Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
11 1992. suptemBtr 12. A tKekt-<MaAitamr$záfl íétvéfli meSUkjete Egyenesedik a vidi derek Dankó Mihály A térképre nézve szembetűnik, talán ha hagyják, és nagyon megerőlteti magát a Tisza, sikerül is hurokba zárni Tisza- videt. S a folyó, mint szakajtó a csirkét, úgy tartja ölében a település házait. A falu történetét — ha hinni lehet a szájhagyománynak — egész az Árpádokig vezetik vissza. ,Tévén neki egy kedves vezére, akinek megtetszett ez a táj, s mondá neki Árpád: No vidd!” így lett a falu neve Vid. Én inkább mégis Varga Karcsi bácsinak hiszek, aki úgy tudja: itt valamikor nagyon alacsony volt a Tisza vízállása, s legtöbbször át lehetett lábon kelni a túlsó partra. Ezeket a gázlókat a legjobban a kereskedők ismerték, akik az 1400-as években állatokat szállítottak Kisvárdára. Volt egy Vid nevű kupec, aki szintén erre hajtotta barmait, s az egyik dombon f iihenőt alakított ki számukra, gy lett a terület neve Vidtelke, mely köré később letelepedtek az emberek. Gergelyiugornyát elhagyva, a sárgára égett legelőkön juh- nyájak legelésznek. Tépik- rágják a műanyag szívósságé füvet. Bármennyire is meleg van, a naptár könyörtelen. Szeptember elejét írjuk. A kökény hamvaskék, a csipkebogyó piros. S fakó nyárfalevelek zizegnek az árokban. A póznán lévő gólyafészket — mint valami falusi legény a kalapját — úgy csapta félre a napokban elvonuló szélvihar. Még szerencse, hogy lakói már messze járnak. A fecskék is gyülekeznek, a villanyvezetéken úgy ülnek, mint énekeskönyvben a hangjegyek, csak a startra várnak. A tiszavidi embereket is az őszi munka foglalja el, ők is a télre készülnek. A veres- és a híres beregi nemtudomszilva egy része még megbújik a fák poros levelei között, de készítik már a cefréshordókat, vagy a lekvárfőző üstöt. Lipcsei Berti bácsi portáján is ott mozog a rokonság. Ö a nyolcvan évével úgy sürög-forog, mintha tizenhat lenne. Betessékel az udvarra egy kis szilvaciberét, vagy ahogy errefelé mondják: penyüt enni. — Termett a kertemben vagy négy-öt véka gyümölcs. Nem főztünk lekvárt már hat éve. Most sem magunk miatt. a gyerekeknek, a rokonoknak, ismerősöknek. Hogy is készül a finom lekvár? — simítja hátra hófehér haját, s kezd mondókájába. Miközben a hűvös szobában kóstolgatjuk a ciberét. — Először felrottyant- juk a szilvát, majd egy rostán dörzsölve kimagvaljuk, és ismét visszatesszük az üstbe, ahol folyton kavargatva addig főzzük, amíg a fakanalat lefordítva, megmarad benne a lekvár. Berti bácsi tősgyökeres tiszavidi. Itt lakott minden őse. Már gyerekkorában megismerte a munkát. A Tiszára járt a Sarkantyúhoz. — Fűzfavesszőből pokrócot fontunk, tutajra tettük, s erre hordtuk furikkal a követ. A tutajt kitoltuk alóla, s az egész leszállt a mélybe, így készült a parterősítés. Később a vasúthoz kerültem dolgozni Aranyosapátiba. Csónakkal jártunk át a folyón. Tizenkilenc éve beteg a feleségem, ízületes. Azóta ápolom. Három gyereket neveltünk, kitaníttattuk őket..., messze repültek, családjukkal Pesten élnek. — Hangja kicsit fátyolos, de mégsem panaszkodik. Szívesen beszél a politikai eseményekről. Büszke rá, hogy ismerte Erős Jánost, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akik valamikor itt voltak ország- gyűlési képviselők. Újságot oívas. televíziót néz, rádiót hallgat sokszor még éjszaka is. Tudja, mikor mi történik. Nagyon bántja, hogy sok a csavargó, az ő szavaival élve a „lingár”. Látnám csak szombat este, vagy segély osztáskor a kocsma környékét, hogy mulatnak itt —- mondja. A legnagyobb dologidőben. — Hát helyes ez? Ezért megy tönkre az ország. A fiatalok nem ismerik a munkát. Vidi pillanatok Harasztosi Pál felvétele Hiába osztják ki a tsz-ben a földet, nem kell nekik. Petróczki Lajos polgár- mestert hivatalában találom, mondanivalója tengernyi. Szóba kerül a közelmúlt, a jelen és a jövő is. Ez az alig 500 lelkes település sok mindent megélt. Negyvenöt előtt elsősorban a 10-15 holdas kisgazdák lak- \ ták. Itt nem volt cseléd, summás. A tsz- szervezéskor sok jó gazdálkodó ember elment az iparba dolgozni, és elköltöztek családok is. A tanácsok összevonásával (Tisza- szalkához csatolták) megszűnt minden: a komp, az iskola. S jó szokás szerint a társközségnek nem jutott szinte semmi. Az épületek elhanyagolód- tak, lerombolodtak. Megkezdődött az elöregedés, még a Tiszavid elnevezést is eltörölték. 