Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-05 / 210. szám
8 Ä XeCet-iMaflyarorszqtj fiétvéfli melléklete 1992. szeptember 5. Nyíregyháziak a Mont Blanc-on Beárnyékolt centenárium SZÁZÉVES A NYÍREGYHÁZI EVANGÉLIKUS ELEMI ISKOLA Meghódították Európa csúcsát Máthé Csaba átran, oda menjetek fel! Jacques Balmat és Michel Gabriel Paccard Chamonix híres terén mutat fel Európa csúcsára. Kinyújtott kezük a kontinens legmagasabb pontjára, a 4810 méter magas (már az újabb számítások szerint három métert nőtt a csúcs) Mont Blanc-ra irányul. A két francia 1786-ban hódította meg először Európa tetejét. Mégsem ők voltak az elsők, hanem 1492-ben Antoine de Vilié francia kapitány, aki ha nem is a Mont Blanc-ra, hanem az Alpok egyik csúcsára, az Aiguillre jutott fel. Fél évezred után az alpinisták emberfeletti küzdelmét manapság sokan egy izzasztó turistakalandnak titulálják, amelyre napjainkban több ezren vállalkoznak. A nyári forróságban sokkal kevésbé a kalandvágy hajtotta Dukát Zsoltot, a frissen diplomázott testnevelő tanárt a csúcs meghódítására, inkább egy rendkívüli sportteljesítménynek tekintette a túrát. Amatőröket óv ettől a vállalkozástól, ehhez már kellő állóképesség, edzettség és profi felszerelés szükséges. Előbbieket a Tátrában, utóbbit a pécsi dr. Györfi Mihály tói szerezték meg. A mecsekalji hegymászó hetedszer vágott neki a nagy túrának, társaságában Zsolttal, Firtkó Zsuzsával, aki szintén a nyíregyházi tanárképzőn végzett és két pécsi maratonistával. A csúcs északi oldala a legvadabb, de már ezt is legyőzték. A négy kezdő és az egy profi alpinista a francia túrát választotta, amelynek kiindulópontja az 1600 méter magasan lévő Saint-Gervais. Azért furcsa pólóban, rövidnadrágban és tornacipőben nekivágni a Mont Blanc-nak, de ott még annyira kellemes volt az idő, hogy megsültek volna a pehelykabátban. A hátizsák- cipelést azért nem úszták meg, a 18 kg-os csomag, benne a mászókellékek, ételek, főzőedények, meleg ruhák, ott lapult a hátukon. Egy Hi- malája-meghódításon az alpinisták és a serpák kis csoportja indul a csúcsra, ehhez képest a Mont Blanc-ra vezető út egy jól kitaposott turistaúthoz hasonlított. Az alaptáborból a hegymászókat egy fogaskerekű kisvasút vitte fel a 2364 méter magasan lévő Le nid d’aiglebe. Mintha egy piknik közepére érkeztek volna hőseink, annyi turistabakancsos franciával találkoztak. Nekik egy hétvégi kirándulást jelent ilyen magasságig feljutni. Innen 3167 méterre felkapaszkodni egy alpinistának nem jelent semmi komolyabb erőfeszítést, a turisták idáig már nem. merészkednek, szemükkel követik a profibbakat. Onnan 3817 méterig a kezdők félelemleküzdő próbájukat állják ki, kötélbiztosítás nélkül, a gerincen libasorban araszoltak előre, lábuk alatt ott még nem ropogott a hó, viszont annál ijesztőbb volt a gleccserek fénylő mélysége. 3817 méteren Aig du göutor az utolsó menedékház a csúcs előtt. — Helikopterrel szállítják fel az utánpótlást a házhoz, ahol a pudingtól kezdve a sültig minden kapható — pörgette vissza az eseményeket Dukát Zsolt. — Hatvanan tudnak ott aludni, de este nyolc után már az étteremben is lapjával feküdtek a hegymászók. Ott már folyamatosan mértük a pulzusunkat, amely nyugalmi állapotban 90-100 volt, érződött az oxigénhiány. Akkor már a felhőhatáron voltunk, egyik pillanatra beborult az ég, majd szikrázóan sütött a nap. Egy napot akklimatizálódtunk, ennyi kellett a csúcs előtt. Éjfélkor kezdett szedelőzködni mindenki, és mi is fél egykor indultunk az utolsó szakaszra. Éjszaka a hó jeges, a hágóvast könnyebb belevágni, a fémfogak közé nem tapad a frissJjó.ijpnen már senki nem cipeli^ .hátizsákot, amelyet mincjspfajta őrzés nélkül lehet ä menedékházban hagyni. Inkább hozzátesznek a cuccokhoz, minthogy valaki elvegyen belőle. Pehelykabát, kesztyű, sapka, méz, keksz, mazsola, ivóvíz, hószemüveg, fényképezőgép, jégcsákány és teleszkópos síbot, ez az összes felszerelés. Csak húsz-huszonöt centi széles nyomokba léptek, előzni lehetett, de rendkívül veszélyes volt, a sűrű, fagyott hóval teli szakadék ott tátongott mellettük. 