Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
8 í A Xitet-Maftuarország hétvégi mtűékUte----------—-----!------------1992. szeptember 12. Beszélgetés Németh Marikával Németh Marika otthonában, a konyhában Barabás Tamás Az elmúlt hónapokban két kellemetlen dolog történt Németh Marikával. Több órán át tartó, komoly operációja volt az egyik, ám a művésznő, szerencsére, hamar kigyógyult belőle, és már ismét a régi, természetesen őszinte mosolyával, és jókedélyével ül az Andrássy úti Művész cukrászdában, ahol találkozunk. A másik dologról talán nem is helyes, de mindenesetre pontatlan fogalmazás azt mondani, hogy kellemetlenség. Hiszen itt többről, azaz másról van szó: egy állapot megszűnéséről, egy új helyzet keletkezéséről. Ne kerülgessük tovább: arról van szó, hogy Németh Marika ez év tavaszától immár nem a Fővárosi Operett Színháztól kap fizetést, hanem a Nyugdíjfolyósító Intézettől részesül illetményben. (Nem mondom meg mennyit küldenek, mert szégyellnivalóan kevés ez egy kiváló, nemzetközi rangú művésznek — és természetesen nem az ő szégyene). Vagyis mindent összevéve: ez a még mindig fiatalságot mutató, kedves és ragyogó mosolyú nő az előbb említett előzmények után lehetne éppen fáradt és rosszkedvű is. — Ugyan miért lennék az? — kérdi Németh Marika. — Kórházban pihen az ember, utána is. Rosszkedvűnek lenni pedig azért nem érdemes, mert semmivel sem kerül többe, ha jókedvű vagy, mégis sokkal kifizetődőbb. — Azt kérdi, hogyan tovább? — folytatja. — Nyilvánvaló, hogy művésznek a nyugdíjas állapot nem jelenthet nyugalmi állapotot. A dolgok, persze, nem tőlem függnek, a színész aktív korában is kiszolgáltatott, nem ő választ, hanem őt választják. Az Operett Színház azonban, remélem, a jövőben is gondol majd olykor rám. Például folytathatnánk a Nagymama előadásait. A közönség szereti a darabnak ezt a fényesszabolcsosított. Kardos G. György által átdolgozott változatát. És boldogan állok minden új szerep elé is. — Évtizedek óta sokat van külföldön is, Marika. — Legutóbb Torontóban léptem fel, nem először, persze. — Csak nem néhai Kertész Sándor színházában? — De. Működik még, Kosaras Vilmos (Pufi) vette át. és az alapítóról Kertész Sándor Színháznak nevezte el. Szegény drága Sanyi, aki Déryné voltam Amerikában címmel könyvet is írt kinti színházi vállalkozásáról, azt azért nem gondolta volna, hogy egyszer még színházat is elneveznek róla! . — Hányszor volt Amerikában? — Az Egyesült Államokban és Kanadában együttvéve hétszer. Annál távolabbi helyeken is jártam, Ausztráliában például háromszor. — Az Operett Színházzal? A Magyarok Világszövetségével? Vagy magánmeghívásra? — Mindhárom változatban. Münchenben, Kölnben, Kob- lenzben állandó szerződésem is volt a színháznál. Volt dal*és áriaestem, énekeltem olykor operát is. Ez nemcsak a jó énekesszínésznő titka, hanem megfejtése annak is, miért szereti Németh Marikát annyira a közönség. Mert mindaz, amit itt most elmondott, csak úgy sugárzik az egyéniségéből. Budapest (MTI-PRESS) — Magyarországon a plakátművészetnek nincs múzeuma. Ezért aztán a hazai plakátokat sok múzeum gyűjti, s időnként kiállításokat is rendeznek kollekciójukból. Majd minden évben láthatjuk az év plakátjait, máskor egy-egy nagyobb korszak grafikai emlékei között tűnnek fel a kiállítási termekben a korabeli plakátok. Most a Kiscelli Múzeum plakáttárából válogattak egy kiállításra valót, amelyet Plakátok a főváros utcáin 1900-1914 címmel a Budapesti Történeti Múzeumban mutatnak be. A század eleje a magyar plakát hőskora. Amikor is az ipar és a kereskedelem fejlettsége már megkövetelte a grafikai hirdetést, hírverést. Élvonalbeli grafikusok vállalkoztak a képes megjelenítésre. S hamarosan kultusza lett a plakátnak az iparosodó országban. A Magyar Iparművészet című folyóirat 1901-ben azt úja: „A plakátok kultusza terjed. Nemrégiben egy előkelő pesti társaság plakátjelmezes mulatságot tartott, melyen a hölgyek az ismertebb magyar plakátokat személyesítették