1989-ben az Elnöki Tanács utolsó ténykedéseként adta vissza a falu nevét. — 1985-ben a három település — mert még Adony is Szálkához tartozott — tanácselnökének választottak — folytatja a megkezdett gondolatot Petróczki Lajos. — S mivel itt lakom, megpróbáltam segíteni szülőfalumon legalább a meglévő értékek megmentésével. A rendszer- váltás alkalmával mindhárom település önálló lett. Én itt kaptam bizalmat a lakosságtól. Az ötfős testülettel nagyon jól együtt tudunk dolgozni. Nincs olyan, amit ne tárgyalnánk meg. Gond, hogy még nem történt meg a vagyonmegosztás, Szalka legalább 2,5 millióval tartozik. Óriási a lemaradás, amit nem lehet két év alatt pótolni. Ezt nem is ígérték. De jön a vezetékes gáz, nincs földút a községben, rendbehozták azt az épületet, ahol helyet kap a községháza, kultúrház és az egészségház. Mindez állami segítség és pályázati pénzek nélkül nem valósulhatott volna meg. A legnagyobb gond itt is, hogy a tiszaszalkai Ferro- masch bezárta kapuit. Sokan élnek létbizonytalanságban, munkanélküliként, mert a tsz sem tudja már foglalkoztatni az embereket. (A munkanélküliek száma megközelíti a húsz százalékot.) Bizonytalanná vált a háztájizás is. Nincs keletje az almának, a szilvának, a zöldségféléknek. Most még ez a szárazság is külön sújtja a családokat. Nem működik se iskola, se óvoda, ezért több mint négymillió forintot kell Tiszaszal- kának utalni, de másfél milliót emészt fel a közös hivatal (körjegyzőség) fenntartása is. Sétára indulunk a faluba,, szembetűnik a hatalmas templom. Ebben az évben kezdtek hozzá a tatarozásához. Az évtizedek megrokkantották Vi- det is, de már talpra állt, egye- nesítgeti gerincét. Búcsúzom, mintha a konduló harang is biztatni akarna... Játék, szabály, csapat Réti János B ezzeg a csapatsportokban hírünket is alig hallattuk! A négy kajakos lányt leszámítva csapataink nemhogy a dobogó közelébe, hanem többnyire a játékok közelébe sem jutottak, mert elbuktak még a selejtezők selejtezőjén. Barcelonai győzelmeink ily módon felfoghatók az egyéni adottság, képesség és felkészültség nagyszerű összegződésének, szemben az általánosabb kis nép — heroikus akarás — nagy eredmények felfogással. Vereségeink ezzel szefttben elkönyvelhetők az egymással való együttműködés kudarcaként akár. Annál is inkább, mivel jelenség és lényeg több oldalról megközelíthető, különösen utólagos elemzések során. Mintha hiányozna belőlünk valami az együttes sikerhez, vagy az a valami oly csekély mértékben van meg csupán tulajdonságaink tárházában, ami még kevés az üdvösséghez. És ez most a Nagy Játék során is újra megmutatkozott. A csapatjátékok, de minden együttes cselekvés lényege, hogy kiegészítsük egymást. Azért, mert képességeink nem egyformák: amiben én gyenge vagyok, abban rejlik a te erőd, ahol meg a te tudásod, ügyességed (stb.) véget ér, ott kezdődik, vagy folytatódik az övé. Csakhogy mi nem sok hajlandóságot mutatunk egymás kiegészítésére. Mi, akik egy csapatban játszunk, egy lépcsőházban, egy utcasoron, egy városban lakunk, akik együtt élünk. Inkább különbözni akarunk egymástól. Családban, iskolában, munkahelyen, hivatásban, művészetben, sportban, politikában. Ezeregyszáz éve már. Nem tudom miért. Mi inkább széthúzó, mint összetartó nép vagyunk. Központosító diktátumoknak egységesebben engedelmeskedünk, mint belülről jövő akarásainknak, és az elnyomást egységesebben utasítjuk el ott, legbelül, mint saját tévedéseinket. Amióta csak tanyát ütöttünk az európai kihívások kereszttüzében. Időtlen érvényességű közismert szellemeskedés az, hogy „ha egy lakatlan szigetre két magyart kitesznek, ott hamarosan három párt alakul”. Minden túlzás tartalmaz igazságot. Ez is. Mert amikor nem egy pártnak kell engedelmeskednünk, ha tetszik, ha nem alapon, akkor inkább más, és még másabb álláspontokat hangoztatunk. Ahelyett, hogy a leglényegesebb kérdésekben legalább megpróbálnánk egymás pártjára állni. Vagy negyedszázada lehet, hogy egy környezetemben élő idős ember, aki a háború után települt Újvidékről Magyar- országra, többször példálózott azzal, hogy odakinn, ha egy szerb család házat akart venni, akkor