4300 méterig még kötéllel sem biztosították egymást, és csak rövid pihenőket tartottak. Az oxigénhiány okozta fejfájás az első méterek után elmúlt. — A sötétben nem sok mindent lehetett látni, a fejlámpák apró szentjánosbogarakhoz hasonlítottak — folytatta a nyíregyházi fiatalember. — 4300 méter után ösz- szekapcsoltuk egymást, egyik kézben a jégcsákánnyal, másikban a teleszkópos síbottal folytattuk az utat. Mint a pingvinek úgy totyogtunk, félő volt, hogy a hágóvas ösz- szeakad, vagy belegabalyodik a kötél és elrántja az illetőt. Figyelni kellett a visszafelé jövőkre is, milliméterre ki- centizték a helyet, hogy elférjenek. Nem nyílegyenesen haladtunk fel, egy-egy kitérő könnyítette a menetet. Annyira hideg sem volt, mínusz 10 fokot jegyeztünk fel. Figyelték a naplementét, amely bearanyozta a környező csúcsok közül előbukkanó Mont Blanc-t. Fél hétre értek fel. Néró voltak teátrális jelenetek, örömujjongás, bukfenc a hóban, pezsgőlocsolgatás, helyette puszi, puszi mindegyikőjüknek, fotózás, még zászlót sem tűztek ki, mert ha mindenki hasonlóképpen cselekedett volna, akkor fel se fémének Európa tetejére. A csúcs nem igazán egy meredek, egy elég nagy kiterjedésű sík rész, ahonnan pazar kilátás nyílt az Alpok vonulatára, és kis falvakat is megpillanthattak. gy óra pihenés után indultak vissza, lejjebb a legveszélyesebbek a guruló kövek voltak, egyezményes jelként nagyot ordítva jelezték a kőgörgeteget, ilyenkor mindenki bújt a sziklák alá. Lent már a pulzus is visszaállt a megszokott értékre és a kínzó fejfájás is megszűnt. Mintha láthatatlan kéz kinyitotta volna számukra az oxigénpalack csapját. Reményi Mihály Száz évvel ezelőtt, 1892- ben épült fel a nyíregyházi Evangélikus Elemi Iskola Al- pár Ignác tervei alapján. Hatvan évvel ezelőtt, 1932 szeptemberében kezdtem meg elemi iskolai tanulmányaimat ebben az iskolában. Nemcsak én, hanem családunk három generációja is ebben az iskolában tanult ez alatt a száz esztendő alatt, ezért családunk joggal nevezi ezt az iskolát a MI ISKO- LÁNK-nak. Családi ereklyéink között őrizzük édesanyánk osztályképét a század első évtizedéből. Meleg szeretettel gondolok vissza mind az iskola épületére, mind azokra a tanítóimra, akik elindítottak a tanulás útján, valamint osztálytársaimra. Megadatott számomra, hogy az egyetemen profesz- szorok, akadémikusok tanítványa is lehettem, de nem sértem meg az ő emléküket sem, amikor azt mondom, hogy az volt a legcsodálatosabb dolog számomra később is, hogy első elemista koromban megtanítottak írni, olvasni, számolni. Maga az iskola városunk legnagyobb és legszebb iskolája volt a szemünkben. Amikor a harmincas évek elején a diakonisszák papír- és írószerboltot nyitottak a Luther- házban, olyan füzeteket árultak számunkra, amelyek címlapján a templomunk, vele szemben az iskolánk és közöttük a Luther-ház és annak földszintjén elhelyezett püspöki hivatal volt látható. Tanítóink megtanítottak arra is, hogy a mi őseink, az a 300 család, akik Békéscsabáról, Szarvasról települtek át, ők építették a templomunkat és az iskolát is a Luther