Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
-------:---—----—------1992. szeptember 12. A ‘Kekt-'Mafniarorszáfl hétvégi medékfete 1 9 Tüzérkapitány, püspök, festőművész Nábrád régi toliforgatói, akik emlékét megőrizzük Balogh László Szatmárinak vallom magam mindig és mindenhol. És mégis, mégis, most hogy helytörténeti írásaimat átlapozgattam, megdöbbenve tapasztalom, milyen kevés közöttük az olyan cikk, megemlékezés, amelyik a Szamos jobb oldalához kötődő régi és neves emberekről szól. Hát ilyen hűte- len vagyok én? Pedig hej, hányán származnak onnan is! Kapásból négyet tudok említeni csupán Nábrádról: Balogh Péter, Bornemissza Géza, Szarka József, akik ott születtek, Dormány István, akit hivatása kötött oda egy időre. És mind-mind régi tollforgató! Legkorábbról Dormány István református püspök urat említhetem. Ő nem nábrádi születésű, életrajzi adatai pedig meglehetősen hiányosak. Azt tudjuk, hogy hasonló nevű apja református lelkész volt, de hogy maga a püspök úr mikor és hol született, az már teljesen ismeretlen. Az első hiteles adat szerint 1648-ban már a Debreceni Református Kollégium felső osztályába járt, 1664-ben pedig a leideni egyetem hallgatója volt. Hazatérte után hosszabb ideig Náb- rádon lelkészkedik, majd Nyírbátorba, innen pedig Nyírmadára kerül ugyancsak lelkésznek. 1679-ben elnyerte az esperesi címet, 1692-ben pedig a nagykárolyi zsinat püspökké választotta. Halála tragikus és rejtelmes: 1693-ban Nyírmadán egy német katona halálosan meglőtte, de arról már hallgat a história, hogy abban a török - labanc-kuruc világban mi is okozhatta ezt a tragédiát. Dormányi püspök úr vallásos témájú írásai mellett költészettel is foglalkozott. Sajnos, ezek közül csupán azok maradtak fenn, amelyek Dré- gely-Palánki János „Via salu- tis” (Debrecen, 1682) című művében nyomtatásban is megjelentek. Az 1792. február 2-án Náb- rádon született Balogh Péter superintended (= püspök), időrendben a következő tollforgató Nábrádról. 1804-1815 között a Debreceni Ref. Kollégiumban tanult, s utána itt is maradt tanítónak, de már 1818-ban a karcagi iskola igazgatója lesz. Három év múlva politikai pályára lépett, Pesten a királyi tábla jegyzője lett. Am, ezt hamar otthagyta, és Bécsbe ment teológiai tanulmányútra, s onnan hazajőve, 1822-ben Nagyszalontán választották meg lelkésznek. Egyházi pályáján tíz év után kezdett emelkedni. 1832-ben esperes lett, 1855-ben helyettes püspök, 1860-ban pedig superintended. Ilyen minőségben a Pátens idején ő vitte a vezető szerepet az ellenállásban. 1870. december 23-án halt meg Debrecenben. Számos írása maradt fenn kéziratban és nyomtatásban. Tudunk két önálló kötetben megjelent művéről is: Reggeli gondolatok (Pest, 1823), Gyászünnepek (Debrecen, 1857). Szarka József élete, aki ugyancsak Nábrádon született 1825. szeptember 13-án, már jóval mozgalmasabb volt. Tanulmányait ő Máramarosszi- geten és Szatmáron kezdte, majd a Debreceni Ref. Kollégiumban folytatta. Itt éri az 1848/49-es szabadságharc, amibe tevékenyen bekapcsolódott. Bem erdélyi seregében tüzérként szolgált. Többször megsebesült, az 1849-es debreceni csatában a fél szemét is elvesztette. Ekkor kapitányi rangban leszerelt. A következő