Kelet-Magyarország, 1992. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-12 / 216. szám
1392. szeptember 12. A ‘Kg.Ce t-%{aßyarorsz.äß hétvéfli mdíékfete j ~J Egypárti többpártok Ésik Sándor Milyen érdekesen eredeztetik magukat pártjaink,.. Elég pusztán a legnagyobbakat szemügyre vennünk, hogy lássuk, majdnemhogy ellentmondásos egy párton belül találni némely szárnyakat. Itt van például az MDF. A nemzeti liberálistól a népnemzetin keresztül eljuthatunk benne a keresztény szellemiségig. Az SZDSZ- ben is van — saját bevallásuk szerint — legalább két markáns irányzat. Még a kereszténydemokraták tűnnek a legegyenletesebbnek, de belső vitáik — legutóbb például Suiján minisztersége körül — arra engednek következtetni, náluk is lehetne találni elkülönüléseket. A kisgazdák belső tagolódását elemezni nincs bátorságom, annyit azonban megkockáztatnék, hogy szinte atomjaikra estek szét. Az MSZP arculatának tagolódása is szembetűnő. Az MSZMP-múlttól való szabadulni akarás egyik első jele a vallásos szárny megjelenésének elviselése volt. Ezenkívül ebben a pártban is jócskán fellelni az összes többi párt szárnyacskáinak ideáival való rokonszen- vezgetést. Néha önkéntelenül adódik a kérdés: miért nincs az összes liberális, valamennyi népnemzeti, szocialista, konzervatív egy liberális, egy népnemzeti, egy szocialista és egy konzervatív párban? A sokkal régebben többpárti országokban is vannak a nagy pártoknak szárnyai, de korántsem vallanak annyira távoleső nézeteket egymáséitól, mint a mieink belső csoportjai. Hiba volna tehát teljes homogenitást várni egy párt tagságától. A maitól nagyobb összetartást viszont joggal kívánhatnánk tőlük. A politikai rendszerváltás békés mivolta sok szempontból előzmény nélkülinek bizonyult, a pártosodás pedig, úgy tűnik, nem mindig volt valóságos pártképződés. Kis hazánk nem nagy népessége — bár ezt statisztikailag nem dolgozták még fel — egy bizonyos véges számú hivatásos politizáló emberrel birt a rendszerváltás hajnalán. Közülük a nagyobb rész — MSZMP- múltja, vagy a vele volt együttműködése ellenére — megkereste a helyét valamelyik új pártban. Csak a kisebbik rész „ragadt le” és szorult ki a politikai életből. Nem kis mértékben a hamarabb döntők gyors térkitöltése miatt az új struktúrákban. Az egykori demokratikus ellenzék figurái mellett így jócskán felismerhetők a régi, megszokott arcok is. A harmadik csoportba tartozhatnak azok, akik korábban nem politizáltak, vagy csak kisebb körben fejthették ki büntetlenül ellenzéki nézeteiket. Úgy tűnik, hogy az új politikai rendszer tulajdonképpen ezeknek az embereknek a pártjaiból jött létre. A pluralizmus és a parlamentáris demokrácia felelőssége napjainkra magával hozta a színvallás kényszerét. A választások nyomasztó közelsége nyugtalanná teszi mind a kormányzó, mind az ellenzéki elitet. A folyékonynak megmaradt politikai struktúrák a belső felhasogató- dással fenyegető viták, az egymástól nagyon messze eső pártszárnyak közötti küzdelem idegessé tesz mindenkit közülük. Egyszerűen prognosztizálhatatlan a következő választások kimenetele. Ne tévesszen meg senkit a minden oldalról elhangzó magabiztos győzelmi előzetesek sokasága. Az idegesség annál is inkább indokolt, mivel egy vesztes pártban rekedni jó nevű politikusként politikai halál. Arra ugyanis csak egyszer volt esély, hogy a vesztes MSZMP-ből győztesként tűnjön fel valaki egy új kormánypártban. Különösen nyugtalanító lehet a közvélemény-kutatások katasztrofális népszerűségi hanyatlást mutató eredménye. Egyúttal bizonyíték is az eddigi okfejtésre a Fidesznek az ezekből az eredményekből kitetsző térnyerése. Az egyedüli párt, amelyre nem húzható rá a fentebb vázolt fejlődési pálya. Két szinten folyik kiszorítósdi mindezekből kifolyólag: párton belül és a pártok között. Maga a fogalom régi egypárti reflexet idéz. Nem eltűrni más véleményt, és nem válogatni az eszközökben elhallgattatása érdekében ugyancsak. A rendszer- váltás utáni mézes hónapok, mézes év eltelte után immáron a kellős közepén vagyunk egy nagyon alpári, majdnem balkáni stílusú politikai mocskolódásnak, és törzsi