Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-17 / 246. szám
A három részre szakadt megye Nyíregyháza (KM - Sz. J.) — Október 1-jén, az MTA megyei tudományos testületé íjek megalakulása másnapján a szociológiai szekcióban előadást tartott két fiatal szakember, Fábián Gergely és Giczey Péter. Izgalmas, megyei vonatkozású kutatásuk eredményeit ismertették, melynek már a címe is érdeklődésfelkel tó: A három részre szakadt megye. Épp ma mutatkoznak be ezzel a dolgozattal a Magyar Szociológiai Társaság kongresszusán is. A rendszerváltás beteljesedését jelentő önkormányzati választások során közismerten desz) bázisa, a megyeszékhely környéki települések, valamint a középső megyerész főleg kormánypárti, kevésbé ellenzéki önkormányzataival, s a határ menti területek masz szív független tömbbel, tarkítva az Agrárszövetség szigeteivel. A helyzet még továbbgondolandó, ha ezt a térképet ősz szevetjük a megye gazdaságilag elmaradottá nyilvánított térségeinek vázlatával. Ebben a negatív illeszkedésben vélhetően a három részre szakadás okai is megbújnak. Ezeken a területeken jórészt aprófalvas, egyoldalú gazdasági szerkezetű települések taAz önkormányzati választások eredményét, a megye három részre szakadását jói tükrözi ez a térkép. A vízszintes vonalak a függetlenek, a kockás az Agrárszövetség, a fehér a párturalmi területeket jelöli. A gazdaságilag elmaradott térségeket a függetlenek sávja fedi le előretörtek az ellenzéki pártok és a függetlenek. Vajon van aak-c olyan választási jel tegzetességek. melyek alapján í települések kategorizálhatók? Az egész országra kitérje dő tanulmányok szerint igen, s a két szociológus megyei adatai szerint is igen. Céljuk volt innak bemutatása is, hogy kik tartják kezükben és irányítják egy-egy település életét, határozzák meg jövőjét. Ezért megvizsgálták a megyében megválasztott polgármesterek és képviselőtestületi tagok demográfiai foglalkozásbeli összetételét, valamint párttámogatottságukat a települések nagyságának függvényében. Bebizonyosodott, hogy megyénk — az önkormányzati választások tekintetében — nemcsak a településtípusok alapján különül d három, jól körülhatárolható belső régióra, hanem földrajzilag, társadalmilag is, sőt szociálisan is. Melyek ezek a bizonyos territóriumok? Nyíregyháza az ellenzéki pártok (SZDSZ, Fi Iái hatók. Alacsony az iskolázottsági színvonal, kedvezőtlen a demográfiai összetétel, magas az egyedülálló nők aránya. Értelmiségi indíttatású pártjainknak oda nem sikerült betörniük. Országos, s megyei szinten sem véletlen az, hogy főleg a falvakban igen nagy számban választottak újra korábbi tanácsi embereket. A függetlenek győzelme egyben utal a civil, állampolgári kezdeményezések, szerveződések hiányára. . kezdetlegességére is. A dolgozat szerzői felhívják a figyelmet a megye három részre szakadásának lehetséges gazdasági, társadalmi, szociális következményei közül a legsúlyosabbra. A túlnyomó részt független önkormányzatok létrejöttével a gazdaságilag elmaradott térségek eddig is hiányos érdekérvényesítési lehetőségei veszélybe kerültek. További leszakadásuk várható, ami ugyanakkor mélyíti a megyén belüli szakadékot. “«*««■ Fecskék és verebek E lmentek az idén is a fecskék, miként máskor is, ha véget ért a nyár. őszt jelzett a sárguló diólevél. Elmentek hát a fecskék újra, ki a kopárok) tájból, rosszkedvűre váltó időből, cicomátlanná vált