évben már a nagykállói gimnázium igazgatója, 1852- től pedig a máramarosszigeti líceum tanára: Néhány év múlva megválik a tanári pályától, és lelkész lesz Máramaros- szigeten. Innen megy nyugdíjba 1899 elején. Szarka József irodalmi te- - vékenysége igen széles körű volt. Különféle lapokban verseket, természettudományos és társadalmi cikkeket, egyházi témájú fejtegetéseket írt. Egy önálló kötetben megjelent munkájáról is tudunk: Ünnepélyes egyházi beszéd (Máramarossziget, 1860). Az 1884. február 4-én Nábrádon született Bornemissza Géza már inkább az ecsetet forgatta, mint a tollat. Kiváló festő volt. A festészetet a budapesti Képzőművészeti Főiskolán és Nagybányán tanulta, de eljutott a párizsi Julien Akadémiára is, és már 1906-ban Matisse tanítványa volt. Több kiállításon vett részt nagy sikerrel: 1922-ben a Belvederé-ben, 1932-ben a Velencei Biennálén, valamint Európa számos nagy városában. Legutolsó és nagyszabású kiállítása 1960-ban volt az Ernst Múzeumban. Akvarell- jei különösen kiemelkedő alkotások (Vilié Franche, Parkrészlet stb.), több műve van a Nemzeti Galéria tulajdonában is (Csendélet szoborral, Kertben stb.). Nyolcvankét éves korában, 1966. június 3-án halt meg Vácon. Irodalmi munkássága: művészettörténeti cikkek és tanulmányok. Jelentős önálló kötete: Perlrott Vilmos művészete (Bp., 1929). íme, két püspök, egy szabadságharcos tüzérkapitány és egy festőművész a kis Szamos melléki Nábrádról. Nem is rossz arány ez! De hát ugye, ahol a Szamos vize éltet fűt, fát és szellemet, ott természetes a nagyra növekedés. Csak aztán becsüljük is meg ezeket a nagyjainkat! Hangulatok a Málika-sarokrol Nyéki Károly V alakit vártam a szálkái Málika-sar- kon és nem jött. Mit is beszélek, hiszen ma már nincs is igazi Málika- sarok Szálkán, egykori helyére a bank terjeszkedik, ezzel eltüntetve utolsó emlékét is a legendás fabódéknak, ahol Málika és Lácsu kínálták a medvecukrot és a szentjánoskenyeret, ami egy partiképes hat-nyolc éves fiúgyermeknek meg valós ült álma... Szóval, nincs már Málika- sarok. Nagyidejű öregek sokat mesélhetnének róla, a maiak csak hallomásból ismerik, hibásan vélik annak azt a bizonyos másik sarkot, ami sré- vizavi az ABC környékén van. Erről is ejtsünk néhány szót. A virágárusok reggel hatra már kipakoltak, valaki barackot árul, a boltajtóban egy szegényasszony friss tojást kínál, fél, hogy a rendőr „beviszi”, hiszen nincs engedélye, de kell az a néhány forint a néhány forintos nyugdíjához: amott Fecske Sanyi kifizeti a száz forintot, amit egy kisfiú a .kaparóson” nyert: egy fodrászlány a kukába önti a szemetet, elégedetten zsebeli be a sóvár pillantásokat, amivel a könyvesasztal előtt bóklászó srácok illetik; a koszos padokat ellepik a nyugdíjasok meg az álmunkanélküliek, és a ceruzát, zoknit áruló erőszakos román cigányok, akiktől szinte lehetetlen szabadulni... Itt megállók egy pillanatra. Fekete fejkendős nénike meleg téli zoknit árul. Három pár una szute, ahogy ő mondja. Magyarul nem tud. Veszek egy párat. Adok neki egy ötvenest. Forgatja a pénzt, még nem árult semmit, nem tud visszaadni. Nem is kell. Hadd mondjam el, miért. Néhány éve, ugyanitt, szent karácsony délutánján öreg román asszony