utcában, amelyet azelőtt Csabai utcának hívtak. Az épü^t hatalmas kapuja a földszinti előcsarnokba vezet, amelyből két oldallépcső visz fel az emeleti előcsarnokba. Ennek északi falán volt látható egy kép, Luther Márton 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlésen V. Károly német-római császár, az akkori világ leghatalmasabb ura előtt. A képet Szalay Pál, a fiúpolgáristák művész rajztanára festette, alatta a feliratNagy István Attila izonyára sematikus az a kép is, amely bennünk, magyarokban Görögországról kialakult. Ahogy megsértődünk, amikor a pusztát, a gulyást emlegetik, ha rólunk van szó, a görög ember hasonlóképpen megneheztelne, ha csak annyit tudnánk hazájáról, hogy: romok, tenger, kecskék, dinnye, szigetek. Vagy mégse? Volt abban valami rendkívülien találó, ahogy az egyik turista jellemezte Görögországot: nem más, mint egy hatalmas étterem. Ahol csak akad egy talpalatnyi hely, kitesznek pár asztalt, székeket, felállítanak egy szuvlaki- vagy gyrossü- tőt, s jöhetnek a vendégek. Azok pedig jönnek is, mert — bizonyára vannak szebb országok — sehol sem lesz a látogató szeme és lelke annyital: „Itt állok és másként nem tehetek!” Ezt a képet 1940. október 31-én a Kossuth Gimnázium lépcsőházában is megfestette, amelyet akkor Turóczy Zoltán evangélikus püspök avatott fel. Szemben a Luther-képpel a déli falon 2 hatalmas márványtábla sorolta fel a nyíregyházi evangélikus egyház első világháborús hősi halottait. A Díszterem nyílott ebből az előcsarnokból, amely nekünk elsősorban a gyermek istentisztelet helye volt. Iskolai ünnepeket, előadásokat tartottak benne, de sok gyülekezeti alkalom, ifjúsági előadás is lezajlott itt. Tantermeink fehérre meszelt falúak voltak, padlózatuk olajozott. A fűtést vaskályhák biztosították. Első osztályos tanítóm Neumann Jenő volt, aki később magyarosította a nevét Csaba Jenőre. O tanította édesapámat is. Tőle kaptam az első kitűnő bizonyítványt és év végén Benedek Elek Meséit Csengery Kálmán földbirtokos ajándékaként. Másodikban Huray Gyula tanított, akit betegsége idején leánya helyettesített, őt később a gyülekezet Rozsé Ist- vánnéként tisztelte. Harmadikban és negyedikben Thaisz Kálmán tanított, aki De- ményfalvi Kálmánra magyarosított, és ő volt a gyülekezet másodkántora. Igazgatónk az akkor fiatal Kemény Péter volt, akinek elődei még abban az időben is éltek, mint Ruh- mann Andor, Kubacska István, Fazekas János. Iskolánk ra lekötve, mint itt. Görögországban megtalálhatók mindazok az ellentétek, amelyek az egész földközi-tengeri térségben fennállnak. A város és a vidék, a föld szegénysége és buja termékenysége, az ember hatalma a természet felett, és a természeté az ember felett élénkebb, mint más országokban. A szinte nem természetes ragyogó napfény elárasztja a tengereket, a partokat és a szigeteket. A friss levegő erdei és mezei virágok illatával telített. Még feltűnőbb a történelem szellője, mely az embert körülveszi. A múlt talán azért is megfoghatóbb, mert az az antik romokban, a félig leomlott falakban, a bronzkor vulkánjaiban és a balzsamos tengeri levegőben tovább él. Görögország hihetetlenül hosszú tradíciója a partvonal 981. számú cserkészcsapatának is tagja voltam, parancsnokunk Tass Gyula volt. Iskolánk udvara és épülete gyakran szolgált más célokat is. Itt rendeztek kiállításokat. Helyet adott a kereskedőtanuló-képzésnek, 1917-ben a leánygimnáziumnak. Itt indult meg 1944. november 20-án a Kossuth és Geduly Gimnáziumokban az oktatás. Vétenék a lelkiismeretem ellen, ha nem szólanék arról, hogy a nyíregyházát újratelepítő 300 