Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-08 / 187. szám
8 rÄ ^det íMatjijarorszáfl hétvégi mettéí&tc Zenei Napok Nyírbátorban Maguk és mások örömére muzsikálnak Várhalmi Gergely Filmet rendez legnépszerűbb színészeink egyike, Kol- tai Róbert. Annyi sikeres színházi- és filmszerep után nyáron nem a kamera elé, hanem mögé fog állni a Sose halunk meg! című film forgatásán. — Azért egy „kicsit” előtte is leszek — mondja — hiszen játszom a filmben. — Miről szól a film ? — Nem miről, hanem kiről. Egy vállfakereskedőről, aki történetesen a nagybátyám volt. Gyuszi bácsinak hívták. Egyszerre volt borzasztó és csodálatos ember, akit mindenki imádott, kivéve a saját szűkebb családját. Nagy játékos, lóversenyes volt, sok pénzt vesztett és talán mondanom sem kell, hogy ha becsengetett hozzánk, anyámnak már összeszorult a gyomra. Érv imádtam. Mindig felnéztem rá és nem csak azért, mert egy jó fejjel magasabb volt, mint én. Nagyon tudott élni. Minden megalázást, kudarcot lerázott magáról, mint macska a vizet. Fantasztikus életerő volt benne, amire olyan nagy szükségünk volna ma is. Olyan figura volt, aki mindenképpen filmvászonra kívánkozik. Ilyen ma már nincs. — Tehát az ő életéről szól a filmkomédia? — Nem az életéről, csak élete három-négy napjáról. Vállfaügynök volt és az ötvenes éves végén elvitt engem vidéki kőrútjára. Akkoriban 15—16 éves lehettem, félénk fiúcska, mama kedvence, akit nagyon nehezen engedtek el vele. Pláne, hogy Gyuszi bácsi megígérte a szüleimnek: megtanít az életre! Mit mondjak? Azalatt a néhány nap alatt többet tudtam meg a magyar valóságról, meg az ötvenes évek végéről, mint amit azelőtt tízegynéhány év alatt. Jártunk vásárban, aludtunk munkásszálláson, futottunk a rendőrök elől, mulattunk vendéglőben és egy alkalommal a vásár forgatagában rámutatott egy számomra vadidegen emberre, aki zúg- pálinkát mért. „Apukám, ott a másodnagybátyád!” — és kiabálni kezdett: „Matyi! Matyi! Itt az unokaöcséd!” Aztán csak annyit láttam, hogy Matyi bácsi boldogan rámvigyorgott, miközben két ballonkabátos megbilincseli és elkíséri! — Sikeres színházi előadásokat már rendezett, amelyek közül hármat áprilisban-má- jusban a tévé is bemutat Kol- tai-kabaré címmel. De filmrendezőként most mutatkozik be először. Nem fél? — Nem. Kollégákkal, barátokkal fogok együtt dolgozni a Hunnia Filmstúdióban. Bizonyára sokat fognak segíteni B. MÜLLER MAGDA FELVÉTELE majd a számomra kevésbé ismert technikai részletekben. — Ma, amikor olyan nehéz a kultúrára pénzt kapni, hogyan sikerült a forgatási költséget összegyűjteni? — A Hunnia nagyon bízik a csapatban és szponzorokat is találtunk. Eddig a négy legnagyobb országos napilap, a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Népszava, a Kurír támogatásán kívül több céggel együtt mellettünk áll a Vállalkozók Országos Szövetsége, hiszen Gyuszi bácsi egy bizonyos vállalkozó őstípusa. Reméljük, a hiányzó pénzt is össze tudjuk gyűjteni az új mecénásoktól. Ma már számos vállalat tudja, hogy ha pénzt ad kulturális célra és erről a nyilvánosság tudomást szerez, akkor a jó híre nő, a helyzete megerősödik és ennek konkrét gazdasági haszna is lesz. — A nehéz kérdések után végezetül egy,.könnyebb": az Illetékes Elvtárs végleg meghalt? Koltai Róbert hirtelen „illetékessé” torzítja az arcát és rámförmed: — Micsoda?! Hogy mondhat ilyet? Amíg hülyeség történik az országban, a világban, sőt, a világűrben, addig én élek. Na, meddig fogok élni?! — Örökké! — Remélem nem! Körber Tivadar erek negyedK század telt el azóta, hogy először rendezték meg a zene ünnepét Nyírbátorban. A kezdeményezés országos visszhangot keltett, szervesen beépült hazánk nyári zenei rendezvényeinek a sorába. Tíz évvel később hirdették meg az első nemzetközi ifjúsági zenei tábort Nyírbátorban, melynek kezdeményezője a Tinódi Sebestyén Zeneiskola igazgatója, Szabolcsi Miklós volt. Az ő kitartó, lehetetlent nem ismerő munkálkodásának gyümölcse, hogy a folyamatosság azóta sem szakadt meg, az évről évre növekvő nehézségek ellenére az idén is sikerült megrendezni a tábort, közel százharminc résztvevővel, 60 százalékban