sirdogált, esett a havas eső, nem tudott hazamenni, mert buzgó rendőrök elvették az útlevelét, ugyanis nem tudta kifizetni a büntetést. Néhányan összeadtuk... Aztán eszembe jut az a- kirándulásom is, amikor végiglrabantoztuk fél Mijra- maros megyét. Nyegrestitől Szigetig egy árva lélekkel nem találkoztunk. Ez a csernobili robbanás évében volt, májusban, már félni kezdtünk a barátommal, hogy itt is kihaltak az emberek... Csak a máramarosszigeti főtéren találkoztunk újra emberekkel, de itt már több ezerrel — néma csendben álltak. A városból és a környékről kicsődítették ők Ceausescu elvtárs és neje őnagysága fogadására. Szat- márról várták őket, meg is érkeztek helikopterrel, de mi már keresztül vágtunk a katonákkal és milicistákkal megszigorított kordonon. Persze, hogy utolértek Felsőbányán. Mi naivan (dehogyis naivan, tudatosan játszottuk a tájékozatlant!) — a kilométernyi gépkocsisor mellett a sor elejére szemtelenkedtünk. Mire a fehér kesztyűs forgalomirányító észbe kapott, mi már se előre, se hátra nem mozdulhattunk. így részesülhettünk életünk felejthetetlen élményében: szinte közvetlen közelről láthattuk a conduca- tort és nejét, akik immár páncélozott kocsin indultak Nagybánya felé. Erre meglódult a kocsisor, tele rendőrökkel, katonákkal és egyéb népséggel. És itt történt meg a hihetetlen csoda! Besoroltunk a kísérő konvojba! Egész Felső- és Nagybánya azon röhögött, hogy egy magyar Trabant — kénytelenkelletlen — a Nagy Ember után gurul. Az erős biztosítás miatt egyszerűen nem tudtunk kiállni. Ékkor történt a tragédia. Ahogy beértünk a bányai óvárosba, mindjárt a körforgalom elején bedöglött a Trabant. A konvoj megtorpant, és nacet tessék figyelni! — magas rangú tisztfélék ugráltak ki a mirfket követő kocsikból és eltolták Trabantunkat a legközelebbi mellékutcába. Mi kétten urasan megköszöntük a páratlan szívességet, ők magyarul szidták az anyánkat. Nekiálltunk, akarom mondani, feküdtünk a javításnak. Igaz, csak Pali barátom, én a Trabant-javításhoz se értek, kiderült, hogy ő sem, a nagy tudatlanságban kezdtünk izgulni, hogy mi is lesz velünk. Akkor odaát talán kétnapos ünnep volt, valaki telefonált az autószerviznek, persze, hogy zárva volt, egy taggyűlésre való tömegből adták a tanácsokat, magyarul, románul, a barátom fülig olajosán sóhajtozott... Égy magyarul beszélő cigány fiú addig piszkálta a motor gyertyáját —jól mondom? — míg jobban elromlott. 5 Közben vége lett a délutánnak, a népek özönlöttek az ünnepségről, mert hát a Nagy Ember itt is gyűlést tartott. Az emberek megálltak mellettünk, sajnálkoztak, de inkább csodálkoztak, hogy kerül ide egy szercnefétlen magyar Trabant, éppen ekkor! És ekkor jött egy sötét öltönyös férfi. (Akkor majdnem mindenkin sötét ruha volt.) Közelhajolt a kocsihoz, románul mondott valamit a feleségének^), levette a zakóját, feltürte az ingujját, és a kocsi alá feküdt! Két perc alatt kijavította a hibát... A bámészkodók majdnem megtapsolták. Mi is meghatódtunk, ahogy illik, kérdeztük, mivel tartozunk... Nem fogadott el semmit, a tízliteres benzinjegyet sem, csak azt kérte, hogy a következő sarokig fuvarozzuk el. Illő bemutatkozás után megtudtuk, hogy román mérnök egy ottani