Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-12 / 216. szám

1992. szeptember 12. 1 0 1 JA 'Kekt-Maawrorszáfl hétvégi metUkkte Képviselő Finnországból Bodnár István »' z elmúlt napokban /\ újabb finn delegáció 1 járt megyénkben. É­szaki vendégeinket fogadta többek között Nyíregyháza pol­gármestere, és felkeresték me­gyénk több nevezetességét is. A társaság tagjai közt volt Aamo von Bell úr, Nyíregyháza finn testvérvárosának országgyűlési képviselője. A távolról érkezett vendéggel a finn parlamentben folyó munkáról, az ottani vá­lasztásokról és a viták hangne­méről beszélgettünk. Bell Úr elöljáróban elmond­ta, hogy a finn parlamentben a következő pártok képviselői tevékenykednek: a Centrum Párt, a Finn Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Koalíció, a Baloldai Szövetség, a Svéd Néppárt, a Zöldek, a Finn Keresztény Szövetség, a Finn Vidéki Párt és a Liberális Párt. Ezek összesen 200 képviselőt adnak az országgyűlésnek. A képviselők a választások alkal­mával nem százalékos arány szerint jutnak be a parlametbe, s így lehetővé válik, elképzel­hető, hogy egy kisebb válasz­tókerület jelöltje is bekerüljön. Ez a munkájuk ott is egész em­bert kíván, ezért így a kép­viselő mandátuma idején más munkakört nem tölthet be. Lényeges viszont, hogy a kép­viselőnek nemcsak a parla­mentben van feladata, hanem otthon, a választókerületében is. Elképzelhetetlen, hogy ne találkozzon rendszeresen a vá­lasztóival, s ne vegyen részt a település életében, a helyi ügyek intézésében, így az ön­kormányát munkájában is. Ellenkező esetben elvesztené választóinak bizalmát. Mihelyt a képviselő megfeledkezik a választóiról, abban a pillanat­ban már a régi, egyszerű em­ber, s nem képviselő többé. Nagyon fontos az is, hogy a szavak és a tettek között ne legyen ellentét, másképpen a bizalom nem őrizhető meg. Kajaaninak egyébként há­rom küldöttje van, Bell úr a Szociáldemokrata Párt jelöltje. — Előfordulnak-e éles, oly­kor sértegetésbe torkolló viták, mint errefelé Közép-Európá- ban? — kérdeztem tőle. — A finnek egy kicsit merevebbek, ezért ilyenek eleve nem fordulhatnak elő. De erre kínosan ügyel az ország- gyűlés elnöke is. Éles vita ugyan kialakulhat, de meg­sérteni nem szabad senkit. Még — A be­szélgeté­sünk elején említette, hogy a Fin­nországban élő svéd nemzetisé­gű polgáro­kat a Svéd Párt képvi­seli. Elő- fordulhat-e olyan, mint ami mosta­nában Szlo­vákiában történt, hogy a ma­gyaroknak egyetlen ja- v a s l a t á t sem fogad­ták el? — Úgy gondolom, Finnország­ban túlsá­gosan nagy figyelmet kap a nemzetiség. Nyelvüket elismeijük nemcsak hivatalos nyelvnek, hanem iskolai nyelv­nek is. A finn felsőfokú intéz­ményekben külön keret áll a svéd nemzetiségűek rendelke­zésére, és előfordulhat, hogy emiatt könnyebben bejutnak az egyetemre, mint a finnek. Tur- kuban például külön svéd nyelvű egyetem is működik. A rádióban és a televízióban is nagyon ügyelnek arra, hogy megfelelő mennyiségű műsor­időt kapjanak. — Magyarországon nem kerültek be a parlamentbe a Zöldek. Finnországban, ahol annyira ügyelnek a természet- és környezetvédelemre, bizo­nyára nem véletlenül jutottak be a parlamentbe. — Érdekes dolog ez. A választások előtt mindig úgy tűnik, hogy igen nagy a tá­boruk. Aztán jön a választás, és korántsem érnek el olyan ered­ményt, amilyet várni lehetett volna. Persze az is igaz, hogy a Zöldek egyre erősödő befo­lyása miatt a pártok, amelyek valamit is adnak magukra, a programjukba a zöldekéhez ha­sonló célkitűzéseket is beépí­tenek. Aamo von Bell igen meg­becsült képviselője Kajaani­nak. Többször is megválasztot­ták, már kilenc éve képviselő. Foglalkozása egyébként ál­talános iskolai tanító, illetve igazgató. Harasztosi Pál felvétele az sem hangozhat el a parla­mentben, hogy hazudik valaki. A képviselőnek egyébként na­gyon