hazaiakkal, míg a többiek elsősorban a környező országokból érkeztek, de volt közöttük német, svéd, francia, görög, sőt tengerentúli is. Az alábbiakban — a teljesség igénye nélkül — a Nyírbátori Zenei Napok, ezenbelül a tábor eseményeiről szeretnénk rövid áttekintést adni. Különleges és a hely hagyományaihoz képest szokatlan mű hangzott el július 19-én a nyírbátori református templomban. Andrew Lloyd Webber, világsikerű musicalek és rock-operák szerzőjének Re- quiem-jét adta elő a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar, a Nyíregyházi Vegyeskar (karigazgató: Fehér Ottó ), a Cantemus Gyermekkar (Szabó Dénes); Murár Györgyi és Csernus József operaénekesek, valamint két gyermekszólista közreműködésével. A szerző e művében sem tagadja meg egyéni stílusát, ugyanakkor komolyan veszi vállalt feladatát: kifejező, drámai hatású, más részekben átszellemült zenét írt a gyászmise hagyományos szövegére. A nagy sikerű előadást biztos kézzel fogta össze a kitűnő felkészültségű román vendégkarmester, Murgu Dórét. A zenei tábor művésztanárai: Ádám Károly, Décsi Zsuzsanna, Gábor József, Király Márta és Vass Ágnes a Báthory István Múzeumban adtak hangversenyt a Múzeumi Zenélő Órák sorozat keretében. A műsorban Schumann, Franck és Schubert egy-egy műve hangzott el a romantika világát árnyaltan, érzelmekben-karakterekben gazdagon kiteljesítő előadásban. A táborban mesterkurzust vezető Kovács Dénes hegedűművész Csarodán és Nyírbélteken részesítette magasrendű művészi élményben hallgatóságát. Szenthelyi Judit zongoraművésznő közreműködésével Grieg, Veracini, Tartini, Mozart, Brahms és Vecsey egy-egy művét tolmácsolta. A tábor kamarazenekarát Déri András vezette. Műsorukon Händel: Vízizene-szvitje, Haydn: G-dúr hegedűversenye és „Oxford”-szimfóniája szerepelt, a versenymű szólistája a fiatal magyar hegedűsnemzedék egyik kiválósága, Szabadi Vilmos volt. Nagykállóban és Mária- pócson szerepeltek, telt házak előtt. Nyírmihálydiban a tábor három kamaraegyüttese lépett fel. A fúvósegyüttes No- vák József vezetésével Mozart: B-dúr szerenádját, a Tri- polszki Teréz -vezette vonós kamarazenekar Vivaldi: h-moll concertóját (szólisták: Vass Ágnes, Berentés Zsuzsanna, Tripolszki Teréz, Rittner Róbert), a rézfúvós együttes (vezetője: Kämmerer András) pedig korabarokk műveket szólaltatott meg. A műsor jól illett a patinás műemléktemplom falai közé, ezen belül is különleges hatást keltett a kétféle osztott rézfúvóskórus. A táborban idén is meghirdették az egyéni versenyt a legjobb vonós, illetve fúvós cím elnyeréséért. Harminckét versenyző között a hazai fúvósok és a kolozsvári zene- akadémia vonós hallgatói szerepeltek a legeredményesebben. Különdíjat kapott — melyet dr. Gaál Mihály, Nyírbátor alpolgármestere nyújtott át — egy marosvásárhelyi fiú, aki Csajkovszkij: Hegedűversenyét játszotta — xilofonon! A tábor nagy szimfonikus zenekarát Kovács László — a tábor művészeti vezetője — vezényelte, Vállajon és az augusztus 1-jei záróhangversenyen, a nyírbátori református templomban. Webber: Oberon-nyitánya, Mozart: d- moll zongoraversenye — a mindig kitűnő Jandó Jenő szólójával —, valamint Kodály: Psalmus Hungaricus-a hangzott el ezeken a hangversenyeken. Az utóbbiban szólót énekelt Daróczi Tamás, közreműködött a váci Hamó- nia Kórus (karigazgató: Brusznyai Margit), a Pasaréti Ferences Templom Énekkara (Déri András) és a Tinódi Sebestyén Zeneiskola gyermekkara (Pocsainé Oláh Judit). A remekmű most sem tévesztett hatást, mindkét estén őszinte, nagy sikert aratott. A tapsokat a zenekar és karmestere Kodály: Háry Já- nos-közjátékával köszönte meg. A műsorban — betétként — Geiger György trombitaművész és Maros Éva hárfaművésznő lépett még fel színesen, virtuózán, hangulatosan előadott számokkal. A gazdag zenei esemény- sorozat tanulságainak ösz- szegzéséül idézzük Soproni Józsefnek, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektorának a táborzáró ünnepségen elmondott beszéde néhány mondatát: „A XX. század talán nem hagyna nagyon sok jelentős szellemi nyomot maga után e vidéken sem, ha nem indult volna ebben a kis városban