szülőföldi tájból — nyájasabb, kellemesebb s biztonságosan otthonos vidékre. Romló hangulatban nézi az ember mindig az elhúzó fecskerajokat, tűnését a nyárnak; s az őszre, majd az azt követő télre, a meggyötrőre és próbára tevőre gondolván, maga is szívesen lenne fecskemadár, elköltöző, ha lehetséges lehetne ez. De mert nem lehetséges ez sem, miként annyi egyéb sem, azzal próbálja deríteni áporodó kedvét, hogy: Sebaj, néhány hónap csupán, és újra megjönnek, visszatérnek, hazajönnek a villásfarkú kedves madarak, s vélük visszatér a serkentő tavaszi kedv, $ nekibuzdulása a hitnek és reménynek is. Időtlen időkkel ennek előtte megtanított a tapasztalás: lett légyen bármilyen is az időjárásnak az ő kiszámíthatatlan — menyecske kedve — arculata, ha elmegy a fecske: ősz jön és tél jön; ha visszatért a fecske: itt már a tavasz, mégha zimankós is az idő. Nyilván, nem az „eszével”, s nem is a „szívével” tudja mindazt, amit tudnia kell, hanem az. ösztöneivel. Ezekkel a sohasem tévedő (s ha netán és nagy ritkán mégis igen, csakis szabályt erősítő kivételként tévedő!) csodálatos és precíz „műszerekkel”, amelyekre rábízza sorsát, s amelyek csak önmagukra hallgatnak, csak az élet. a túlélés lehetőségét biztosító parancsnak engedelmeskednek (avagy fordítva: mindig ezen „műszerek” adják ki a megfellebbezhetetlen parancsokat a fecske „eszének” és „szívének” is). És valószínű, hogy e „műszerek” segítséKende Sándor: A Semmering sziklái közt kapaszkodott az autóút. A férfi nem nézett semerre. A hegyi hajtűkanyarokban csakugyan nem tanácsos a volán mellett az ábrándozás, de őt gyerekkorában se igen izgatták az erdők. A Váci utcát ismerte, esetleg a Haris közt, talán még a Vörösmarty teret is. A Nagykorúiig a kamaszévek éjszakáin a boros cimborák néha elcsalták, vagy lányüldözőben keveredett ki a Rákóczi útra. Az asszony se nézte a felhőket szaggató sziklákat. — Rosalinát talán nem is találjuk Rómában — sóhajtott. A férfi közben megszívta a cigarettáját. — Nem tehetjük — mondta ingerülten —, hogy fel sem keressük. — Különben elkárhozunk, persze. — Hét éve nem láttam. Elvégre a nértém. — Ezért aztán reggeltől estig cipel majd magával! „Ezt okvetlenül meg kell néznetek, háromezer éves!” Vagy: „Ezt Pontius Pilátus építette, akkora, mint az Eijfel-lorony hason fekve!" Este operába vonszol. gével választják ki a villanydrótokon, telefonhuzalokon népgyűlésező rajok a hosszú, fáradságos és veszélyes, megtizedelő útra a vezért is. S nem hibázzuk el soha a választást — hiszen kizárva minden érzelem, szimpátia, öncélúság. Felügyel az ösztön: szigorúan, kérlelhetetlenül!... Elnézem: míg fent a telefonhuzalon, útra készülődvén „tanácskozik” a fecskesereg, lent a poros járdán, a napsütésben egy szürke, „egyhangú”, alig észrevehető veréb tipeg, totyog, ugrándozik, ide-oda csipeget. (Nyilván, valami morzsát kapkod fel, az után nézke- lődik; ám meglehet, csak úgy kedvtelésből, időtöltésből ugrándozik, táblából.) Látható: nem készül el sehová, jól érzi magát. Pedig hát — tűnődöm —, ő is madár. Szárnya is van, s minden bizonnyal benne is működnek azok a létfenntartó, a túlélést biztosítani akaró ösztönök, „precíz műszerek”. És — a fecskétől eltérően! — ő igazán tudhatja azt is, mit jelent a tél; mit jelent locsos- pocsos-szeles, undok őszvégen, érzéketlen télen át madárnak, verébnek lenni itt, ezeken a mi tájainkon. És a veréb, a szürke, az „egyhangú”, a