Kelet-Magyarország, 1992. október (52. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-10 / 240. szám
1992. október 10. A. ‘Ktkt-Mafwarorszáfl hétvéfli mettéfftte 7 Búcsújárás Réti János S zerencsés-szerencsét- lenségemnek mondhatom, hogy kortársa vagyok a magyar beat, vagy rock mindmáig legnagyobb generációjának, ami ugyebár az Illés-Omega-Metró szent- háromsággal kezdődött, és ha jól utána gondolunk, uralkodónak számít mind a mai napig. Igen, én Koncz Zsuzsát már akkor hallottam énekelni, amikor a társadalmi falrengetés csúcsát a Ki mit tudok, táncdalfesztiválok jelentették és neki szerintem a szüleitől kellett engedélyt kérni a fellépésekhez, mivel az érettségi bizonyítványán talán még meg sem száradtak az aláírások. A sors úgy hozta, hogy Szörényi Levente egy évfolyammal fölöttem járt a gimnáziumban. Majd amikor mi lettünk negyedikesek, már ott ugrált az általunk lenézett elsősök, vagy másodikosok között a folyosón a srác, akit Fenyő Miklósnak hívtak. Aztán akarva-akarat- lanul is észre kellet vennünk, hogy „rohan az idő...” Méghogy rohan! A tegnapelőtt gimnazista, tegnap még csúcson lévő tálentu- mok mostanában búcsúkoncertjeiket rendezgetik. Az elmúlt hónapokban alig múlt el hét, hogy valakik a régiek közül ne álltak volna újra össze, és ne adtak volna egy hatalmas nosztalgia-hangversenyt a nyilvános fellépésekkel való szakítás okából. Nem először és valószínűleg nem is utoljára. Nagy felhajtással, nagy bevétel reményében, mert ahogy a korántsem rockos nóta mondta: „búcsúzni csak nagyon szépen szabad”. Nekem ezekkel az utolsó utáni utolsó, legeslegutolsó fellépésekkel gondjaim vannak. Egyrészt azért, mert az a korosztály, amelyik most aztán igazán megmutathatná — hiszen naponta kinyilat- koztatottan erre vágyott — ne nosztalgiázzon, ne a régi nótáit ünnepeltesse, hanem keressen új dallamokat a már bevált harmóniák mellé. Másrészt, akik egyszer visz- szavonultak a nyilvánosságtól azért, mert ilyen, vagy olyan okból ezzel, meg azzal a kollégával már nem kívántak elénk, vagyis a világot jelentő deszkákra lépni, akkor ne lépjenek. Hagyják meg nekünk a legszebb emlékeinket róluk. A Beatles soha nem állt össze többet és Sándor Csikar egyetlen egyszer sem játszott az öregfiúk válogatottjában. Valószínűleg nem hitték, hiszik az élmények felmelegíthetőségét. Akiknek az Isten tehetséget adott, azok adjanak új válaszokat minden új kihívásra. Ne búcsúzzanak, ne búcsúztassák magukat pate- tikus felhangok kíséretében, hanem vállalják folyamatosan a megmérettetést és tegyék, amire hivatottak. Ha. zenészek, ha énekesek, vagy uram bocsá’, politikusok. Az IC ürügyén M ondják, hogy a japán vasutak valósággal á- tlövik az időt és teret, ráadásul olyan konfortfokoza- ton, amit mi jóformán elképzelni sem tudunk. Az ázsiai csodaországban érdekes módon mindig is fontosnak tartották a kötött pályán való közlekedést, mert tudják, hogy az egyre növekvő városok közötti forgalmat autópályákon is képtelenség zavartalanul átbocsátani. Olyan országban fejlesztették tehát csúcstechnikává a vasutat, ahol azért — mint tudjuk — van némi elképzelés gépkocsiról, gépkocsi- gyártásról és autózásról egyáltalán. Mondják, hogy Nyugat- Európa egynémely országában a vasút csak személy- szállítással foglalkozik, ennek következtében a nagyvárosok irányába legalább óránként indulnak járatok, van, ahová félóránként és olyan is, hogy sűrűbben. Pedig azokon a tájakon már időtlen idők óta valósággal volán mellé születnek az emberek. Miként arról sem feledkezhetnénk meg, hogy a magyar vasút valamikor a századforduló tájékán a kontinens egyik legfejlettebb hálózata volt. Ezzel szemben most azon folyik a huzavona, hogy az ország, az állam mennyire vállaljon közösséget a nemzet vasút- jával, mielőtt az nemzetközi szinten már végképp összehasonlíthatatlanná válik még a középmezőnnyel is. Mindezt annak ürügyén tartom szükségesnek felemlegetni, hogy az őszi-téli menetrend életbelépésével egyidejűleg Nyíregyháza és Budapest között az Inter City járatok beindításával a közlekedés új minősége valósult meg a miskolci