Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
8 1 -fl Kfbt-lMaflyamrszá# hétvégi me(íéf&te 1992. szeptember 19. A pillanat művészete Két kiállítás a fotógalériában Boros György Az már hagyomány, hogy a twári szünet után a Nyírségi Ősz rendezvénysorozatával ismét nyit a fotógaléria. Az viszont az idén fordul elő először, hogy egyszerre két kiállítással. Akik olvasgatták a programfüzetet és a kínálót, lehet, hogy észrevették, nem ugyanaz a kiállítás szerepel mindkettőben. Végül a közönség járt jól, mindkét hír igaznak bizonyult. Szeptemberben a fotógaléria jobb oldalán Kardos Tamás és Csabai István szolnoki fotósok Japánban készült munkáit, bal oldalán Janus Wojewoda guminyomatait láthatjuk. A két kiállításban az a közös, hogy régi ismerősöket üdvözölhetünk újra Nyíregyházán. Az, hogy két fotósnak Szolnokról alkalma van elmenni Japánba és ott dolgozni, ez már önmagában is egy csoda. Ha a magyarországi szponzorok terjedelmes felsorolását végigolvassuk, a lista fele után már mindenkiben tudatosul, hogy ez rengeteg pénz, és óriási lehetőség. Hogyan élt ezzel a két fotográfus? Kardos Tamás szerintem egy ízig- vérig professzionista módjára. Látszik a képein, hogy ez most itt nem a kísérletezés ideje, mert a kudarc után újra visszajönni majdnem lehetetlen. Azt csinálja, amit legjobban tud, a kipróbált, bejáratott kompozíciókat, amit rutinszerűen bármikor nagyon magas szakmai színvonalon reprodukálni képes. Mellette, mintegy mellék- termék, megjelenik az utóbbi idők egyik legsikerültebb fotója, amelyiken egy ember áll különös pózban a lépcsőn. Igaz nem Japánban, hanem Indiában készült, de mint igazi fotografikus csúcsteljesítmény — meg amúgy is ennek az útnak a termése — itt szerepel a kiállításon. Csabai István egészen másféle prekoncepcióval utazott, a saját Japán-képét akarta prezentálni. Érezni a fotóiból, hogy lelkileg nagyon próbált ráhangolódni jó előre a látványra. Ő olyan részletekben keresi ennek a kultúrának a lenyomatait, amelyek nem szerepelnek az utazási irodák reklámtárában. Formailag igyekszik visszafogni a látvány színeit, és a nyitóképet leszámítva szépséges részletekben minél mélyebben igyekszik elmerülni. Ő rengeteget kockáztatott ezzel a megközelítéssel, talán ezért is szerepel jóval kevesebb képpel a kiállításon. A túloldali képek, Janus Wojewoda guminyomatai, szintén mélyen érző és gondolkodó fotósról árulkodnak. Az ő törekvése egy régi — eredetileg festészetet utánozó — technika összeházasítása a mai fényképezéssel úgy, hogy a végeredményt ne lehessen összetéveszteni a száz évvel ezelőtt készült képekkel. Ennek érdekében két téren is komoly erőfeszítéseket tesz. Egyrészt úgy választja ki kópiái színeit, hogy ezzel egyből valami maiságot csempésszen a képbe, másrészt úgy komponál, ahogyan a guminyomat virágkorában „nem illett’'. A végeredmény egy játszadozva kísérletező vizuális kirakós játék, amelyik nagyon köny- nyedén bevezeti a gyanútlan nézelődőt Wojewoda világába. Az igazi értékek akkor csillannak meg, amikor a fotó, amit a nyomat alapján felhasznál, önmagában fekete-fehér fotóként is megállja a helyét. A szerzőnek az a jogos vágya, hogy a festészethez hasonlóan kezelje a színeket ezeknél a képeknél találkozik legszerencsésebben a kiválasztott technikával. A szakmai szemmel vizsgálódónak is ezek a munkák a legmeggyőzőbbek, most itt nyilvánvaló, hogy a technika nem egy közepes fotó látványossá tételét szolgálja. Miután évek óta ismerem a szerző munkáit, nyugodtan állíthatom, hogy ebbe az irányba fejlődik. A most bemutatott kollekció ennek az egyenletes fejlődésnek egy fontos állomása, amit szerte a világon