senkinek — sem — kedveltje veréb, a mindközönséges mégsem kél útra soha, nem megy el arősz, a tél elől kedvesebb, békésebb s kényelmesebb égtájak felé. S így — nyilván — nagy-nagy örömünkre és megnyugtatásunkra ő sohasem lehet sem a visszavárt, sem a tavaszt hozó, a mégis és mindig hazajövő — a hűség, a szülőföldhöz való ragaszkodás szépséges jelképe sem! Nem egyszer próbáltam magyarázatot találni a kérdésre, mely egyre inkább izgatott, hogy tudniillik: Miért, mi okból marad itthon a veréb a mogorva őszre, csikorgó télre is? Olyan buta, oktondi volna ez a szerencsétlen, éhenkórász fajta madár, hogy képtelen megérteni: rövid a nyár, hosszú a tél, mely mindig, mindennap végzetessé válhat számára? Avagy annyira el- taplósodtak az ösztönei, az élet- és túlélési ösztönei, hogy nem tudják felmérni: mi a jobb és biztonságosabb? Lám, még a pocok is van oly eszes, hogy a földbe rejtezik, és a hangyák is bezárják a boly „ajtajait”, elássa magát a kígyó, s a lepke is gubóvá rejtőzi magát, túlvé- szelendő a rettegett telet! Avagy a gyávaság miatt marad, nem mervén vállalni az út kockázatát? Esetleg olyan balga, hiszékeny, hogy reméli: az éppen folyó nyár után nem fog ősz és tél következni? Vagy mégis valami furcsa, úgymond: oktondi ragaszkodás, csakazértis — kitartás — féleség készteti az itthon maradásra?... Megkérdeztem efelől számtalan szakmabelit a természet és az állatvilág ismerői, tudorai közül, de egyértelmű, számomra megnyugtató választ egy sem tudott mondani. Okoskodtak, feltételeztek csupán. Később a lélek titkainak tudói közül fogtam vallatóra néhányat, kiknek a fantáziája nem oly földhözragadt, mint a legtöbbünké. Volt, amelyik vállát vonogat- ta; fogalma sincs, mondta. Más furcsálkodón nézett rám, kérdezvén: mi a fene van velem, hogy ilyesmiken rágódom. A legtöbbjük viszont rögvest mély elemzésbe merült, kifejtvén, hogy: ...a fecske „az, ugyebár, egészen más, mint a veréb”; például, és minden bizonnyal, sőt!; bölcs és okos, felelősséggel viseltetik saját sorsa és így a fajfennmaradás iránt; és roppant érzékeny, kifinomult az idegrendszere, nem oly durva, mint a verébé is; így hát nem „bírhat el mindenféle sokkos helyzetet”; meg aztán igényes is: s különben is: a fecske szimbólum, jelkép: a mindig hazatérő, a hűséges, a ragaszkodó és a tavasz, a bátorság szimbóluma, mert lám, nem csak az elmenés veszélyes útjára mer vállalkozni, de vállalja a visszatérés hasonlóan kockáz- tos útját is... A szürke veréb, ez a,.madár-indián”? Alighanem, minden bizonynyal, sőt!: lelkileg primitív, ösztönei eltompultak, felelőtlen még ennen sorsa iránt is, gyáva és kényelmes, megalkuvó, nem mer nekivágni soha, úgy jó neki, ahogy éppen van; s ha megfogja a macska, jól teszi; és ha egy csikorgó téli hajnalon kőkeményen pottyan az ágról a fagyott lócitrom mellé az útra, hát váljék egészségére: az ilyen nem is érdemel egyebet... Méghogy ragaszkodás, hűség, csakazértis, vállalása télnek is, nemcsak a nyárnak? ugyan, kérem. ,ilyesmit mégcsak elgondolni is kész röhej!”