meg. Makai Emil, a kiváló poéta szellemes versekkel fűszerezte alakításaikat.” Ezek a plakátok a kor új művészeti mozgalmainak voltak letéteményesei. S éppen, mivel az új művészet megszüntetni igyekezett a különbséget a képzőművészetek és az alkalmazott művészetek között, ezért e mozgalmak művészei szintézisre törekedtek. Az össztársadalmi szorongásról Tóth Kornélia * • Nincs olyan ember ma hazánkban, aki alatt az elmúlt két-három évben ne mozdult volna meg a talaj. Akár életkor, akár foglalkozás, akár végzettség, netán vagyoni helyzet szerint nézzük az egyes csoportokat és rétegeket, polarizálódást, bizonytalanságot és az ebből fakadó szorongást tapasztaljuk. A tényfeltárás mellett a megoldási mintákat kutatják a szociológusok. Mit tehetünk társadalmi szinten a társadalmi méretű szorongás csökkentése, optimális esetben megszüntetése érdekében? — erről kérdeztük dr. Horváth László főiskolai adjunktust (DOTE, Egészségügyi Főiskola). • Ön a harmadik diplomáját szerzi az ELTE szociológiai-szociálpolitikai szakán a tanári és a bölcsész- doktori oklevele mellé. A szociális munka elméletét és gyakorlatát tanítja az egészségügyi főiskolán. Milyennek látja ma a családok, az egyének helyzetére, sorsának alakulására ható erőket? — A társadalmi méretű változások azonnal lecsapódnak a legkisebb sejt, a család és annak tagjai életében. Az egyén mindig a saját bőrén érzékeli a központilag vezérelt változtatásokat. A legjobb cél is átmeneti nehézségek közepette valósulhat meg. A bizonytalanság azért olyan elemi erővel jelentkezik a mai magyar társadalomban, mert egyes elemei hirtelen jöttek, a kiváltó okok az egyén előtt ismeretlenek — ezért sorscsapásként élik meg a gondokat — és tartósan hatnak. Eddig is volt a társadalom egyes rétegeit különböző mértékben sújtó szorongás, de ezt csak egy szűkebb réteg érzékelte közvetlenül. • Ha már mindannyiunkat érint az össznépi bizonytalanság, akkor sürgősen receptet kell találnunk a bajokra. Miként lehetne pozitív módon reagálni a nehézségekre? — Nagyon pontosan fel kell ismerni az okokat, hogy reális kiutat találjunk, nemcsak társadalmi méretekben, hanem ki-ki a saját sorsának alakításában. Ne legyen elviselhetetlen a társadalom működési zavaraiban megmutatkozó átmenetiség. Például az állam kivonult a lakáspiacról, így csupán a gazdagabbak reménykedhetnek gyors lakáshoz jutásban. Vagy az iskolakezdés előtt a tankönyvek ára ugrásszerűen megnőtt, de a szülő nem mérlegelhet, hogy megveszi vagy sem a tankönyveket. A rendszerváltás eufóriájában nagy reményeket fűzött a kisember az alapítványok, az egyesületek által nyújtott segítséghez, de mára bebizonyosodott, hogy ezek a zömében magánkezdeményezések képtelenek kipótolni az állam által hagyott űrt. • Versenyhelyzetet látunk az élet minden területén. Hogy élik meg a startot azok, akik eddig nem kényszerültek összemérni erejüket másokkal?-— Az emberek elviselik a versenyhelyzetet, ha az tisztességes erőkifejtést igényel, ha az sportszerű körülmények, átlátható szabályok szerint zajlik. Ilyenkor nem szégyen lemaradni. De nem viselik el, ha igazságtalanul kihagyják őket. • Különböző szempontok szerint lehet csoportosítani a társadalmi rétegeket: kit, miért és mennyire sújt a bizonytalanság. Megyénket az évszázados elmaradás mellett újabbkori hátrányok is gátolják a fejlődésben. Hogy mutatkozik ez meg az emberek életében? — Bőhm Antal egy tanulmányában depressziós zónának minősítette megyénket Nálunk hatványozottan jelentkeznek a munkanélküliséget kiváltó egyéni (szakképzetlenség) és közösségi (átszervezés, leépítés, csőd) okok. A megye nyugatibb részén élőknek több az esélyük új munkahelyre, vállalkozásra, mint a keleti régióban. Igazán akkor súlyos a helyzet, ha az emberek tehetetlenségérzetével jár együtt a bizonytalanság. Elszomorító a kép az egymunkahelyes falvakban, ahol a tsz, ha felbomlik, vagy a gyáregységet felszámolják, semmi más elhelyezkedés nincs. Mifelénk a nyolc általánost végzett vagy az iskolából