komoly érdeklődéssel várnak, így Ausztráliában is, ahová Nyíregyházáról indul a kollekció október elején. Bas van der Poll: Human figure Kuruc hősök árnyékában A kastélymúzeum épülete méltatlan a történelmi környezethez Nagy István Attila Vaja (KM) — Egy közelmúltban született kormány- rendelet 403 műemléket államilag védetté nyilvánított. Ennek értelmében ezek „kiemelkedő történeti, kulturális, műemléki értéküknél fogva az állam tulajdonából ki nem adható műemlékek." Közéjük tartozik a vajai várkastély és a park is. — Vajon mit jelent ez a gyakorlatban? — kérdeztük Varga Bélát, a múzeum igazgatóját. — Szeptember elsejétől meglehetősen kusza lett a kép, ugyanis megalakult a műemlékek állami gondnoksága. Az épületek ide tartoznak. Létezik még a műemléki felügyelőség is, de hogy az új és a régi szervezet milyen viszonyban van egymással, nem tudom. A mi múzeumunk költségvetése a megyei múzeuméban szerepel. — Mekkora összeggel gazdálkodhatnak? — Tízéves átlagban ez négyszázezer forint volt. Az idén egymillió lett. — Mire elég ez? — Fűtésre, világításra, a postaköltségre. Egy szerény összeg jut vásárlásra és restaurálásra is. Tavaly körülbelül húszezer forint. — A vajai várkastély bástyája meglehetősen szomorú képet mutat: omladozik a vakolat, mintha az egész bástya indulni készülne valahová. A park szintén siralmas állapotban van: elhanyagolt, gondozatlan, méltatlan ehhez a történelmi környezethez. Hiába van kint a tábla, hogy Természetvédelmi terület, ha semmi sem történik a megóvása érdeVarga Béla múzeumigazgató kében. A „kiskastély” múzeum felőli homlokzatára is ráférne egy kis renoválás. Ebben az épületben jelenleg kollégium működik, néhány általános iskolás lakik benne. — A költségvetésből nem futja az állagmegóvásra sem — folytatja a múzeumigazgató —, pedig húszéves lemaradást kellene pótolni. A bástya lassan életveszélyes állapotba kerül, a statikusok állandóan vizsgálják. — Egyelőre nincs baj, de ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A parkban évekig dolgozott egy pesti parképítő- brigád. Mióta elvonultak csak rájuk dolgozunk, annyi kárt tettek. —Volt itt azért beruházás is. Két éve a múzeum oldalában épült egy „reprezentatív” WC egymillió-hatszázezer forintért. Ez teljességgel használhatatlan. nincs benne villany, a vizet októbertől el kell zárni, különben szétfagy a rendszer. Engem senki se kérdezett meg, hogy kell-e, és ha igen, hová építsék. — Álmodozzunk egy kicsit, kérem Varga Bélát. Mit csinálna meg itt, ha pénze is lenne hozzá? — Felesleges az álmodozás. De azért megcsinálnám a három szabadságharc történetét bemutató kiállítást, létesítenék egy galériát, mert nagyon jó anyagunk van már együtt. Működtetnék négy alkotóházat a külföldön élő magyar képzőművészek számára. Rendbehoznám a parkot és a kastélyt. Oktatóbázist alakítanék ki, ahol nemcsak idegenvezetés lenne, hanem élményszerű történelemtanítás is. Egyáltalán: működőképes kiállításról álmodozom, ahol a tárogatót ki lehetne próbálni, a korabeli ruhákat fel lehetne venni, a hadijátékokon a fegyvereket' ki lehetne próbálni. Hogy mi lesz az épülettel? Könnyen lehet, hogy az eddigi ígérgetések mellé egyszer a pénz is megérkezik, s akkor nyugodtan várhatja a következő évtizedeket. Ko r sza ka I kot ó Rácz Olivér A tudós Flock doktor képviselő (hogy melyik párté, az most nem tartozik ide) maga elé húzta vadonatúj jegyzettömbjét, és sebesen írni kezdett. 