gyárban, magyarul nem tud. Hogy miért segített? Csak. Látta, hogy bajban vagyunk. Most, évek múltán jutott eszembe ez a történet. Mul- cumeszk, domnule indzsener! Köszönöm, mérnök úr! Na, ezért veszek én ceruzát, hamutartót, meg más marhaságot „románoktól”, amire nincs is szükségem. Meg téli zoknit. Nyáron. A szálkái Málika-sar- kon. * Alaposan eltértem eredeti mondandómtól. Szóval, a Má- lika-sarok. Eddig senki se tudta megmondani, hogy mi is volt a teljes neve Málika néninek. Se az öreg Fonalka, se Kun Lajos, pedig ők már benne vannak a korban. A tavasszal itthon volt Braun Gyuri Los Angelesből. Csodálkozott, hogy még ezt se tudom. Hát özvegy Eisler Dávid- né, született Grünberger Amália. Férje elesett az első háborúban, ennek révén kapta meg az „iparengedélyét”. Azt már én nyomoztam ki, hogy 1888. március 22-én született, anyja neve Lichtstein Rozália. Régen a Nagyvég utca 410.- ben lakott, későbbi címe Bethlen-köz 11. Innen vitték el a csendőrök 1944 áprilisában a szálkái gettóba. Auschwitzban Mengele doktor neki sem kegyelmezett. Jönnek a lovagok A tévé háza tájáról Józsa Ágnes Műpónik és gumimacik után igazi templomos lovagok! Vagyis, valami egészen más, mint eddig. A franciák ötlete nyomán elevenedik meg majd tizenöt részben a régvolt történet. Tizenöt alkalommal huszonöt percre a messzi, a régi korokba merülhetünk. Az epizódok közül nyolcat a franciák forgattak országukban, Spanyolországban, Bulgáriában — s a hét hátramaradt történetet mi — immáron magyar szereplőkkel is — Magyarországon. A lovagkorban a legenda szerint is lovagok éltek. Úgy hírlik, zavaros idők jártak akkoron. E férfiak jószolgála-. tokát tettek, hősök voltak, bátrak, a nőkkel gálánsak, szerelmesek. A Szentföldre vágytak, s nemes cselekedetekre. De sokféle rendjük volt. Köztük egy, a templomosoké. Őket az összes többi lovagtól az különböztette meg, hogy kereskedtek is. Az üzlet az üzlet. Kellett a haszon. Kellettek a kincsek, s ha voltak, akkor nyomukra kell akadni. Telhetnek közben az évszázadok. Morin úr történelmet tanít a huszadik század végi Európában, diákjai rockizni járnak, diszkóba, s Coca-Colát isznak a hamburger mellé. De a tanár úr úgy véli — nem alaptalanul —, hogy kincsért utazni érdemes, még olyan „sötét” helyekre is, mint Közép-Európa. A tét nagy, hiszen a kincs, amit keresnek, a legendás templomos lovagoké. A magyar epizódokat Mihályfi Sándor rendezte, s a szereplők közül méltán említhetjük Né- methy Ferenc, Bessenyei Ferenc és Bus Kati nevét. De, hát nemcsak templomos lovagok voltak. Született már e korból az ifjúság számára egy rajzfilm, a népszerű Krisz- tofóró, s most jön a folytatás. Tizenhárom alkalommal ez a remek rajzfilmfigura oldja meg a különböző történetek különböző megpróbáltatásait. Az előző sorozat tapasztalatait felhasználva — okulva mindabból, ami kevésbé volt gördülékeny, izgalmas — az alkotók igyekeztek mindenre szellemesebb és változatosabb, meglepetésekben gazdag, izgalmas megoldásokat találni. Kedvesek a rajzok, érdekfeszítők a történetek és a hangok — Harkányi Endréé, Farkas Antalé, Usztics Mátyásé, Gálvölgyi Jánosé, Tahi- Tóth Lászlóé — csalogatok. Érdekes lehet tán az a történet is, amelyben nincs lézerfegyveres