sógor, koma, barát, ismerős egyaránt nyakára járt a kiszemelt porta gazdájának, aláígéréssel, kritizálással lenyomni az árat. Magyarokkal — ahogy mondta — ilyen nem fordult elő. Rég volt, igaz se volt talán, de azt hiszem, hogy az összetartás, a közös érdek, egységes akarat és cselekvés a határainkon belül még annyira sem jellemzi a mi közösségeinket, mint azokon túl, ahol a környezeti hatások sajnálatos megnyilvánulásai jobban felszítják a testvéri érzületet. Nem kell Muhit, Mohácsot, Majtényt emlegetni ahhoz, hogy belássuk: leggyönyörűbb harcaink az éppen legádázabb ellenségeinkkel mindig a nemzeti összefogás . hiányában, vagy okán buktak á.,Aki nem hiszi, elég'ha cjjü&al íjlVláhos iskolások' Iöit%ífíéiiű5onyveit kpozza át, Méjj^Sthatjá, begy a széthúzás ököiufkáét egyáltalán nem,, vágyasak alig tudta kiegyenlíteni az egyént hősiesség, reformer hév, vagy a sorsunkat jobbító akarat.— Pedig ez utóbbiaknak sosem volt híján a magyar, miként sajnos az előbbinek sem, és a történelem mérlegén legjobb esetben is egyenlőre sikeredett az arány. Ha ennek okait keresnénk, talán elemezni volna szükséges az emberi természet legmélyebben munkáló erőit, azokat, amikben hasonlóságaink gyökereznek, és azokat, amelyek különbözőségeinket ágazzák érzéseink, gondolataink és viselkedésünk titokzatos tenyészetében. Azt hiszem, megfejthetetlen titok, hogy például svéd, belga, angol és portugál miben, menynyire különbözik egymástól, és miért pont abban, illetve annyiban, de az tagadhatatlan, hogy különbözik. Vérmérséklet? Történelmi múlt? Évezredes szokásokból kialakult reflexek? Vagy minden együtt? A tulajdonságok, személyiségjegyek kielemezhetetlen, sok mindenben hasonló, mégis egyedi ötvözetét alkotó közösségek, aminek tagjai legjobban mégis egymásra hasonlítanak. Erényeikben, hibáikban egyaránt. Nem tudom, meg- valósul-e valaha a sokat emlegetett egyesült Európa. Abban az értelemben, ahogy az Amerikai Egyesült Államok létezik, azt hiszem aligha. Azon egyszerű oknál fogva, hogy míg az USA lényege az egységben, addig Európa lényege pont a különbözőségben van. Hogy létezik francia film, olasz dal, német precizitás, angol hidegvér és magyar virtus... Igen. Azt hiszem a kitűnni akarás vágya, a fennen hangoztatott, vagy mélyen titkolt vetélkedési hajlam egymással, egymás között az, ami miatt egy kivételtől eltekintve, például nem értünk el eredményt az olimpia csapat- versenyein. Azért, mert minden összjáték legfontosabb eleme a közös cél, az együttes győzniakaras, és minden más ez alá rendeltetik. Általában. Nálunk nem feltétlenül. Nálunk a csapat egyik tagja — történjen sportpályán vagy életpályán — inkább akar különb lenni a csapattársánál, mint vele együtt legyőzni, fölülmúlni a másik csapatot. Mert ahhoz ismerni, sőt elismerni kellene a másik, a többiek képességeit, sőt azon lenni, hogy minél jobban érvényesüljön annak, illetve azok legjobb tulajdonsága. Csak hát, mi lesz akkor az újraelosztásnál, a részesedésnél? Az ebbéli bizonytalanság bizony sok nagyszerű dolognak volt már kerékkötője a magyar valóság századaiban. Mert mi, magyarok szeretünk jól látható, azonnal összehasonlítható módon különbek lenni valaki másnál. Többre vinni attól, jobban élni nála. És erre — megvallom elég baj, hogy így van — a másik magyarral való viszonyítás, vagy összevetés kínálkozik a legkézenfekvőbbnek. Akár kisebb, nagyobb és még nagyobb kollektív vereségek árán is. A Nagyerdei Stadion lelátójáról néztem a karneváli felvonulást. A virágkocsik között vendégegyüttesek is vonultak színpompás jelmezeikben. Köztük belgák, hollandok, németek, svájciak. A tribün előtt megálltak és rövid néhány perces műsorral szórakoztatták a közönséget: egyszerű, kedves dal, egyszerű, kedves körtánc. Összekapaszkodva, összefo- gódzva férfiak és nők, a legkülönbözőbb korosztályokból. Szállt az egyszólamú vidám énekszó, mellé alig lépegetős, alig topogós kört hullámzott a kellemes hangulatban. Évszázadokra visszanyúló történet ez dalban és táncban elbeszélve. A belgákéba hollandoké, a svájciaké, a magyaroké. Aztán hol tartanak ők és mire vittük mi? A jövőben, a jövőnkben az egyéni sikerek mellett jobban kellene figyelnünk a csapateredményeinkre. A kis csapatéra, a nagy csapatéra, legnagyobb csapatéra.