után másodikként az országban. A tökéletesen felújított, makulátlanul tiszta, kulturált szerelvények 175 perc alatt teszik meg a 270 kilométert, mindkét kocsiosztályon kárpitozott ülésekkel, étkezőkocsival, presszórésszel, az előkészületekből ítélve rövidesen rádiótelefon lehetőségével, válogatott személyzettel. Minden megvan az IC-vonatokon, ami nagy távolságokat átszelő utazáshoz megadható az ország pillanatnyi gazdasági állapotában. Ebből is látható, hogy a MÁV megtette az első lépéseket egy hőn áhított felzárkózásra. Olyan lépéseket, amiket korábban, viszonylag jobb anyagi feltételek között bizony nem tett meg. Most viszont abban az időszakban vállal erőfeszítéseket, amikor működésének puszta fenntartása is problémák sorába ütközik. Ideje hát, hogy a kormány is megtegye, amit megtehet és az utazóközönség is segítse a vonatokon eluralkodott „balkáni állapotok” leküzdését. Elvégre a mi közlekedésünkről, a magyar állam vasútjairól van szó. , Négy tételben Plakátterv II. Morovszki Ildikó grafikái A másság előrevisz Cserbakőy Levente Szent István fiához, Imre herceghez írott intelmeinek VI. tanácsában így szól: „Mert az egynyelvű és egy szokásu ország gyenge és esendő. Ennél fogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. ” (Kurcz Ágnes fordítása) Hazánk, de az egész Kárpátmedence a népek országútján fekszik, így lett történelmünk honvédő háborúk: sorozata, és így védtük meg Európa országait a tatár és török hadak pusztításától. Ezek a háborúk hoztak tanulságokat is, mert kézműiparunk és mezőgazdaságunk új termékeket és termelési módokat is megismert, új piacokat talált, nyelveket tanult és más kultúrákat is megismert. Másféle emberek, népek csoportjai telepedtek le, nálunk, akik szokásaikat és nyelvüket megőrizték, de magyarnak vallották magukat, ezért az országért dolgoztak, éltek, és ha kellett, akkor haltak. Napjainkban sűrű, hangos és gusztusosnak nem mondható vita zajlik a másságról, amelyet egyesek úgy utasítanak el, hogy szinte légmentesen zárnák határainkat, mások földet, házat, hazát árulnának el jó pénzért, és mindkét vonal meg tudja ideologizálni elméletét. Tovább gondolva a Szent István-i intelmeket, az emberiség szempontját nézve éppen a különbözőségünk az, ami nem vezetett az emberi faj degenerációjához, hanem inkább a másság vitte és viszi jelenleg is tovább a civilizáció, a kultúra, a gazdasági alakulat fejlődését. Örülnünk kell annak, hogy már nem büntetendő dolog másnak lenni. Évszázadunkban, a XX. században volt néhány tébolyult elme, akik spekulative uniformizált, szürke, homogén tömeget akartak, amely mindig jól ellenőrizhető. Nekünk most kell megtanulnunk együttesen és külön- külön is kezelni a másságokat. Rá kell jönnünk, hogy ne csak elviseljük, hanem örüljünk is annak, hogy a másik ember nem olyan mint mi. Minél több érdekes és színes emberrel találkozunk, annál gazdagabbá, színesebbé válik saját személyiségünk. Ha megtanuljuk megérteni a másik gondolkodásmódját, azzal már rugalmasabbá válik saját gondolkodásunk is, és a másik ember érzelemvilágára való ráhangolódással a saját érzelemvilágunk gazdagodik. Ez a folyamat elvezet bennünket önismeretünk, tűrő- és alkalmazkodóképességünk fejlesztéséhez. Aki mereven bezárkózik és nem tudja elfogadni a „más embert, a „más dolgokat, az beszűkül, vitára és felellősségvállalásra képtelen emberré válik. A jelenlegi szóbeli és fegyveres konfliktusok csak ideig- óráig odázhatják el az egységes Európa, az átjárható határok kialakulását. Mert a Szent István-i Intelem minden emberhez szól: „...ne csak az itt lakókhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. ” Rózsa Ferenc Ott leszek Pusztítóan hat a lét rám. Mint elhagyott ördöglétrán fokról fokra lefelé halad valaki, és minden neszre észrevehető sötétbe veszne. Holtra válton tapogat falat, de nem tudja, miért mászik. Érthetővé lesz a másik, aki eddig leereszkedett. De hogy mi lesz, mi jön — ez tán fölösleges kérdés eztán. Üdvöm: e lejáró szerkezet, s megszoktam a vak mozgást már. Téglafalnedv, ami átjár. Lehet: feneketlenmély káté. Se