harc, meg űrmanó, s nem a jövőbe, hanem a múltba kalauzol. Hagyományok születőben Palotay Ferencné dr. Régi igazság, hogy a nyár a diákok és pedagógusok számára nem csupán a gondtalan kikapcsolódás, pihenés időszaka, de a hivatalos és nerti hivatalos szervezésű ismeret- bővítés periódusa is. Különböző nyári egyetemek, kurzusok, továbbképzések, nyelvi táborok szép számmal kínálták az idén is programjaikat. Örvendetesnek mondható, hogy ezek a programok mind nagyobb számmal tették lehetővé a nemzetközi tapasztalatcserét. Utaztak hozzánk, és mi is utazhattunk. Voltak városunkban moszkvai főiskolai, egyetemi hallgatók, tanárok, hogy az egész országból ideérkező magyar diákokat tanítsák. Utaztak nyíregyházi diákok Franciaországba, Angliába, Ausztriába, és még sokfelé világot látni, ismerkedni, tanulni. Természetesen nemcsak a diákok, de tanáraik is igyekeztek megragadni a kínálkozó lehetőségeket. Ezúttal a hagyománnyá válás szakaszában lévő magyar-magyar szakmai tapasztalatcserék közül kettőről szeretnék szólni, azokról, amelyeknek magam is résztvevője, közreműködője lehettem. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola Tanítói Intézete 1991 nyarán kezdte, s az idén is folytatta a határainkon túli magyar tanítók továbbképzését. Ezzel egyúttal módot teremtett a kárpátaljai, szlovákiai, erdélyi kollégák többoldalú tapasztalatszerzésére, cseréjére. Ugyancsak egyesztendős múltra tekint vissza a matematika, fizika, kémia szakos erdélyi tanárok találkozója, melynek meghívottja volt a főiskola 15 tagú delegációja is. Az idén Kovászna adott otthont a rendezvényeknek. A kovásznai programfüzet beköszöntőjét, mint leghitelesebb forrást idézve megismerhetjük a szervezők célját, a szervezés módját: „ Keressük az újat. Ezen törekvéseink közé tartozik, ahogyan már második éve próbáljuk a régi pedagógusi felkészítőket helyettesíteni az ún. „nyári egyetem" keretében . Kurzusaink előkészítésében részt vállaltak magyarországi előadók, a Bolyai Társaság, és nem utolsósorban az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság. Továbbra is szükségesnek tartottuk az egyházzal való kapcsolat bővítését, amely az iskola és az 'egyház, a tudományok és a vallás kérdését boncolgatja..." A kitűzött célok megvalósítását próbáltuk valamennyien legjobb tudásunk szerint szolgálni a matematika, fizika, kémia, pszichológia, pedagógia előadásokon, s a kötetlen szakmai beszélgetések során. Mindannyiunk közt a legtöbbet tette a siker érdekében dr. Nagy Zsuzsa. S ez vonatkozik a nyári egyetem hosszú hónapokig tartó előkészületi munkájára, az utazás lebonyolítására, s a kovásznai apróbb, nagyobb szervezési problémák megoldására. A tartalmas szakmai programokon túl vendéglátóink lehetővé tették, hogy ismerkedhessünk szűkebb hazájuk természeti kincseivel (Vajnafal- va. Tündérvölgy, Bálványos, Tótjai barlang, Szent Anna tó) és kultúrtörténeti nevezetességeivel, értékeivel (Csomakö- rös, Zágon, Gelence, Brassó, Kézdivásárhely) s természetesen iskoláival. Valamennyiünkre a legmélyebb benyomást a sepsiszentgyörgyi Mikes Líceum tette, az az iskola, mely egyúttal a Hyperion magánegyetemnek is otthont ad. Reméljük, valóban hagyomány van születőben!