család leszármazottai sérelmezik, hogy őseik által épített iskolájukat nem kaphatják vissza. Sérelmekből újabb sérelmek származnak, tartja helyesen egy Nyíregyházán leírt vélemény. A nyíregyházi evangélikusok csak azt kérik vissza, amit őseik vérükkel és verejtékükkel szereztek meg. Ezt Szebik Imre evangélikus püspök így írta le: „Az egyházak csak azt kérik vissza, amit híveik adományából és kétkezi munkával felépítettek — s most a társadalom javára fel akarják használni”. Az evangélikus iskolák tevékenységéről tanúskodik Dr. Sarvay Tivadar kórházi belgyógyász főorvos a Kossuth Gimnázium 150. évfordulóján, 1956. május 27-én elmondott beszédében: „Tanáraink Kossuth szellemét ültették az ifjúság leikébe, ízig-vérig magyarság, szabadelvűség, demokrácia ezek a vezető elvek. Március idusa a legnagyobb ünnep az iskola történetében... Lutheránus mentén közel négyezer évet fog át, a szembeötlő történelem előtti kerámiáktól a mi- nószi falfestményeken át a klasszikus kor páratlan plasztikáiig és a sokrétű bizánci kincsekig. Görögország többet nyújt, mint amennyit ígér, és ez nem meglepőimen minden sarok mögött rejtett kincs húzódik meg: csodálatra méltó romok, melyek hírnévről és tartós la- kottságról tanúskodnak, üzletek túlzsúfolt népművészeti tárgyakkal, bungalók a tengerparton, végtelen hosszú partok és eldugott vendéglők, melyek egy pohár bor mellett időt feledtetni hívnak. A régi és az új ezen keveréke a látogatót a valóság és a képzelet között lebegteti, amíg sikerül számára az ország múltját az élénk jelennel egyesíteni. Görögországban számtalan gimnáziumba jártunk, minden tanárunk lutheránus volt, és ezt mi, más felekezetűek nem vesszük észre, mert a tanári kar szelleme nem ismeri a felekezeti különbséget.” Nyíregyházán van az ország második legnagyobb evangélikus gyülekezete, ahol 100 pedagógus dolgozott a Kossuth és Geduly Gimnáziumban, az elemi iskolákban, városon és tanyán. Békességet szeretnék és türelmet. Türelmet, mely rózsát terem. Olyat is, mint Luther rózsája, amely kerüljön visz- sza az Evangélikus Élemi Iskola kapujára, mint került a Kossuth Gimnázium kapujára. Maga a 300 család sem ismerte az erőszakot. Tűrt és szenvedett, amit a nevében is viselt. Földesuraival megegyezett földjeinek megvásárlására. Ezt az örökváltsá- got a reformkorban Deák Ferenc példaként emlegette. A haza bölcse mondta azt is, ha a lajbit rosszul gombolták be, akkor újra kell gombolni. Ezt a gondolatot lehetne alkalmazni az iskola visszaadása ügyében is. A jubileum örömünnepet jelent, de ha valaki valakit, vagy valamit elveszít, akkor requiemet, gyászzsolozsmát tart. Szeretném, ha a városalapító ősök leszármazottai is igazi örömünnepet ülhetnének azáltal, hogy visszakapják őseik verejtékes munkájával épített Evangélikus Elemi Iskolájukat. Ebben reménykedem. öböl, földnyelv és tengeröböl teszi a partot változatossá. És természetesen számos sziget is van. A vizek, amelyek a körülbelül ötvenezer négyzet- kilométer nagyságú országot övezik, azúrkékek, tiszták és átlátszóak. A kilencmillió lakos életvidám, vendégszerető, életigenlő ember. Állunk a knosszoszi palota hatalmas udvarán. Ott, ahol több ezer évvel ezelőtt a bikaviadalokat rendezték. Előttünk a királyi palota, a trónterem, a kőbe vésett trónszék, a szobák és a belső termek labirintusa. Elakad a lélegzetünk. Körülölel a mítosz és a történelem keveréke. Minósz király, Zeusz kedvelt fia ide építtette Daidalosz építőmesterrel a labirintust, hogy elrejtse a királyné szörnyszülött fiát, a Minotauruszt. Itt ölte meg Thészeusz athéni királyfi Elvarázsol