nap tükre, se hold tükre, csak zuhanok mindörökre. Lehet, hogy egy önfaló lyuké vagyok már, mely mindent elnyel ? Erre születsz, balfék ember? Hej, te álomkék, múlandó világ! Csak azt tudom — uram, halld már — ott leszek a csobbanásnál. S indulunk az ismeretlen iránt. Keresztutak vándorai Tóth Kornélia Az egyiptomi, a babiloni hajósok az égre néztek és a csillagok állása vezérelte őket a világtengereken. A szárazföldön a legrövidebb utat keresték Kelet vad hadai, amikor zsákmányt és földet indultak szerezni. Rápillantottak volna a térképre és egyből ráböknek az Európa testét átszelő, egymást keresztező ösvényekre. Amelyek egyre vastagodtak, hogy a rajtuk járók harci szekereit, búzával, borral, hússal, sóval megrakott járműkaravánjait céljukhoz juttassák. A geometria alapigazsága — két pont közt a legrövidebb távolság az egyenes — majdnem mindig beigazolódott. így nem lehetett megkerülni azt a tényt, hogy Európában a kalandozásba megfáradt és megvert magyarokon át vezettek a kereskedelmi és hadiutak északról délnek, keletről nyugatnak. Nemcsak az árut hozták és vitték, hanem szokás és kultúra. műszaki újdonságok és az életmódot megkönnyítő szolgáltatások sem kerülték el a Kárpát-medencét. Az utak kereszteződéséből hasznot is húzhattunk. Legalábbis akkor, ha felismertük, hogy már a holnapot jelzi az újdonság. Ütközőpont lett ez a furcsa, messziről jött ivadék, amely idegenül mozgott a latin népek humanizálódó, katolicizmusra hallgató tengerében csakúgy, mint a szláv nációk görögkeleti filozófiát és relígiát követő karéjában. Bekebelezik és asz- szimilálják a fojtogató közelségben élők, avagy megőrzi furcsaságát, különállását ez a tatár vonásokra, kun arcélekre emlékeztető, vadságát csak István országalapító missziója után lassan feladó maroknyi népcsoport? A történelem tette fel ezt a kérdést nekünk, akik a genetikai emlékezetünk parancsára mindig felemelkedtünk az országot romba döntő sorscsapás után. Átgázolhatott rajtunk a tatár, rabigába hajtott volna a török, gyarmatává süllyeszthetett volna a monarchia, dacos-büszkén leráztuk magunkról a zabolát. A nagy emlékezetű öregek már elkönyvelhették, hogy a keletről legutoljára idesodródott eszme és az azt zászlajára tűző állam az idők végezetéig hirdeti (szavakban) a népnek mondottak igazát, amikor nem kis büszkeségünkre, ismét csak a furcsa, nomád, idegen szakította széjjel legelőbb az egymáshoz kényszerűéit, kettős csókokkal sűrűn megpecsételt „testvérek” megbonthatatlan egységét. Példánkat szélnél sebesebben követték a többiek, hogy aztán az atyai szigor meglazultával igazi testvérek módjára csípjük, marjuk, rúgjuk, harapjuk egymást. Józan belátással az is egyértelmű lehet előttünk, hogy a saját erőre támaszkodást örömmel nézték tőlünk nyugatabbra. Hát már hogyne dör- zsölgették volna a tenyerüket, amikor a gyarapodó jólétet, az aranylemezkékkel fedett templomokat, a földi javakkal megtömött éléskamrákat kéretlenül is védelmezte a pusztán önmagát védő, fészekalja nép? A keresztutak találkozásánál tanyát vertek a mögöttük megbúvókat is vigyázzák. Felemelkedésünk zálogát a nemzet sorsáért aggódók éppen földrajzi fekvésünkben vélték felfedezni. Igazuk is volt a sínen, közúton haladó árukaravánok idején, de ma, amikor szuperszonikus repülőgépek hasítják a levegőeget, amikor műhold szállítja az információt, a távolság összezsugorodott. Eltűnt topográfiai előnyünk. Jobban két részre szakad most az öreg kontinens, mint amikor a politikai megosztottság emelt berlini falat. A gazdag és a szegény közt áthidalhatatlanabb falat emel a jólét. Úgy ráadásul, hogy a szerencsésebbek egységesülő Európában gondolkodnak, míg a szegényebb térfélen csak önálló államokban tudják magukat elképzelni az eddig mesterségesen egymáshoz nyomott, ezáltal lelkűkben kellően eltávolodott nációk fiai. Nekünk, a keresztutak vándorainak ismét felkínálja a történelem az útjelző szerepét. A határainkon békétlenkedő- ket nem acsarkodással, hanem a józan belátás pallosával lehetne egymás felé terelgetni. Az erőszak erőszakot szült, de a bölcsesség kamatozna.
