle hihetetlen, emlékezeten túli precedense­ket — eltévedt ázsiai dzsun- kákról, vízen élő vérmes vi­kingekről — a tényt már sem­mi sem homályosíthatja el: Kolombusz elindult, Kolom- busz partot ért, Kolombusz visszatért. S Amerika azóta VAN. Örök ünneprontók em­legetik csak fel a páratlan ese­mény ama másik vonatkozását — mondjuk úgy, árnyékos oldalát —, a kipusztulás szé­lére sodort, házi kedvenccé szelídített őslakók — saját szuverén húsukba vágó — kérdését: Elvégre testet öltött múzeumi műtárgyakat, cirku­szi panoptikumot csináltak mesebeli meghitt ősközössé­geikből. Ezek után, jószerivel már csak a fehérember, aka­rom mondani sápadtarcú, di­adala maradhatna mosolyog- nivaló — s filmünk erre is ren­dezkedik be rendezője jó­voltából. Akinek alkotói elő­élete csöppet sem mentes ha­sonló szelektív és pozitivista utópiáktól (lévén visszamenő­leg: előpiáktól), ugyanis Ja­mes Bond, a nyugati félteke hi- perspionja az ő kamerája előtt üzent hadat annyiszor A Világ Egyhatodának. Ügy volt, hogy az egyszerűség kedvéért a kémregény utóbbi fejezetei­nek nőevő ügynöke — a Sean Connery-t és Roger Moore-t felváltó — Timothy Dalton lesz a mi Christoforo Colo- nunk is, de már a forgatás ele­jén felhúzta — amúgy jószi- matú — orrát valami aprósá­gon, s lelécelt a Santa Mariska parancsnoki hídjáról. Mert bi­zony nem addig a, az amcsik összeeszkábálták hipp-hopp a három korabeli lélekvesztő hű mását, a Ninát, Pintát, s ama legnevezetesebbet — ott is hánykolódnak hiánytalanul mindvégig a Nagy Vizen, lát­tam a saját szemeimmel. A fedélzeteken pedig olyan osz­lopos (árbocos?) kiválóságok acsarkodnak egymással, mint Nigel Terry és Georges Cor- reface (őbelőle csináltak végül Kolombuszt), s a véráztatta agg szárazföldön se akárkik rostokolnak, hanem Tom Sell- eck (spanyol király), Racquel Ward (az ő hites neje), nem beszélve a Marion Brando-ró\, aki udvari főinkvizítorként rántja le a leplet saját néhai mivolta kivénhedésének rideg és visszataszító tényéről. ...Jó is, szép is széles e vásznon minden, csak éppen a sót felej­tették ki a telepakolt látvány­fazékból, és — Indiába indul­ván, stílszerűen — a fűsze­reket. így — bár szinte kihal­lani a szinkron alól, a tenger morajlásából a dollárok ro­pogását — nem lett maradan­dóbb emlékű ez a megalo-mo- zi sem, mint más amerikai hősköltemények. A vízreszál- lás előzményeinek hosszas és kínosan alapos taglalása után bennrekedt verejtékfelhőt ugyan még kiszellőzteti a mo­zi odvából a friss tengeri fu­vallat, de aztán hamar szél­csend is lesz, meg a part- ravetődés sem túl örömteli. A mi — addigra — félistenként tisztelt admirálisunk helyett ugyanis egy vadállattá aljasult kalóz toppan az Újvilág fövé­nyére, s mint a majdani konk- risztáderok előképe lép fel a „felfedezett” naiv népekkel szemben. (Félő, a zord való­ságban sem volt kevésbé lel­ketlen e visszamenőleg felér­tékelődött genovai kalandor!) Aztán némi fejlemény után, uzsgyi vissza a jó öreg óvilág­ba — a babért learatandó —, ezen közben támad egy kis nemtelen versengés a felek kö­zött, majd következik az el­lentmondásos fogadtatás tag­lalása, minek utána már csak a szokásos elkapkodott, szétkent vég marad hátra, no és csipet­nyi happy end. Ja — míg el nem felejtem — az áhított par­tokon ripityára törött egyik hajó legénységéből rögtönzött földfoglaló kolóniával is tör­tént egy s más, még Odaát. Bi­zonyos Tékozló Fiú vérengzé­se fojtódik hasonképpen vér­be, s így nyer még