Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31 / 257. szám
199Z, október 31. A 'Kg.(et-‘Ma,qiiarorszáfj hétvéfíi rmlUfjieu \ 7 Szólamtévesztések Réti János F eloszlatta az első önkormányzati testületet a parlament. Azért, mert alkotmányellenesen vagy csak egyszerűen rendellenesen működött, mert a polgármester is visz- szaélt hivatali hatalmával és a többi és a többi... A hír hallatán ismételten felötlik bennem az a régóta lappangó kérdés: vajon azonos kottából silabizáljuk-e a slágerré vált demokrácia dallamát, vagy abban a tévhitben élünk, hogy mindenütt fújhatják, ahogy tudják, aztán majdcsak összejön valami. Tartok tőle, hogy ez utóbbi történik, és a hamis hangok, a szólamtévesztések ezután kezdenek kihallatszani valójában tízmilliós kis zenekarunk legújabb koncertprogramjából. A probléma — ahogy lényegében mindegyik — az emberre, az ezredforduló emberének (magyaljának?) természetére vezethető visz- sza. Mert minden okom megvan feltételezni, hogy az állampolgár, az utca embere inkább hagyja megtörténni maga körül a dolgokat, mintsem tevőlegesen is befolyásolná a jelenségek alakulását, amikor lehet és tehetné. Emlékszem, hogy a közelmúltban lezajlott időközi választásokon hogy könyörögtek az embereknek: menjenek el, szavazzanak, közvetlenül a saját, nagy áttételeken keresztül az ország jövőjéről van szó. Ennek ellenére sorra követték egymást a sikertelen választások, míg végül annak a kisebbségnek a szavazatai léptek elő döntő tényezővé, akik egyáltalán vették a fáradságot és elmentek véleményt nyilvánítani. Kézenfekvőnek látszik az érvelés, amely szerint az emberek közömbösek, mert csalódtak a politikában és egyhamar nem is várható, hogy felocsúdnak ebből a közéleti apátiából. Csakhogy ez az egyik feltételezés. A másik, hogy a polgárok nem politikai egykedvűség miatt nem mennek szavazni, hanem egyszerű nemtörődömségből, lustaságból, arra gondolva: nyüzsögjenek a hangadók,meg az izgágák, válasszanak ők! Aztán ha az a választás visz- szájára sül el, egytől egyig reklamálják a baklövést és már mindenki nagyon is jól tudja, hogy ki helyett ki lett volna jobb. És ha a helyzet túllép a tűréshatárokon, akkor legfeljebb jöjjenek az igazságtevők, jöjjön, ha kell a parlamenti döntés, akár a település lejáratása árán is. Viszont két év múlva már nem hivatkozhatunk arra, hogy nem tudtuk, kiben mi lakik. És nem bízhatjuk másokra a döntést. A nyilvánosság szolgálói N emrégiben egy kollégám arról írt, hogy legjobb szándéka ellenére merev elutasítással találta magát szembe, amikor egy bizonyos témában információt próbált szerezni az érdeklődés kielégítése végett. A közelmúltban magam is szenvedő alanya voltam hasonk viselkedésnek, amikor egy olvasói panasz nyomán véleményt akartam kérni a bejelentő által felvetett jelenségről. Az illetékes jó adag bizalmatlanságot tanúsított úgy általában az újságírókkal szemben, amikor elzárkózott a beszélgetés elől. A minap pedig egy kedves riportalany — aki mellesleg csupa jót mondott saját intézményéről — megtagadta nevének kiírását, mondván: neki újság számára nincs joga a cégről még jót sem mondani. Hogy is állunk hát akkor a tájékoztatással? Másként viszonyulunk a nyilvánossághoz, amikor igényeljük, és megint másként, amikor szolgáltatnunk kellene az információt? Tapasztalataink szerint lényegében ugyanazok, akik esetenként minél több és minél harsányabb leleplezést, kíméletlen kiteregetést várnak el a médiumoktól, mint befogadók, igen gyakran hallani is alig akarnak a közvélemény kiszolgálásáról, mint nyilatkozók. A logika szabályai szerint itt valami nincs rendben! Mert, ha igaz lenne a mocs- kolódás, ha — ezen logika szerint — inkább árt, mint használ, amit leírunk, vagy feldolgozunk, akkor miért a kíváncsiság minden iránt, ami nyilvánossági' kerül? Ha nem igaz — t át még- ■in a saját kényunk-ked- _,nk szerint kérdezgetünk és irkafirkálunk, hanem a társadalmi közhangulat valamiféle hordozói vagyunk — miért igyekeznek annyian lerázni az érdeklődő újságírót, amikor nyilvánvalóan közérdekű problémára igyekszik megoldást találni a segítségükkel? Az igazság alighanem a kettő között van. Mert ha az egyént mi, a nyilvánoság szolgálói, akár önmagunkkal szemben is meg tudjuk