kimaradt szakképzetlenek tömegei várnak állásra, hitehagyottan. Sza- bolcs-Szatmár-Beregben a munkanélkülieknek majdnem a fele ebből a rétegből való. Elsősorban rájuk gondolok, amikor azt mondom: a társadalom felelőssége sokkal nagyobb irányukban, mint az egyéné. • Az ember alapvetően optimista és a legnehezebb élethelyzetekben is szenvedélyesen keresi a kiutat Tudnak-e még valamilyen energiát mozgósítani erre a célra? — A még meglévő anyagi és szellemi tartalékokat vetik be. Akinek van lakása, azt munkavégzésre használja. Aki kocsit tarf munkájához is igénybe veszi. Hajói megnézzük, valamennyi szellemi és anyagi tartalékot mindenki mozgósít a kritikus időben. A segítő szakemberek feladata, hogy felkutassák a családokban még fellelhető és anyagi hasznot hozó tartalékokat. A kiútkeresés másik pillére, hogy minél több ismerettel, tudással, szakmai jártasággal vértezze fel magát az egyén. Megyénk élenjár a közép- és felsőoktatás, valamint az iskolán kívüli ismeretszerzésnek számító népfőiskolák számának gyarapításában. De kontrasztként hat, hogy itt nem fejezik be az elemi iskolát a legtöbben... • A társadalmat sújtó bajok orvoslására az utóbbi években hozták létre a családsegítő központokat, az átmeneti szállásokat, a segítőházat és dolgoznak családgondozók is. Menynyire hatékonyan és egymást segítve? Sajnos, sok bába közt elveszni látszik a gyermek, mivel a segítő szervezetek és. intézmények a társadalom egy- egy számukra kiemelt rétegével foglalkoznak. Hosszú távú eredményt azonban csak a komplex családgondozástól lehet várni. Előbb persze, meg kell barátkoznia érzelmileg is 3 társadalomnak a segítő intézményekkel, mert most még nagy szégyen ezeket igénybe venni. Nincs egységesen kialakult intézményrendszer a családok működésének javítására, de már Nyíregyházán is tevékenykednek jószándékú és szakmailag magasan képzett külföldiek az USÁ-ból, Izraelből, Hollandiából, Svédországból. Ők arra is megtaníthatnak, hogy egy forintot hasznosan elköltve megduplázhatunk, de az ablakon kidobva az célját veszti. • A társadalom egyes rétegei közül vitathatatlanul legsúlyosabb a nyugdíjasok helyzete. Napi megélhetési gondok forrása a sok évtizedes munkával szerzett nyugdíj elértéktelenedése. Kiléphetnek-e a bűvös körből? — Tudathasadásos helyzet, hogy egyre gyakrabban hallani olyan hangokat: mi jut a nyugdíjasoknak, ahelyett, hogy elismernék a munkával szerzett jogosultságot és ami járt, feszegetnék. Nemcsak a mai nyugdíjasok, hanem kivétel nélkül valamennyiünk ügye, hogy szilárd alapokon nyugvó, jól kiszámítható és biztonságos nyugdíjra számítsanak az életük őszéhez érkező, egyébként is romló egészségi állapottal küszködő társaink. Sok problémájuk van, amelyen a házigondozás szakmai, erkölcsi, anyagi szintjének növelésével lényegesen enyhíthetnénk. 1990-es adat, hogy országosan két és félszeresére (35-ről 85 ezerre) nőtt a gondozottak és csupán 1,3-szeresére a gondozók száma. Pedig a méregdrága szociális otthonok egy részét kiválthatnánk a humánusabb házigondozással. • Nem egyformán éljük meg a bizonytalanságot. Ki hogyan menekül a kiúttalanságból? — Van, aki önkizsákmányolással. A megélhetés kényszerétől hajtva vállal újabb munkákat, művel bérelt földet, pusztítja a szervezet energiáit. Rövid távú céljai érdekében feláldozza a hosszú távú életesélyét. • Nemcsak a nyugdíjasok helyzete rossz, szorong a gyermek az iskola teljesítménykényszerétől, a középiskolás az egyetemi felvételitől, a végzett, hogy nem kap állást, a munkanélküli, a még állásban lévő. Ugyanakkor össztársadalmi szolidaritás bontakozott ki az egyes rétegek közt a bajok elviselésére. (Nyugdíjas segíti az unokát, szülő a gyermeket, stb.) Fokozható-e a végtelenségig az egyéni anyagiak igénybevétele? — Szükséghelyzet nem tartható fenn sokáig. Én drukkolok azoknak a lépéseknek, amelyek a családot ért negatív hatások eredményesebb kivédését szolgálják. Század eleji plakátok A nyugdíjas operettsztár Beszélgetés Németh Marikával