háborúnak. Valahogy olyan mindez, mint amikor egy házaspár eleinte magának vitatkozik nem túl jelentős dolgokon, utóbb pedig már az egész utca hallja a purparlét. És azt is, hogy amiről veszekednek, azt kisebb hangerővel is megvitathatnák. Nem véletlenül esik reputációnk a nyugat előtt. Oda a hamvas pír az orcánkról, és az egész világnak kiteregetjük szennyesünket. Kell ez nekünk? Muszáj azt az egész népnek megszenvedni, hogy politikusok és politikai csoportok nem érzik biztonságban magukat, nem látják biztosnak saját jövőjüket? . Talán, ha igazi pártjaink volnának... Milyenek? Nos, olyanok, amelyek egy-egy jól körülhatárolható ember- csoport érdekeit feltárnák, és eme csoport erejéhez mérten keresnék helyüket a politikai palettán. „Esetleg” soraiból emelkednek ki vezetői. Ehhez azonban nagy utat kellene megtenni. Lemondani a listás szavazással való kényelmes nyeregben maradásról... Tudni veszíteni, és készülni újabb térnyerésre. Ettől elég távol esik ma még a magyar politikai élet az ő szereplőit is beleértve. A megmaradt egypárti reflexek és módszerek áthatják szándékaikat és cselekedeteiket — tisztelet a kivételnek. Mert én magyarnak születtem A nagy fejedelem faggatása Nagy István Attila Fehérgyarmat (KM) — Az elmúlt héten a Szatmári Irodalmi Napok keretében került sor a Móricz Zsigmond halálának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett emlékülésre is. Ezen neves előadók: Juhász Béla, Fekete Csaba, Móricz Imre, Czine Mihály különböző aspektusból ugy an, de azt vizsgálták: melyek az életmű legfontosabb értékei. Az emlékülés Beregszászon folytatódott, ahol kárpátaljai kutatók ismertették új eredményeiket. A rendezvénysorozat jó alkalmat teremtett ahhoz, hogy Szatmár, Kárpátalja és Magyarország számos írója, költője, irodalomtörténésze találkozzon, kicserélje tapasztalatait. Emlékünnepség Tiszacsécsén A SZERZŐ FELVÉTELEI Nagyapámnak szólítottam Találkozás Móricz fiával Nem halhat meg az ember — amíg nem volt boldog Czine Mihály vallomása Szemben velem egy jó ötvenes, ősz hajú, szemüveges férfi ül. Kicsit zavarban van, mert nem szokott hozzá a nyilatkozatokhoz. Mérnök-közgazdászként dolgozik Budapesten. — Valamikor 1951 táján jártam már Fehérgyarmaton, de — őszintén Szólva — semmilyen emlékem nincs a településről. Tiszacsécse? Összeszorul a szívem, ha rágondolok, hiszen a nevelőapám ott született. Remélem, ad még az élet annyi időt, hogy törleszt- hessem az adósságomat vele szemben. Móricz Imre egészen pontosan ötvenhét éves. Az bizonyos, hogy Littkey Erzsébet (akit Móricz Csibének nevezett) fia. ,.Dosztojevszkij mélység, megrendítő élet és léleknyomor, gyerekek hihetetlen szenvedései, szóval a pesti legsötétebb proletárélet tünetei lepleződtek le előttem” — úja Csibe sorsáról az író. Árvácska című regényének főhősét is jórészt róla mintázta. Az öregedő Móricz szívéhez nőtt ez a nehéz sorsú gyereklány, örökbe is fogadta, így lett belőle Móricz Erzsiké. Ugyanezt tette Csibe fiával, Imrével nem sokkal a halála előtt, talán azért is, mert neki nem volt vér szerinti fiúutóda. Az illetékes szervek 1942 elején bocsátották Móricz „hatalmába” a lelencként Zagyvaré- kason nevelkedett fiút. — Ezerkilencszáznegyven- egy karácsonyát együtt töltöttük — emlékezik Móricz Imre, s egy kicsit még most is megremeg a hangja —, gyöMóricz Imre nyörű volt a fenyőfa, s mindenki kapott valamilyen ajándékot. Nagyapa — mert én mindig így hívtam, hiszen ő anyámat lányomnak nevezte — anyámmal jött ki Zagy varé- kasra, s beleszeretett az itteni világba. Elvitt volna innen már korábban is, de Kis Boldi- zsárék (a nevelőszüleim) nehéz helyzetbe kerültek volna, így maradtam egy ideig. Aztán nagyapa nem bírta tovább, elintézte a formaságokat, s mehettem Leányfalura. — Szívesen vitt magával, amikor csak tehette. TŐle tanultam az ásás, a kertművelés szeretetét. A halálos ágyához nem mertem odamenni, pedig úgy tűnt, hogy a tekintetével még elkísér, amint mentem a lépcsőn fölfelé az emeletre. A fehérgyarmati emlékülés szünetében azt kérdeztem Czine Mihálytól, akinél jobban aligha ismeri bárki Magyarországon Móricz Zsigmondot, hogy