védeni a közvélemény kegyetlenségétől — amennyire lehet — és ügyét, véleményét feltétlenül a jobbítás szándékával kezeljük, akkor joggal számíthatunk a bizalmára. Viszont cserébe elvárhatjuk tőle, hogy már mint parányi alkotórésze ugyanannak a közvéleménynek, amitől megvéd- tük, ne mindenáron mások pellengérre állítását, elszigetelését, megszégyenítését követelje rajtunk. Lehet, így jobban szót értenének közös dolgaink. A nyilvánosság előtt... és bevonásával. Tenkács Tibor: Tiszaladányi nádvágók Kiss Benedek Egy barát halálára Horváth Feri, Villám Feri, hová lettél, Horváth Feri? Barátom, hát hová levél? Nem jut el már hozzád levél. Ez a vers sem talál már meg. Be oktalan is haltál meg! Játszódtunk is, nem keveset, kövek közt is vigadoztunk. Dolgoztunk is, nem keveset. Értő kezed, jaj, hova lett? Értő kezed, értő fejed... Istenem, hogy történhetett! Hová tűnt a somolygásod? Hová tűntél magad, vásott? Minden végzet boldogtalan, hát még, ha ilyen oktalan! Horváth Feri, Villám Feri, szívemet a szíved veri. Jaj istenem, hová levél? Nyár derekán lehullt levél... Saját lábon álló művelődés „...lehet-e forradalmi úton olyan viszonyokat teremteni, melyeknek nincs kapcsolata a múlttal?" (Egy 1925-ös tanulmányból) Baiipop Ferenc Rendszerváltás idején szükségszerűen és elkerülhetetlenül vetődnek fel az előző korszak viszonyaival, szervezeteivel és intézményeivel kapcsolatos kérdések is. Hiszen a rendszer lényege éppen ezekben nyilvánult meg, ezek révén fejeződtek ki az egész társadalomra ható jellegzetességei és sajátosságai. Fordulópontig érve a valóságos folyamatok felismerése és néven nevezése is egyszerűbbé válik. A napjainkban hamar közkeletűvé lett pártállam — vagy állampárt — nyelvi formulában pl. igen érzékletesen tükröződik vissza az állammonopolista szocializmus hatalmi rendszerének karaktere. Kevesebb szó esett mind ez ideig viszont arról, hogy a pártirányítás alá vont állam különböző irányítási megnyilvánulásai — pl. a művelődés területén — milyen változásokat idéztek elő a korábbi időszakhoz, vagy akár a más típusú rendszerekhez képest. Vagyis: éppen időszerű mérlegre tennünk, hogy a pártállam hatalmi rendszere alatt milyenek voltak a köz- művelődési intézmények, közelebbről pedig a művelődési otthonok sajátosságai. Különösen azért, hogy lássuk: volt-e szerepük a rendszer- váltás előkészítésében, s meg tudjuk ítélni, lehet-e, s vajon mi lehet a feladatuk az elkövetkező időszakban? A művelődés államosítása kezdetben kiváltképp azt jelentette, hogy az egyházi és a társadalmi művelődés lehetőségeit megszüntették. Betiltva minden nem állami szervezetet és kizárva azok legális újraszervezésének jogosságát. Ezt a lépést a rendszer lényegének megfelelő, új, azaz állami intézmények, majd tevékenységek és kulturális tartalmak „életre keltése” követte. Mindez igen hamar egypólusúvá, politikai reklámjelleguvé tette a „kultúrát.” (Legalábbis a hivatalosan forgalomban lévőt...) Tehát a párt a 40-es évek végén megkezdte, majd népboldogító küldetéstudatának megfelelően a művelődés területén is kialakította és működtette a kizárólag saját ideológiájának és politikájának— megfelelő kulturális (intéz- mény)rendszerét. Ez a köz- művelődés területén az említett kezdeti lépéseket követően is „töretlenül” folytatódott: a népművelőképzés föltalálásától, az állandósult különböző jogi és művelődéspolitikai szabályozásokon át a közművelődési párthatározatig, majd törvényig és végrehajtási utasításokig.'- 1 Csakhogy időközben a főhatalom főakarata mellett más akaratok, más szellemi, ideológiai és társadalmi (s nem utolsó sorban: más szakmai) tendenciák is kialakultak. Melyek előbb csak a gondolkozásra, majd egyre-másra az eleven gyakorlatra is hatni kezdtek a társadalom legkülönbözőbb színterein. A művelődési házak működésében ez elsősorban azt jelentette, hogy a 70-es évek második felétől már legalább három olyan irányzat zavarta a pártállami központ egyeduralmi akaratának, irányítási verdiktjének az érvényesülését, amelyekre a népművelő — ha akart, ha mert, vagy ha képes volt — odafigyelhetett. Néhány településen ugyanis a párt vagy a tanácsi apparátus „nyitott” ekkoriban egy helyi sajátosságokat mutató, a központitól olykor már