Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-03 / 234. szám
1992. okjpéóer 3. A 7&kt-Mafmarorszáfi fiitvéjfi műel&te 7 Kiskapu Balogh József Egy gyakori levélírónk sorait olvasgattam a minap, aki nekem címezte a borítékot, sorait azonban valamennyiünknek szánta. Ihletet az az inteijú adott hozzá, amelyik két hete a megyei főügyésszel készült, mert — mint úja — sokadmagával nem tartja sem kielégítőnek, sem megnyugtatónak, ahogy a szélhámosok, a csalók kibújnak minden fe- lelősségrevonás alól, a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás meg csak kullog utánuk. Nem kitalált történeteket hozott fel bizonyítékul, hanem megtörténteket, mégis bottal üthették a nyomát. Egy ifjú ember ügyeskedésével kezdte, aki vásásolt magának egy japán sportmotort. Közismert, hogy ezek a járművek meglehetősen nagy sebességre képesek, így nem számít ritkaságnak egy-egy baleset. Azt már kevesebben tudják, hogy a vezető viszonylag ritkán sérül meg, inkább a bőrruházat, a sisak és a motort védő idomok sérülnek. Megkötötte motorjára a biztosítást, majd egyik közeli megyeszékhelyen megvett egy bontóban néhány azonos márkából származó összetört idomot. Felszerelte saját járművére, bemutatta a biztosítónak és mindjárt kapott is érte közel kétszázezret. Visszarakta az eredeti védőfelszereléseket, eladta a motort, megpótolta a biztosítótól kicsalt pénzzel, és vehetett belőle egy nagyobbat. A másik történek egy (egy?) kocsival esett meg. Gazdája átvitte a határon, eladta, majd hazajött, s bejelentette, hogy ellopták tőle. Megkapta érte az árát, kifizette a biztosító is, majd amikor néhány hónap múlva egy bejelentés nyomán a rendőrök is megtalálták a kocsit egy itthoni garázsban, új tulajdonosa adásvételi szerződéssel igazolta, hogy egy autókereskedőtől vásárolta. Azt már nem merem le sem írni: mi lesz, ha a motoros fiú eljátssza ezt a trükköt a nagyobb motorral, az autós új kocsijával is. Csak sejtem, hogy előbbi esetben jön a márkás autó, utóbbiban a még márkásabb, a kis Polszkiját, Ladáját óvó emberrel meg már nem kötnek biztosítást, mert nem futja kárrendezésre a bevételből. Lenne persze példa az élet más területéről is, minden bizonnyal sokunk környezetében történnek is ilyenek nap mint nap. De abban egyet kell értenünk a megyei főügyésszel, hogy a gazdaságban lévő anomáliákat, a társadalmi kérdéseket nem lehet megoldani a büntetőjog eszközeivel. Ezért lenne hasznos, ha a jogalkotás ebben az irányban is haladna,, a?, eddigieknél nagyobb léptekkel. Tanulóévek Ismeretek nélkül gondolkodni veszélyes. Ez a kínai mondás jutott eszembe vasárnap este azon a vitaesten, amelyet a Csurka-tanul- mány megvitatására rendezett Nyíregyházán a Párbeszéd Egyesület. Nem a pódiumon ülők szavainak hallatán, inkább a kérdezők egy részének mondataiból, akiknek a kérdés lehetősége csak ürügyül szolgált véleményük elmondására. Isten őrizz, hogy bármelyikből is idecitálnék mondatokat, hisz minden oldal, minden irányzat követői idézhetők volnának, éppen ezért volna érdemes elgondolkodni egy-egy megmá- síthatatlannak tartott vélemény kimondása előtt: vajon képes lennék-e megvédeni azt, ha mások ellentmondanak majd. Egy sor másodlagos információ, félinformáció magabiztossá tehet, s ilyenkor próbáljuk meg modellezni valamilyen szempontból azokat, akiket követünk, vagy követni szeretnénk. De csurkául viselkedni csak ő maga képes, s