szerinte helyén van-e az író a magyar irodalomtörténeti gondolkodásban. — Nincs. De a választ messzebbről kell kezdeni, hiszen meglehetősen bonyolultak mai viszonyaink. Szomorú állapotban van a magyar irodalom. Összeomlott a könyvkiadás és a könyvteijesztés. Értéktelen könyvek halmazával találkozik az ember. A Magyar Rádió nem tudott fő műsoridőben alkalmat találni arra, hogy megemlékezzen Móriczról. Ez pedig nagyon szomorú. — Az Ön számára Móricz volt az első szerelem, s — úgy tűnik — az is maradt. Hogyan kezdődött a vele való találkozás? — Az egyetemen a Rózsa Sándor-regényről írtam az első szemináriumi dolgozatomat Király István professzor úrnál. Sikerem volt, így az érdeklődésem csak erősödött. De nem bántam meg, mert Móricz a legnagyobb író ma is. Benne „lélegzik” a magyar történelem. — Móriczról sokféle véleményt olvasni. Dicsérőt, de elmarasztalót is. Ki volt valójában? — Sokan azt szeretnék elhitetni, hogy a magyar irodalom egésze mezítlábas, provinciális irodalom. Azt mondják, hogy Móricz csak a parasztságot ábrázolta, csak a paraszti világban mozgott otthonosan. — Ha valóban nem tett volna mást, akkor is megérdemelné, hogy a legjobbak között legyen. De a paraszti tematika műveinek csak mintegy egy- harmadát teszi ki. A humánumért, a háború ellen nem született a Szegény embereknél jobb alkotás. Sehol a világon! Aztán ott van Az Isten háta mögött című regény. Szokták Flaubert Bovarynéjé- hez hasonlítani. De mennyire más a hasonlóság ellenére is! A demokratikus Franciaországban elindulhat a „regény”, a szerelmi történet, Magyarországon Veres tanító felesége meg sem kísérelheti a kitörést a szűk és korlátolt kisvárosi viszonyok közül. — Igaza volt Németh Lászlónak, aki az egyetlen magyar zseninek tartotta Ady után, mert Móricz a teljes magyarságot tartotta számon, ő lépett ki először a trianoni határokon túlra. Járt a Felvidéken, Erdélyben, a Bácskában. Az egész magyarságot magához ölelte térben és időben egyaránt. — Azzal a Bolond Istók-i hittel dolgozott haláláig, hogy addig nem halhat meg az ember, amíg nem volt boldog. — És most mi a helyzet vele? — Volt idő, amikor zászlóra írta nevét az irodalompolitika, de akkor is félt tőle. Most sem tud mit kezdeni vele, mert nyersnek tartja, nem elég kereszténynek. De bárhogyan is viszonyulnak hozzá, Móricz akkor is kiemelkedő szerepet játszik a magyar irodalom sokszázados történetében. Egy tájképfestő vallomásai Brestyánszky Ilona Thuróczy Zoltán a hatvanas években hosszú hallgatásra kényszerített politikai elítélt, természetelvű művész. Átélt szenvedései képeinek — leginkább tájképek — fojtott drámaiságot, kirobbanó dinamikát adnak, még ha a tavaszi rügyfakadást festi is. Ez az expresszivitás, az ellenállhatatlan erővel feltörő szenvedély teszi emlékezetessé lendületes dinamikájú, erős színellentétek — leginkább a vörösök és sárgák — árnyalataiban tartott, nagy színpászmákkal festett, konstruktív olajképeit. 1935. március 18-án született Budapesten, Tanulmányait 1953-56 között a Képzőművészeti Főiskolán Hincz Gyula, Pap Gyula, az Egri Pedagógiai Főiskolán pedig Jakuba János és Biró Lajos mesterek keze alatt végezte. Kompozícióinak javát tájképei adták. Általuk formálódott mély természetszeretete, mely ma már némely képén kétség- beesett vádirat a természet pusztulását előidéző környezetszennyeződés ellen. Az erdő, a holttá váló Duna-part, a néhány vastag gyökereit kétségbeesetten az ég felé táró, élni kívánó, megcsonkított öreg fa jajkiáltás az emberekhez. Még az évszakok friss megújulása is olykor drámai küzdelmet takar néhány meghatározó vonással karakter- izált balatoni akvarelljein, lelkét feszítő belső szenvedélyének kivetítődésein is. A megnyugvás ritka pillanatait csupán néhány japános finomságú tusrajz őrzi a Balaton-parti nádasokról (Vízparton). Kísérteties börtönélményeinek drámai visszaidézése a sötét színekkel festett „Kivégzés előtt”, egy halálra ítélt kis család ábrázolása, melyen tetten érhető a magyar festőhagyomány Munkácsy tói Kosztáig húzódó vonulata is. Bánat című képe felesége alakját idézi Modiglianira emlékeztető átírásban.