kell ügyelnie arra, hogy a témától ne kalandozzon el, és a stílusa is megfelelő legyen: semmiképp sem lehet sértő és komolytalan. — Sajnos, úgy tűnik Magyar- országon az embereket egyre kevésbé érdekli a politika, a parlametben folyó munka, s az időközi választásokra is na­gyon kevesen mennek el. Mi er­ről a véleménye? — Többször jártam mbstartá- ban Észtországban, és ott is ha­sonló gondok tapasztalhatók. A szabad választások után az em­berek gyors gazdasági és tár­sadalmi változást vártak, olyas­mit, ami néhány év munkájával nyilvánvalóan nem érhető el. S mivel a várva várt eredményt még nem sikerült elérni, sokan csalódottak. Nagyon meglepett például, hogy itt, Magyarorszá­gon azt mondta nekem valaki, hogy nem érdekeli a politika, mert az piszkos dolog. — Miért? — kérdeztem vol­na szívesen tőle —, vajon mi­lyen volt az ezt megelőző negy­ven év alatt, amikor még sza­bad választások sem voltak. Minden esetre a politikusoknak el kell érniük, hogy megbíz­zanak bennük, bízzanak abban, hogy jó az, amit tesznek, mert másképpen nem lehet zöldágra vergődni. Hosszú, türelmes munka gyümölcse az. Terpeszkedünk... Saiga Attila Régi magyar nyelvem­lékeink is bizonyítják, hogy nyelvünk mindig gazdag voít tömör kifejezésekben, szó- szerkezetekben, mondatok­nak, viszonyító elemek nélkü­li, alá- és mellérendelésben, igeneves szerkezetekben. Az egyszerűségre, tömörségre va­ló törekvés tehát nyelvünk ősi öröksége. Ennek mondanak ellent a manapság oly gyakran hasz­nált igés körülírások, az ún. terpeszkedő kifejezések: el­lenőrzést gyakorol (= ellen­őriz), elintézést nyer (= elin­tézik), gondoskodás történik (= gondoskodnak), bevásár­lást eszközöl (= bevásárol), levonásba hoz (= levon), alkalmazásra kerül (= alkal­maz),befejezéshez ér (= be­fejeződik) stb. Sokan úgy vélik, hogy beszédünk, írásunk éppen az­zal lesz választékosabb, kife­jezőbb, ha igés szerkezettel „nyomósítják” mondanivaló­jukat, pedig ezzel nyelvünk semmit sem nyer; a közlést egyszerű igével is kifejez­hetjük. A megfelelő egyszerű ige természetesebb, mint a mesterkélt, ködös körülírás, és gyakran magyarosabb is. A terpeszkedő kifejezés nem cselekvő jellegű, hanem kö­rülírt szenvedő alak, általános alanyú, személytelen szerke­zet. Ha csak formailag ter­peszkedő a kifejezés, de valójában a „segédige” vagy az egész szerkezet összessé­gében jelentéstöbbletet ad, el­fogadhatjuk az igés szókap­csolatokat. A fejébe vesz vagy a zokon vesz például nem azo­nos stílusámyalatú az elha­tároz, megsértődik igével. Színesebb a feledésbe merül, mint az elfelejt. A szólásszerű, jól bevált, állandósult kifeje­zések, a képszerű, hagyomá­nyos, szemléletes szerkezetek használata sem kifogásolható: dühbe gurul, eljárást indít, sz­erződést köt, tanulságot von le, özvegyen marad, háttérbe szorít, háttérbe szorul, hibát ejt, stb. Tehát nem minden körülírás helytelen. Ha például egy nő szépségével, alakjával, ruhá­zatával és egész megjelené­sével magára vonja környe­zete figyelmét, nem elég a feltűnik ige használata, a hely­zethez hosszabb (nyoma­tékosabb) kifejezés illik: álta­lánosfeltűnést keltett. Sose hal meg a magyar film? Baráth László Szokatlanul, nem egy új film bemutatója előtt, ren­deztek sajtóbeszélgetést a bu­dapesti Hunnia moziban, hanem egy új produkció for­gatásának megkezdése alkal­mából. S nemcsak a rendező (Koltai Róbert), s a színészek (Koltai mellett Blaskó Péter, Pogány Judit, Jordán Ta­más), s a jelenlévő író: Nóg­rádi Gábor állt az újságírók rendelkezésére, hanem ott voltak a szponzorok is. Sőt. éppen az lehetett az együttlét igazi célja, hogy ezek a szponzorok, már induláskor, valami kis nyilvánosságot kap­janak a pénzükért, hiszen a Sose halunk meg című produk­ció költségeinek a felét, nem kevesebb, mint 15 millió forin­tot, ők adták össze. A másik fe­lét