hiába veszünk át tőle sztereotípiákat, azok idegenek lesznek mondanivalónkban, csak neki vannak meg hozzá az érvei. És ilyenkor jön, jöhet a demagógia, a jó szándék is ellentétébe csap, s nem azt érjük el vele, amit szeretnénk. Persze bármilyen furcsa, szokatlan, idegen is volt a kérdésbe burkolt szópárbajt hallgatni, meg kell szokni, és meg kell tanulni: ilyen a demokrácia. Ha tetszik, ha nem, ha egyetértünk vele, ha nem, el kell fogadnunk, hogy másoknak a mienktől eltér a véleménye, legfeljebb a mi kinyilatkoztatásokhoz szokott füleinknek szokatlan. Észre is vehettük ott, hogy a pódiumon ülők hozzászokhattak már, s amikor a hallgatóság morgolódott, mert valaki az elmúlt negyven év minden fájdalmát, a rendszerváltás óta eltelt idő alatt megélt minden keservét, vagy kedvező élményét mondta, ők hatan türelemmel hallgatták. Pedig nem ez volt a tisztük. Nem hallgatni, beszélni hívták őket, hogy a hallgatóság által ismert információkat ki egészítve, ízlésünknek, pártJ állásunknak megfelelő érvekkel felvértezve köszönhessünk el a párbeszéd végeztével. Nem tudom, ez kinek hogyan sikerült. Nem tudom, ki mit gondolt a vita, a vitába méltatlanul belekeveredett goromba hangok hallatán, ki mondja, hogy ez a demokrácia, s ki azt: sokan épp azzal sértik meg a demokráciát, hogy nem engedik érvényre jutni a többséget érdeklő véleményeket, inkább saját hangjukat hallgatják. Vigasztalódhatunk azzal is, hogy tanulóéveket élünk. De reménykedjünk is, hogy a tanulópénzt nem mi fizetjük. Kocsis Zoltán művészetről, menedzselésről Lokálpatriótának tekinti magát a Nyírségben Kocsis Zoltán, ezúttal nem a zongora, hanem az asztal mellett Nyíregyháza (KM - Barak- só Erzsébet) — Jótékony célú koncertet adott a napokban Nyíregyházán az USA-ban élő Takács vonósnégyessel Kocsis Zoltán zongoraművész, majd megyei üzletemberek által rendezett fogadáson vett részt. Itt nyilatkozott lapunk munkatársának. • Ön az utóbbi időben gyakran játszik jótékony célú koncerteken. Hogyan függ ez össze a kultúra, a művészet jelenlegi helyzetével? — Ami a kulturális terület aranyfedezete Volt — például a zenészek érdekképviselete és minden olyan intézmény, amely abban lenne érdekelt, hogy a művészeknek szereplési lehetőségeket biztosítson, impresszáljon, felkarolja a tehetségeket, megfelelő zenei műhelyeket szervezzen — mindez megszűnt. Kizárólag üzletpolitikai, a profitra orientált szemlélet érvényesül, ami önmagában nem is baj, hiszen rendszerváltozás történt. Olyan pénzek, amelyek önzetlenül érkeznek a kulturális területre, már csakis jóté- konykodóktól várhatók, olyanoktól mint mi, akik nem sajnáljuk akár egész évi keresetünk harmadát vagy felét kulturális célokra fordítani. — Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ebben a kulturális kormányzat az egyedüli hibás. Talán hibás sok mindenben, többek között abban, hogy gyengének mutatkozott a költség vetés' ‘elosztása körüli harcokban, de hát mindenki azzal gazdálkodik, amije van. Az is biztos, hogy könyörado- mányokból, alamizsnákból nem tartható fenn hosszú távon egyetlen intézmény, egyesület sem. Ezt a Fesztiválzenekar is bizonyítja: komoly, tőkeerős szponzorokra van szükség, mert manapság már csak nagyon drágán lehet dolgozni, vagy az egész értelmetlen és középszerű lesz. A kulturális kormányzat jelenleg a ,meghalni sok, élni kevés” szituációban van, és ezen sürgősen változtatni