igen jelentősen eltérő (reformjellegű) művelődéspolitika felé. Ennél sokkal több helyen pedig a helyi társadalom tagjai és közösségei „terjesztették ki” szabad akaratukból szerveződő (autonóm) törekvéseiket a helybéli, állami művelődési ház fölé. (Vagy már azt meg is kerülve hoztak létre lényegében független, polgári művelődési — néha pedig csak ilyennek álcázott — csoportosulásokat, egyesületeket.) S végül a pártdirektívákban és törvényi paragrafusokban kifejezett központi akaratnál egyre több intézmény működésében kezdett meghatározóbb lenni maguknak az ott dolgozó népművelőknek ß szakmai szándéka, és egyre nyilvánvalóbban a társadalmi (alternatív) és nem (egy) párt- politikai elhivatottsága, feladatvállalása. Mindezek folyamányaként a művelődési otthonokban és a rajtuk kívüli társadalmi terepeken is megjelenő művelődés a 80-as évek elejétől már sokkal inkább differenciáltnak és polarizáltnak nevezhető, mintsem egy központból vezéreltnek és csakis a pártállami irányzatot követőnek. Ekkor jószerivel választás^ kérdésévé vált, hogy az adott intézményben folyó tevékenység maradt-e a párt- és állami irányításhoz igazodó, vagy a helyi társadalom, a helyben aktivizálódó személyek és csoportok akarata szerint szerveződött, vagy esetleg a népművelő, az intézmény dolgozóinak szakmai aspirációi váltak benne meghatározóvá a továbbiakban. (A pártállam ilyetén szorítás-lazulásában kétségtelenül sok minden közrejátszott, nem utolsósorban amiatt is teret engedtek az ún. társadalmi kezdeményezéseknek, mert az állami intézmények állami finanszírozásának igencsak fogyatkoztak az esélyei.) A 80-as évek második felében néhány tucat legjobbnak — mert a társadalomban felgyorsuló változásokra érzékenyen, a helyi társadalomban érvényességét egyre biztosabban megtalálónak — tekinthető művelődési otthonban újabb érdekes fejleménynek lehettünk tanúi. Mégpedig az előzőleg különböző településeken és más-más rétegek körében jelentkező (s a fentiekben leírt) tendenciák összekapcsolásának, integrálásának. Ennek a nem túl széles körben követett, de országszerte ható népművelő szakmai filozófia-módosulásnak a jellemzője lett a helyi társadalom mindennapjai és törekvései felé fordulás, a művelődési otthonok, s a bennük folyó tevékenységek valóságos történeti előzményeinek a megismerése, majd a kultúra és a művelődés rendszerének, ill. a szélesebb ideológiai, hatalmi, strukturális és funkcionális viszonyok súlyos ellentmondásainak, működési elégtelenségének a felismerése. Az így szerzett tudás és tapasztalat következtében azután ezekben az intézményekben, ha formálisan nem is, de lényegében a politikát megelőzve megtörtént a rendszerváltozás: állami intézményekből ismét társadalmikká, a helyi akaratok által befolyásoltakká váltak. A változások — s ezzel a nehézségek — azonban sem az utóbbi, sem a többi művelődési házakban nem múltak el. A társadalom sokfelé bomlik és szerveződik, a rendszerváltozás az élet minden területén még el sem kezdődött, de a hatalom, a tulajdon és a tudás, a kultúra valamennyi pontján fokozódó hevességgel zajlik. Ezen javakból minél nagyobb hányad — s immáron nem is csak közösségi! — megszerzéséért, birtokbavételéért. Úgy tűnik, hogy a múlt ellen és a jövőért egyenlő erővel folyó küzdelemben a művelődési otthonok létét három oldalon dönthetik el. Mostanában igen sokan szakadtak ki a művelődési házak közösségmelegéből, s — mivel már lehet — lettek a főként itt szerzett tudás működésbehozatalával gazdasági vállalkozók vagy politikusok. Kérdés, hogy ők milyen támogatást adnak, vagy — netán óvatosságból, önzésből és féltékenységből — milyen akadályokat gördítenek az őket „fölfuttató" közösségi műhelyeknek és intézményeknek? Kérdés továbbá az is, hogy a mostanában kialakuló óriási tömeg, amely minden eddiginél nagyobb arányú segítségre, intézményes támogatásra szorulna — képes lesz-e kiharcolni, lakövetelni a maga kultúrához, tudáshoz és művelődéshez jutását? A legfőbb kérdés azonban talált mégis az, hogy az országos és helyi önkormányzati pozíciókba jutottak vajon tudnak-e, akarnak-e a társadalom növekvő gondjainak — benne a kultúrának és intézményeinek — a helyzetén elő- remutatóan, a nemzet javát szolgálóan változtatni.