a gyártó Hunnia Filmstúdió állja, amelynek a vezetőjétől, Simó Sándortól meg is kér­dezték: Ilyen körülmények kö­zött lesz-e egyáltalán magyar filmgyártás? A kérdés aktuali­tását az is indokolta, hogy azokban a napokban jelentek meg a hírek a Mafilm csődjéről, felszámolásáról, illetve eladá­sáról. Simó Sándor válasza minden esetre elgondolkodtató volt. Arról beszélt, hogy talán csak egy régi — a rendezők számára nagyon előnyös — filmgyártási korszaknak van vége. Mert mi történt eddig? A rendező — az íróval, vagy anélkül — hozott egy forgatókönyvet, és ha azt elfogadták, akkor kiutalták a forgatókönyv alapján kiszá­mítható költségek fedezetét. (S hozzátehetjük: ha ebből vala­mit megpróbáltak lefaragni a filmgyár gazdasági szakem­berei, akkor a rendezők — rendszerint okkal — tiltakoztak ellene, mert ez a spórolás a művészi hatás rovására mehet. S ezek a költségek idehaza különben is csak a tört részét tették ki annak, amit hasonló produkcióért a világ nyugati felében fizetni szoktak.) Ma már a rendezőnek (író­nak) magának kell gondoskod­nia arról, hogy elképzeléseihez a megfelelő pénzt előteremtse — magyarázta Simó, s persze még most is van állami támo­gatás, amit a Nemzeti Film­alapítvány kuratóriumai osz­tanak szét a pályázók között. A Mafilm csődje pedig közvet­lenül nem érinti az alkotó- műhelyeket, hiszen az már ré­gen szolgáltatóvállalat csupán: műtermeket, kamerákat, sze­mélyzetet és egyéb felszerelést lehetett tőlük bérelni, elég sok pénzért. Ma már azonban más­tól is be lehet szerezni ezeket a szolgáltatásokat. Akkor tehát minden rendben is lenne, feltéve, ha a magyar filmgyártás léte vagy nem léte sok embert érdekelne. De hát, mi tagadás, a hazai moziközön­ség nem rajong a magyar filmekért. Sőt, ma már azt a kérdést is fel kell tenni: Van-e egyáltalán közönsége a mozik­nak? Kétségtelenül, ha a Bat­man. vagy a Superman vagy ehhez hasonló produkciók kerülnek a filmvásznakra, ak­kor még akad néhány százezer, főleg ifjú — 15-30 év közötti néző, s ők még megveszik az egyre borsosabb árú (80-120 forintos) „beugrókat", de már ezek közül a hírhedt filmek közül sem fut be igazán mind­egyik nálunk. Az igazi kérdés ilyen körülmények között az, hogy van-e egyáltalán esélye a ma­gyar filmnek, van-e értelme a gyártásnak, forgalmazásnak, a szponzorok jótékonykodásá­nak, az állam — egyre sze­rényebb — hozzájárulásának? Azt lehetne hinni, hogy a mozicsődök idején a válasz csak egyértelmű „nem” lehet. Nincs szükség a magyar filmre, jobb lenne a pénzt, ahogy ezt oly sokan javasolják, valami másra — esetleg más,.sikere­sebb művészeti ágakra — köl­teni. Azt hiszem, ez a válasz mégsem lehet ilyen egyér­telműen elutasító, különösen, ha emlékeztetjük a közönséget, azt a nézősereget, éppen a középkorú nézők millióit, akik csak televíziót néznek, hogy milyen magyar filmeket láthat­tak, akár at utóbbi időben is a képernyőn. Itt volt például a közelmúltban a Könnyű vér, Szomjas György filmje. A mozibemutató idején alig vala­ki figyelt fel erre a műre, a képernyős bemutatkozás után viszont még a hagyományos munkahelyi viták is feléledtek, különösein,, ami a film borsos, szókimondó 'nyelvezetét illeti, s az is kiderülV bogy sokan mi­lyen szívesen néznek magyar produkciót a képernyőn. (A televízió egyre kevesebbet tud önerőből gyártani.) Szomjas azért is jó példa, mert az elsők között volt, aki megpróbált úgy fordulni a közönség felé, hogy az ne je­lentsen egyben igénytelen­séget. (Talpuk alatt fütyül a szél, Falfúró stb.). Mert, ha valamiben változni kell a ma­gyar filmgyártásnak, akkor el­sősorban éppen ebben: sokkal jobban oda kell figyelni azokra, akik mégis beülnek a nézőtérre, vagy akik majd a képernyőn nézik meg a hazai munkákat. Már csak azért is, mert a direkt politizálás, vagy a „művészi modellekben” gondolkodó, át­tételesen