kell. Nem látok ugyan bele a költségvetési kártyákba, de úgy gondolom, hogy bizonyos kiadások megszűntek a rendszerváltással, és talán olyan területekre kellett volna a pénzt injekciózni, ahol a folytonosság életkérdés. • Az új rendszer két éve után milyennek látja a hazai kulturális életet, és Önt hogyan érintik a változások? — Úgy látom, a régi kulturális hierarchia üszkein új élet kezd sarjadni, új intézmények jönnek létre, de nagyon fontos lett volna a kontinuitás, hogy ne történjenek meg olyan események, amelyek esetleg jóvátehetetlen károkat okozhatnak. Ennek jeleit egész szakmai ágazatokra kivetítve érzékelhetjük. Csőd előtt áll a Hungaroton, a Zeneművészeti Főiskoláról megdöbbentő híreket hallok — no, persze nem a hivatalos csatornákon — a Nemzeti Filharmónia csupán vegetál, és olyan dekonjunktúra van az egész zenei világban, ami azt teszi indokolttá, hogy én Magyarországon honoráriumért ne lépjek föl, mert olyan kicsi a honoráriumom, hogy szégyen annak is, aki adja, és szégyen nekem is, aki kapom. • Végül is kulcskérdés a pénz, ami nincs. Önt hogyan látja a társadalom gazdag rétegének megjelenését a mecenatúrában, a kultúra támogatásában? • — Ha arra gondolok, hogy mindenki, aki megengedheti magának a jótékonykodást, tesz is valamit, biztos, hogy legálább jóvátehetetlen károk nem következnek be, de azt hiszem, sokan, akik ezt megtehetnék, nem teszik meg. Nagyon fontos, hogy pénzemberek álljanak a kulturális teljesítmények mögött az igazi értékek támogatására, szerte a fejlett világban ez így van. Persze, hogy szükség van a pénzre, hiszen bizonyos produkciókat elő se lehetne állítani pénz nélkül. Bebizonyították végül is, hogy ilyen, vagy olyan formában, de minden egyes forint a befektetőnek visszatérül. Hiszen itt nem arról van szó, hogy van fölösleges pénzem, ellóverse- nyezem, elrulettezem, el- eszem-eliszom, hanem olyan dolgokra fordítom, amiből más is profitál. Akik részt vesznek egy ilyen koncerten, kapnak valamit, hat rájuk a zene, és azt a élményüket tovább fogják adni. Ki fog derülni, hogy érdemes a kultúrába invesztálni, mert legalább a kultúra közös nevezőre hozza az embereket. • Itt úgy köszöntötték Önt, mint aki félig-meddig lokál- patriótának számít már a Nyírségben. Mit szól ehhez? — Elmondhatom, hogy én is annak tekintem magam. Mindig különös rokonszenv- vel figyeltem ezt a megyét a közismerten rossz híre ellenére, ugyanis egy vándorút részeként, amelyet az összes nagy bevándorlás érintett, a fantasztikus Tceveredés és a viszonylagos szegénység révén szinte kimeríthetetlen táptalaja a tehetségnek. • Valóban, az utóbbi időben többször hallhattuk itt a koncertjeit, főként Nyíregyházán és Mátészalkán. Mi lesz: a most következő programja? — A napokban Münchenben készül videofelvétel a Takács vonósnégyessel, azután Angliában lesz hangverseny, majd egy budapesti koncert után Párizsban játszunk az Amadinda ütősegyüttessel, azután egy olasz turné következik, novemberben pedig Amerikában koncertezem. • Köszönöm és sok sikert! Bujdosók találkozása (Részlet Krasznay Péter 48-as honvéd naplójából) Nagy Ferenc Krasznay Péter alig 18 évesen, mint joghallgató diák lett a szabadságharc katonája. A híres 48-as Szabolcsi Zászlóalj hadnagyaként sok emlékezetes csatában vett részt. A szabadságharc leverése után Komáromból menlevéllel a zsebében tért haza Kemecsére, szülei birtokára. Itt kezdte el