1. Bevallom, eleinte meglehetősen gyakran tévelyeg- tem, zsákutcákba kerültem. Feltételezéseimben és következtetéseimben helytelen alapelvekből (princípiumokból), bizonyítékokból (argumentum) és levezetésekből (dedukció, illetve indukció) indultam ki. Olykor félrevezettek az általam követett, de utóbb tévesnek bizonyult té- zis-antitézis-szintézis gondolatmenet látszólagos összefüggései is. Mindezt előre kell bocsátanom, hogy érthetővé tegyem, miért vettek igénybe elméleti előkészületeim kerek hét esztendőt. 2. Természetesen kezdettől a madarak (Avés) életmódját, szokásait, számyhasználatuk, repülésük technikáját tanulmányoztam. Megfigyeléseimben a természet következetes törvényeiből indultam ki. A halak (Pisces) úsznak: az ember játszva elleste tőlük ezt a tudományt. (Meg kell mondanom, jómagam eléggé késve, suhanc koromban tanultam meg úszni, ez azonban azzal az előnnyel járt, hogy nagyobb súlyt helyeztem a tudatos cselekvésre, mint az öszfönösségi tényezőkre, s ez későbbi kutatásaim során kedvező módszertani iránymutatónak bizonyult. Az emlősök (Mamalla) járásra, futásra, egyesek kapaszkodásra, markolásra használják végtagjaikat, de tanult tőlük az ember (Homo Sapiens) számtalan egyéb, nagyon hasznos, sőt, olykor általában nagyon kellemesnek mondható biológiai fogásokat is, amelyekre most nem szándékozom kitérni. A hüllők, csúszómászók (ezeknek tudományos, latin nevét mellőzöm: legutóbbi költözködésem alkalmával húsz kötetes Lexikon-enciklopédiámnak ez a kötete sajnálatos módon elkallódott), de ezektől is rengeteget tanultunk az évezredek során — rengeteget tanulunk tőlük manapság is: mindenekelőtt a homo politicandus alfaja. (Nem tévesztendő össze a homo politicus-szal.) Ilyen előzmények után jutottam el ahhoz a felismeréshez, hogy az ember — kellő felkészültség után — könnyedén elsajátíthatja a repülés (szárnyalás) tudományát képességét is. 3. Tudatában vagyok annak, hogy ezzel a kérdéssel előttem már Daidalosztól és Ikarosztól kezdve, egészen Verne Gyuláig (Jules Verne), írók, költők, tudósok végtelen sora foglalkozott. Csakhogy engem nem a művi, a gépesített repülés lehetőségei foglalkoztattak. Ellenkezőleg a tökéletes emberi szabadság gondolatának megvalósításán kívül (képzeld csak el: idegen tájakra repülhetsz, szabadon, gondtalanul; nevetséges országhatárok felett suhanhatsz át, s immár nemcsak képzeleted szárnyalhat végtelen magasságok felé, hanem te magad is!) engem ezeken a magasztos terveken és célokon kívül a természetvédelem gondja is áthatott. És amikor megtanulunk repülni (szárnyalni), kirekeszthetjük életünkből a szennyező gázokat, a gépkocsik, repülőgépek kipufogócsöveinek ártalmas termékeit, a vízlépcsőket, atomerőműveket és az idegeinket felőrlő zajártalmakat. Az embernek meg kell tanulnia repülni! 4. Kezdeti tévedéseim onnan eredtek, hogy eleinte a verebeket tanulmányoztam. Magot, morzsát szórtam az ablakpárkányra. Talán a célirányos táplálkozás -tpnné? Ezekben a napokban, hetekben magam is magokkal, magvakkal kezdtem táplálkozni, de ígéretes eredményeket nem észleltem. Inkább károsakat, de ez nem tartozik a tárgyhoz. Az azonban igen, hogy egy széncinkének, valamint a közeli réten csemegéző feketerigóknak köszönhetően rádöbbentem, hogy tökéletesen rossz irányban tapogatózom. Számtalan madár férgekkel, gilisztákkal, sőt — hússal él! Lásd a: keselyűk (Vulturidae), ölyvek (Buteos), sasok (Aquilae), baglyok (Strigidae) — ezek a köteteim nem kallódtak el —, és sorolhatnám tovább, de ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy felismerjem: nem a táplálék összetétele a döntő. Ekkor hasított át agyamon vakító villámként a felismerés: a megfelelő lélegzési mód, kellő számymozdulatok, a kanyarodás és lebégés technikájának elsajátítása, a megfelelő légáramlatok helyes kiAz omladozó vakolat árulkodik A SZERZŐ FELVÉTELEI