némi hala­dékot a teremtés állapotában leledző földdarab, mígnem — tudjuk — megérkeznek a kín­zó- és ölőszerszámokkal, hiva­tásos martalócokkal és vásári gyöngyökkel, csecsebecsékkel megrakott bárkák. Ennyi. KIKAPAROD, MEGKAPOD SZÍNES AMERIKAI VÍGJÁTÉK Rendezte: BILL PHILLIPS Szereplők: JEFF DANIELS. CATHERINA O'HARA Metódus Nyíregyháza (KM) — Megjelent a Bessenyei György Tanárképző Főisko­la 1. Számú Gyakorló Álta­lános Iskolájának ,Metó­dus” című kiadványa, mely alcímével is — Gyakorlóis­kolai füzetek — utal arra: nem a szó hagyományos ér­telmében vett folyóiratról van szó. A szerkesztők szán­déka az, hogy az iskolai tan­tárgyak legszélesebb skálá­ját átfogó írásokat közölje­nek, terveik szerint évenként 3-4 számban. Elsősorban a gyakorlati pedagógiai mun­kát kívánják segíteni a meg­jelenő publikációkkal, vala­melyest pótolva azt az űrt, mely a megszüntetett mód­szertani folyóiratok helyén keletkezett. Az „egyes gya­korló” mint metodikai-kí­sérleti bázis speciális hely­zeténél fogva is garanciája a színvonalas, jól haszno­sítható „anyagok” létrehozá­sának. Az első szám kínálata sokszínű és gazdag. Az ér­deklődők — többek között — olvashatnak a szókincs fejlesztését szolgáló felada­tokról, a korszerű matemati­kai szemléletmód más tan­tárgyakra gyakorolt hatásá­ról. Könyv a grafikáról Kállai János Hiánypótló mű látott napvi­lágot a közelmúltban. Szabó László, a Debrecenben élő, de a nyíregyházi tanárképző rajz tanszékén oktató grafikusmű­vész „Kortársunk a grafika” címmel jelentette meg sokol­dalúan és korántsem csak szakmai körökben használható művét. Az esztétikus küllemű kiadvány egy rövidebb, általá­nos ismertető fejezettel kezdő­dik, majd ezt követően két részben ad átfogó ismereteket a kép és az alkalmazott gra­fikáról. A szerző alapfeltevésként kezeli azt a problémát, hogy a közvéleményben a grafika .megfoghatatlan valami”. So­kan szimpatizálnak vele, elfo­gadják, de a képzőművészet­nek erről az ősi ágáról valójá­ban nem sokat tudnak. A má­sik fontos dolog amiről szólni kell, hogy Szabó László most kiadott műve tankönyvként is igen jól használható, az általá­nos- és középiskolai rajzokta­tásban éppúgy, mint a felsőok­tatásban vagy a művészképző intézményekben. Az örvende­tesen sokasodó képzőművé­szeti szakkörök tagjai szintén hászonnal forgathatják. A könyv írója historikusán tekinti át a grafikai techniká­kat és szól a legújabbakról is, mint pl. a foto- vagy a lézer- grafika. Izgalmas kérdésként veti fel az eredetiség kérdését éppen az említett modern, sok­szorosító eljárások aspektusá­ból. Részletesen foglalkozik az alkalmazott grafikával. A nap­jainkban mind szélesebb kör­ben megjelenő alkalmazott grafikai alkotások 80%-a nyomdai úton készül. Tisztá­ban kell tehát lennie a terve­zőnek a nyomdai követelmé­nyekkel. Tudnia kell, hogy egy-egy betűtípus mennyire olvasható. Messzemenően fi­gyelembe kell vennie az eszté­tikai elvárásokat, s azt nem ke­vésbé: hogy egyáltalán mit le­het .megcsinálni” a nyomdá­ban. E tekintetben Szabó László könyve példamutató. A szöveg tipográfiai megjelené­se, az olvashatóság, az ábrák és illusztrációk esztétikuma méltó „hordozói” a gondolat- gazdag tartalomnak. A mű a Piremon Nyomdavállalat és a szerző kiadásában — 2000 példányban — jelent meg, Debrecenben. A létrejöttét tá­mogatók között találjuk a Bessenyei György Tanárkép­ző Főiskolát is. 10 \ JIXtte t-lMmuarorszád hétvégi meííékktt

Next

/
Thumbnails
Contents