... Veréb?!... Nahát!... (Lám, még a varjú sem bízza a csiricsáré népre a tornyot, miként azt a költő is versbe írta...) Hát kit érdekel egy veréb; ki tartja számon a verebet; s miért is kellene számon tartani?... Jó vicc!... Éppen egy verebet számon tartani!... Ő sz van. Elmentek már a fecskék ezen az őszelőn is, miként elmentek s elmennek ezután is minden őszérkezéskor a kellemetlen, gátlástalanul kíméletlen, a próbá- ratevő, a madárfajtákat megtizedelő, megkettedelő tél elől — hogy aztán tavasszal, „tavaszt hozón” vissza —, hazatérjenek, nagy örömünkre ismét. A szürke járdán egy szürke, alig észrevehető, semmi kis veréb; tipeg, totyog, ide- oda nézkelődik, láthatóan észre sem veszi, hogy már ősz van ismét, hogy nemsokára megjön a tél is. Nos, erről most egyelőre ennyit, kedves feleim... Turistaúton éjjel halat akar enni, hajnalban meg gyalogolni, mintha szerelmes egyetemisták volnánk! Én, fiam, nem azért megyek, hogy bámészkodjak! — igazította meg lila napszemüvegét. — Ha ennyit utazom, legyen is valami értelme! — Persze — morogta a férfi alig hallhatóan. — Te! Talán szerencsénk lesz! Hátha elutazott! Üdül... — Clary pénze biztosan megérkezett már — beszélt a férfi maga elé, mintha maga ülne a kocsiban. — Ó, Clary! Biztosan! — élénkült egyszerre az asszony. Clary be szokta tartani a megállapodást! — Remélem! * ...Első este Rosalina nénit nem találták otthon, a Clary- féle pénz se futott még be Amerikából. Olcsó panzióban szálltak meg. Két napot szántak tájékozódásra. Az Upim-áruházakban megállapították, hogy az árak alaposan fölugráltak, de kozmetikai cikkeket például így is érdemes vásárolniuk: négy-ötszörös áron lehet otthon elsózni a rúzst, a hajfixálót, a körömlakkot; az ilyesmi könynyen átcsúszik a vámon. Kendőkkel és bizsukkal ugyanez a helyzet. A fehérneművel óvato- sabbaknak kell lenniük, cipőre és táskára oda se érdemes nézni. Majd kimentek a nyílt piacokra, órákig turkáltak a San Giovanni és a Porta Porlese sátraiban. Selyemruhák, kardigánok, csodálatos színek, valóban fillérekért. Olyan holmi jöhet csak számításba, ami diszkréten megbújik majd a Váci utcai gomb-, csat- és öv- üzlet pultja hátsó rekeszeiben, s amiből elegendő egyetlenegyet megmutatni, mert a hölgy majd szól a barátnőjének is... Csak tudni kell, kinek szabad fölkínálni. Harmadnap útra keltek, mert úgy hallották, hogy Nápolyban minden még olcsóbb — főleg, ha elég erőszakosan alkusznak. Mire visszaértek, Rosalina is előkerült. —Nápolyban ? Okosan! Nápolyi nem szabad kihagyni! — s lelkesen kínálta őket gyümölcslével. — Az Anjou-várat láttátok? — A piacon voltunk! — hű- tötte le az asszony. Rosalina néni ajka lefit- tyedt: — A piacon? A férfi rábólintott és ásított. A néni úgy gondolta, lakjanak nála, ne szórják a pénzt. Mire azt hazudták, hogy két hétre kifizették a panziót. — Ennyi pénzetek van? — ámuldozott az öregasszony. Szerencsére, az amerikai átutalás közben valóban megjött: Clary nagylelkű volt, nyolcszáz dollárt küldött, s írta, télen Európába készül. Pestre is kíváncsi, majd akkor elszámolják. Erről persze, nem referáltak a néninek. Félóra múlva búcsúzkodni kezdtek. — Jöttök reggel? — kérte a néni, mint aki ritkaságot kínál. — Hiszen még semmiről se meséltetek!... Reggel, egész korán. És elmegyünk a Pindára. Nappal útba ejti az ember akaratlanul is, de a rengeteg autótól, ugye, nem tudjátok élvezni. Vagy a Colonnát nézzétek meg hajnalban, akkor még érintetlenek a tér arányai, még nem rontják meg a parkoló kocsik, a kapuk íveit még nem takarják el a filobuszok!... Három napig nem jelentkeztek. Utána is csak telefonon. Egy hét múlva állítottak be. S megint úgy folyt a beszélgetés, gyümölcslével, fekete kávéval. Később a férfi azt mondta, a 1992.oM6erl7.\ J Mihálku Elek: Máriapócs