írni naplóját, melybe a szabadságharccal kapcsolatos emlékeit és hosszú életének (19lóban halt meg) nevezetes eseményeit jegyezte fel. Az alábbi naplórészlet a bujdosó Bónis Sámuel és Krasznay Péter érdekes találkozásáról tudósít. ...,.Hazatérésem után a gazdálkodást vezető Ádám testvéremnek segítségére vállalkozván egyik napon elmentem a halászi (Nagyhalász) határ- beli úgynevezett Balfü dűlőbe lévő földünkön tengerit törő munkásokra felvigyázni. Amint estére haza indultam, egy vadászfegyver lévén velem, azzal a halászi határbeli Poklondos és Bertény tavak felé kerültem. Az utóbbinál, éppen a Kiss Mihály tanyai lakásának kertje végében egy vadkacsát lőttem. Amíg azt a tarisznyára kötöttem, lejött hozzám Kiss Mihály és kilétemről kérdezett. Mire nevemet megmondtam, nagyon elcsodálkozott, hogy még éngem soha nem látott eddig, csak hírből hallotta, hogy van még egy fia anyámnak, kit ő nem ismer. Azután, kikérdezett, hogy, hol szolgáltam,'hon- nét sikerült és mily úton hazaszabadulnom. Mire,én elmondottam, hogy még alig egy hete, hogy hazaérkeztem még. pedig amennyiben Komáromból jöttem és a várfeladás feltételei értelmében minden üldöztetéstől mentes vagyok. Minden baj nélkül érkeztem meg, hogy eddig nem találkoztunk, annak az az oka lehet, hogy miután Kemecsére költöztünk, egész a forradalom kitöréséig hol egy, hol más helyen voltam távol tanulás végett. A honvédséghez is közvetlenül az iskolából léptem be mint egri joghallgató, így megyénkben kevés ismeretséggel bírok. E beszélgetésünket a lakásnak a kertre néző ablakából jövő rekedtes vastag férfihang zavarta meg, mely azt mondta Kissnek: te Miska, hívd be azt a fiatal embert, ha Komáromból jön, hadd beszéljek vele! Mire Kiss Mihály bátyámmal a házba mentünk, ahol a bujdosásban lévő Bónis megemlékezvén róla, hogy velem még 1848 december havában Pozsony alatt az előőrségen találkozott, .azután azt a kérdést intézte hozzám, hogy el tudnám-e mondani a komáromi kapituláció pontjait? Mire én vá- . laszképpen kihúztam a zsebemből a nálam lévő pontoknak egy nyomtatott példányát és átadtam Bónisnak, ki azt Goszipoviccsal együtt elolvasván igen nagy méregbe jött, és a dühtől kipirult arccal, kidülledt szemekkel szidalmazta Klapkát. Miután kissé csillapulni látszott, mintegy érzelmektől reszkető hangon azt mondta nekem: jegyezd meg magadnak kedves jó öcsém, hogy én mondottam neked, hogy amidőn Klapka ezek alatt a feltételek alatt Komáromot feladta, éppen olyan hazaáruló volt, mint Görgey, aki Világosnál letevén a fegyvert a maga rongy életét megmentette, de a baj társait eladta az ellenségnek. Akiket már azóta a kutya német legyil- koltatta mihelyt megtudta Komárom feladását, így Klapka az oka, hogy azok leölettek, mivel megmentésük nélkül adta fel gyáván a várat. Engem lehet, hogy ma-holnap elfognak és felakasztanak, de téged a komáromi pontok megvédenék, hát még egyszer megmondom, hogy Klapka csak olyan gyáva hazaáruló volt, mint Görgey. Emlékezz meg ezen kijelentésemre, s azzal elérzékenyülve magához szorított, és megcsókolt. Azt mondta: — Isten veled kedves öcsém, tartson meg a gondviselés a hazának, de a némettől ne fogadj el soha semmi állást vagy hivatalt, inkább fogd meg az eke szarvát, úgy legalább szabadnak érezheted magadat. Isten veled! Azzal én megígérve, hogy intelmeit elfogadom, könnyezve vettem búcsút a szegény sorsüldözött nagy hazafitól.”