a zenei élet és oktatás megindí- tóan lelkes pezsgées, amely évről évre hív és fogad fiatalokat magas fokon muzsikálni, szellemiekben gyarapodni. E század végén, amikor annyi a kín és szomorúság Európa eme sarkában, némi vigaszt és reményt nyújt, hogy fiataljaink igényesen, lelkesen dolgoznak. A művészet pedig mint a szépség, a vigasz közvetítője, jó szelleme marad ennek a tájnak, szellemi tápláléka lesz egyre több embernek. Ez vezesse zenét tanuló fiataljainkat, amikor a maguk és mások örömére tanulnak és muzsikálnak itt!” Szemtanú a pokolból A gyorshadtest átvonul egy falun Dankó Mihály Nyíregyháza (KM) — Most ötven éve már javában tartott a II. világháború. A frontra kiküldték a 2. Magyar Hadsereget. Lapunk egy korábbi számában a szállítás körülményeiről beszélgettünk a szemtanúval, Erdélyi Béla egykori főhadnaggyal. Az események időrendjéhez csatlakozva most a nyári offenzívákról kérdeztük az idős katonát. — Az elmúlt alkalommal ott fejeztük be, hogy a III. hadtest 68 388 katonával és 26 385 lóval megérkezett Oroszországba. A Tyimtől délre húzódó, kiürített német állásokat szállta meg hatvan kilométeres szélességben. Ebben a lépcsőfokban jött ki az én zászlóaljam is, mely mint önálló egység, a Tyim előtti támadásokra berendezkedő hadosztály tartalékához kapott beosztást. — Mikor indult meg az általános támadás? — Három hétig készítettek fel bennünket az offenzívára. Az előkészítés abból állt, hogy az emberanyagot felerősítették, a katonákat képzettségük szerinti keretekbe szervezték, elegendő lőszert, élelmiszert, lótápot halmoztak fel. Megszervezték a mozgó harcokhoz szükséges egészségügyi és más „utánpótló” szolgáltatásokat. 1942. június 28-án a hajnali órákban hatalmas tüzérségi előkészülettel vette kezdetét a támadás. Hogy az áttörés feltétlen sikeres legyen, két német hadosztályt is vezényeltek hozzánk. — Hogyan zajlott le a csata? — A Tyim egy 100—150 méter magas domb tetejére épült. A 6. hadosztályt azzal a paranccsal bízták meg, hogy az áttörést és a város elfoglalását egyetlen nap alatt kell végrehajtani. De ez a védők makacs ellenállása miatt nem valósulhatott meg. Öt nap kellett ahhoz, hogy végül a 22. gyalogezred betört a várba. Ezért a tettükért Hajnal alezredes katonái a „Tyim oroszlánjai” címet kapták. — Személyesen is részt vett a harcokban? ARCHÍV FELVÉTEL — A tartalékokat nem vetették be. Mi az áttörés után a várost szálltuk meg, feladatunk a visszamaradt orosz erők felszámolása volt. Ez is elsővonalbeli feladatot jelentett, hiszen egy ilyen csoport szétverésénél két katonám halt hősi halált. Emellett az elaknásított területekről kellett pontos térképet készíteni. Óriás volt a pusztítás, a város romokban hevert, csak a három hatalmas templom hagymakupolája maradt épségben. — Az áttörés késett, úgy tudom, ezért a németek komoly szemrehányást tettek a magyaroknak. így az orosz hadoszályokat nem tudták bekeríteni. — Igen, ez az igazság. Az arcvonalak áttörése után viszont a III. hadtest üldöző hadműveletre kapott parancsot. Sikerült az orosz csapatokat a Donon is átvetni. — Nos, ott voltak az oly hírhedtté vált Donnál... — Július 10-én értük el a folyót. Egy nap múlva a magyar csapategységek átkeltek Urivnál és elfoglalták a folyótól keletre, hét kilométerre lévő Davidovkát. Ezalatt a második és harmadik szállítási lépcsőben megérkezett a !V. és a VII. hadtestünk is. Ezzel hadseregünk a Voronyezshez közeli Gremjacsétől délre — 208 kilométer hosszan Sza- gunyig — a Don jobb partján alakította ki védőállásait. Arra viszont nem volt erőnk, hogy hídfőt építsünk, később az összevont orosz támadások miatt még Davidovkát is feladtuk. Az előrenyomult egységeinket visszavetették a Don nyugati partjára, sőt az orosz erők átkeltek a folyón és mintegy 12 kilométeres hídfőt létesítettek Uriv és Ticsiha térségében. Ezzel lezárult a 2. Magyar Hadsereg harcokban sikeres időszaka, új és igen véres események következtek ezután. Már augusztusban elkezdődtek az ún. hídfőcsaták, mely egy következő beszélgetés témája lesz. SOSE HALUNK MEG! A kamera mögött is ő az illetékes 1992. augusztus 8. ty¥m oroszlá/