politikai üzeneteket hordozó filmkészítés korszaka — ami egykor a magyar filmet valóban naggyá tette — úgy tetszik, végleg lezárult. A közvetlen, a nyílt politizálás számára ott a Parlament, ott vannak a pártok és ott vannak a médiák. A film azzal foglalkozhat, amivel csak akar, lett légyen szó társadalmi bajokról, vagy vígjátéki helyzetekről, a jö­vőben minden az alkotó tehet­ségétől, eredetiségétől függ, és nem az esetleges „üzenet” idő­szerűségétől. Ezeket a titkos, vagy féltitkos üzeneteket ma­napság már senki sem honorál­ja. A film maradhat, ami: mozgóképekkel operáló művé­szet, s a rendező életérzése, szubjektív véleménye, egyedi világot teremtő képessége annyira tud csak bűvkörébe vonni, amennyire a nézőjét ké­pes azonosítani a maga világá­val és véleményével. Nem az állami támogatás mellett, helyett belépő szpon­zorok miatt kezdődik most új korszak a magyar film- művészetben, hanem az elke­rülhetetlen szemléletváltás nyomán. Ha sikerül — ebben az értelemben — váltani, akkor Koltai Róbert készülő film­jének címe, akár az egész hazai filmgyártásra igaz lehet: Sose halunk meg! Meráni hegedű Horpácsi Sándor K ét, a maga nemében megdöbbentő (ha­tású) kifejezést tanul­tam Bor Ambrustól: „eljelenték- telenedő élet” és „korkárosult”. Tanulhattam volna többet is, mert a Meráni hegedű tele van ilyen nyelvi sziporkákkal, lát­tató, szemléletes kifejezéssel és asszociációsorral, de ezeket éreztem a legjellemzőbbeknek, mert ezek mintegy összegzik a könyv tartalmát. Műfaját nem tudnám meghatározni, de talán nem is fontos. Novellák, miniesszék, regénymorzsák fü­zére, amelyeknek részben hőse, részben elmesélője a szerző. Modern próza, veretes, helyen­ként szinte (próza) 20 vers. Esszencia, egy életé, pályáé és természetesen századunké. Mi­lyen ez a század Bor Ambrus olvasatában? Abszurd és gro­teszk, keserűen fanyar, töre­dezett, mozaikszerű, mert a képek, történések nem illesz­kednek egymáshoz, csak az idő és az esetlegesség fűzi őket össze. Szó sincs itt a 19. századi epika nyugalmáról, lineáris cselekménybonyolításról, mert nincs már a szó hagyományos értelmében vett hős sem. A történetet, mint a cserepeket, úgy kell valósággal összeko- tomi, s mint a puzzle darabjait összeilleszteni. Pedig Bor Ambrus mindent elmond, ami fontos, amit lényegesnek tart: a családja történetét a középkor­tól, kitérve a családfa minden ágára-bogára, s arra is, hogyan szervesül eggyé, azaz a szer­zővé. Ez a felidézett múlt azon­ban nem nosztalgia, hanem kontroll: egy tudaté, tudattar­tamé. Az utolsó oldalakon mintha Tóth Árpád „ember utáni csendjét” idézné föl alfa­betikus rendben. Bor Ambrus mindkét vál­tozatát bemutatja a barbárság­nak: a fasisztát is, a bolsevikot is. Hiszen századunknak éppen ez a paradoxonja és nagy szé­gyene, hogy mindkettő meg­történhetett. Számba veszi az osztálytársai sorsát a nagy hírű gimnáziumban, s ebben az a szívszorító, hogy néhány mon­datban elmondhatók, mert szinte mind a saját színvonala alatt élt. Egyik írótársa (kortár­sa) arra panaszkodik, hogy ez a század elején, de az első vi­lágháború után született nem­zedék „kiesik az irodalom tudatából", mert nem teljesed­hetett ki, a kritika sem bánt vele érdeme szerint. Nos. Bor Amb­rus a bevezetőben idézett ki­fejezésekkel, sorstorzókkal ép­pen ezt érzékelteti, hogy ezek a sorsok nem egyediek, mert a történelem generációkkal bánt el. Bor Ambrus úgy is, mint. könyvének hőse, a történetek felidézője rezignál tan keresi a felidézhető pillanatokat, hely­zeteket, hogy legalább vissza­menőleg értelmet adjon azok­nak. Hol vagyunk már Pronst teába mártott süteményétől, mert az idő nem eltűnt, hanem ellopták. Ha nincs személyiség, akkor nincs sors sem, mert minden egész eltörött. (Tekintet K., Bp. 1991)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents