Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-01 / 181. szám

8 r & Xdet-9vCafiwrorszáfl Fiétvém mdttkUte

1992. augusztus 1.

A Kaszonyi hegy alatt

Balogh Géza

Nemrég megígértük az olvasónak, hogy bemutatjuk azokat a településeket, melyek a magyar—ukrán határállomások túlsó oldalán találhatók. Tiszaújlakkal már megismerkedhettek. Lapunk munkatársa ezúttal a Barabással szemközti Me- zökaszonyba látogatott, az egykor szebb napokat látott mezővároskába, ahol ma 2800-an élnek, s szinte kivétel nélkül mind magyarok.

Barabásnál át sem kell lépni a határt, hogy Kaszonyt lássa az ember. A híres kaszonyi hegyen ágaskodó református templom már messziről integet az idegennek, aki, amióta lezárták a beregsurányi határállomást, legkönnyebben e településen át közelítheti meg Beregszászt vagy Munkácsot, Szolyvát, llosvát.

Ami a turistát legelőször megkapja, az udvar fölé — mint megannyi sátor — feszülő szőlőlugasok sora. Kárpátalján általánosan elterjedt szokás ez. Még valamikor a sztálini időkben terjedt el, amikor elszedték az emberektől a földeket, a lankákat, a szőlőket. Ám a bort már akkor is szerették, így aztán hiába volt a központi utasítás, bor mégis csak volt minden háznál. Igaz, meg sem közelítette az itteni hegyen termett nedű minőségét, mely még a két a világháború között is fogajom volt.

A HEGYEN. így, csupa nagy betűvel, mély áhítattal mondja a helyi ember ma is, ámbár az idegen, ha felnéz erre a nagy, kopár dombra, nemigen érti ezt a tiszteletet. Hi§zen nem lát mást, csak fakó,, szürke füvét, sjent, a tetőn egy.hatalmas őrtornyot. Onnan vigyázták az országot a szovjet határőrök. Most üres.

Miképpen a hegy is.

Jánosi Ferenccel, a helyi polgármesteri hivatal munkatársával ballagunk a kaszonyi

Ahol az utak találkoznak

utcákon. Ő olyan harmincéves forma, így aztán nemigen ismerheti szülőfalujának a múltját. A jelenét viszont igen. Igaz, eleinte szabadkozott, hogy a tanácselnök feladata lenne a tájékoztatás. Meg is próbálta utolérni Beregszászon, ám az ukrajnai telefonhelyzet még a mienknél is tragikusabb... Kitalálta hát, hogy sétáljunk el Kota Jánosáéhoz vagy ahogy mindenki ismeri, Kota Rozika nénihez, MezŐkaszony eleven krónikásához, aki nemcsak a faluja történetét ismeri hosszú időkre visszanézve, de jeles népi festő is, képeiért sorban állnak a megrendelők.

Séta közben van alkalma a krónikásnak alaposan széjjelnéznie. Ami rögtön feltűnik: hiába néhány kilométer Magyarország, hiába élnek itt is magyarok, más ez a falu, mint mondjuk Barabás,. Csaroda vagy Beregdaróc. Öreg, réde- lyes, fehér falú házakat elvétve sem látni, az itteniek alig húsz-harmiric evések. Egyszerű a magyarázata. Annak idején igen olcsó volt az építőanyag, s itt volt a hegy, a kőbanya.

Háziasszonyunk portája is tipikusan kárpátaljai. Szolőlugas, nagy, sátortetős lakás, ő maga pedig mit is csinálhatna, ül a kifeszitett vászon előtt, s fest. A képen egy vágtató lovasszekér körvonalai rajzolódnak ki, a háttérben pedig — mi más is lehetne? — a már annyiszor emlegetett hegy.

— Ne lepődjenek meg, ha a kaszonyiak minduntalan arról beszélnek — törli meg az ecsetet, nehogy rászáradjon a festék. — Valamikor abból élt a falu. A sík földön két zsidó család gazdálkodott, de a hegy a falué volt. Még a csa- rodiaknak, tákosiaknak, géne- sieknek — így, régiesen mondja Gelénest — is volt itt szőleje. S miután a kaszonyiak zöme iparosember volt, a szőlőt jobbára a határon túli magyar falvakból jött napszámosok művelték. De hát az régen volt, még a cseh időkben, mikor szabadon járhat- tunk-kelhettünk át a határon.

— Nálunk valamikor kaszinó, bank, négy kávéház, jégpálya, teniszpálya volt... de negyvennégyben vége lett mindennek. Ne mosolyogjanak, de megint vissza kell térnem a hegyhez. Nagyon ügyes zsidó kereskedőink voltak, akik egészen Prágáig vitték az itteni szőlőt. Én már

M

ebb másfél-két kilomé- m míg odaérünk, legalább száz perc. Mert a polgár- mestert lépten-nyomon megállítják. Mintha csak otthon lennénk. A falu végén például két munkácsi férfi int le bennünket, akik a kaszonyi benzinkutat építő vállalat szakemberei. A tanácselnök nem térhet ki előlük, így aztán mi Demeter Lászlóval nézelődünk az út mentén. A sokat látott, sokat megélt rendőr az elmúlt évekről beszél, de hiába tartozik hozzá féltucatnyi település, nem panaszkodik. Azt mondja, rendes, dolgos emberek élnek itt, nem sok munkát adnak a rendőröknek. Nem úgy a magyarországi rézcsempészek. Akik egészen a legutóbbi időkig szabad prédának tekintették Kárpátalját.

Egy öreg nyárfa alatt beszélgetünk, mikor fékez mellettünk egy Zsiguli, s kiszáll belőle egy idős, feketébe öltözött férfi. Köszönti a rendőrt, szólnak egymáshoz néhány emberi szót, majd kezet fog velem.

—■ Károlyi Lajos — mutatkozik be, s meg mielőtt kérdezhetnék tőle valamit, beszáll az autóba, s elporzik.

Majd később, az étteremmustra után mondja mosolyogva Váradi László, hogy a kaszonyi római katolikus lelkészhez volt szerencsém. Aki hetvennyolc éves, és több mint fél évszázada szolgálja Mezőkaszonyt. Csak Isten a megmondhatója, hány település tartozik hozzá... becsülettel szolgálta mindig mindegyiket. Hívták, küldték más, nagyobb helyekre is, de ő mindvégig ragaszkodott szeretett falujához.

Megnéztük már a nagy, hegyoldalba épített középkori református templomot, mikor megállítja az embert egy impozáns emlékoszlop. Száz magyar férfiember neve sorakozik egymás alatt, mindegyik a második háború áldozata. Ki a fronton esett el, kit kényszermunkára vittek, s a donbasszi bányák mélyén pusztult el. Köztük van Ricsei Lajos is, a legendás erejű magyar iparos. Mint a többi kilencvenkilenc társa, ő sem vétett soha, senki ellen...

Családját, a Ricsei Lajosok családját legalább ennyi vigasztalja.

nagylány voltam akkor, így emlékszem, hogy kosaraztuk a gyöngyszőlőt. Most saszlá- nak mondják... egy sor piros fürt, egy kis fehér csomagoló, majd egy sor piros. Tisztára mintha csak a magyar zászlót láttuk volna.

Nemcsak a háziasszonyunk, Kota Rozália ismert messze földön, de az volt az édesapja, Ricsei Lajos is. Rettenetes erejű ember volt, akit ma, ötven év elteltével is gyakran emlegetnek. Ha olyan kedve volt, a lábánál megszorítva fogával is felemelte a széket a kávéházban. A kártyaasztalt meg a kaszinóban.

De hol vannak már azok a kávéházak, hol van az a kaszinó! .Beszélni sem érdemes róla. Ám Kaszony még így is kivételezett helyzetben van, hiszen a túlsó vegén épült egy szemre is tetszetős, igazan vendégcsalogató szállodája, étterme.

Ám oda előbb el kell jutni!

Ki más mutatná meg, mint a közben Beregszászról befutó polgármester, Váradi László, s mint a kocsijába véletlenül betévedt körzeti megbízott, Demeter László. Az út odáig

Kaptató a hegyre

A SZERZŐ FELVÉTELEI

LJ fóbia

Szilvási Csaba

E

lviselhetetlen ez a hőség. De én nemcsak a kánikula miatt mentem ki az uszodába, akarom mondani az utódába.

Az elmúlt hetek izgalmas újságcikkei, rádió- és tévéműsorai hatására rajtam is valóságos ufóláz lett úrrá.

Egy belső hang azt súgta nekem, hogy én leszek, aki felfedezi a titokzatos űrlényeket, aki a kételkedőknek, a tamáskodóknak, a hitetleneknek kézzelfogható módot)- bizonyltjai; tessék; itt vannak, ugye, hogy mégiscsak léteznek.

Belső vezérlésnek engedelmeskedve ufónézőbe az uszodába indultam. Ahogy végigmentem a fűnyírógep- pel gondosan megkurtított pázsit mellett, a napmelegtől égő, smaragdszínű fű- tenger belsejében egy teljesen szabályos kört pillantottam meg, amelynek belsejében a fűszálak egytől egyig laposkúszásba dermedve simultak a talajhoz. Különleges izgalom lett úrrá rajtam. Ez az ő munkájuk eredménye! Itt kell lenniük a közelben! Sejtésem beigazolódott. Az egyik napozópadon megpillantottam őket. Ketten voltak. Ufósapka volt a fejükön, a lábukon békaufo- nyok, mellettük egy ufógumi.

j i Uff! — szólítottam meg őket „ indiánul", de úgy látszik, nem értették, mert a hátsó felüket fordították felém, amely tenyérbemá- szóan gömbölyű volt. Ellen- j állhatatlan vágyat éreztem, hogy legalább az egyiket, az inkábbikat, akit mesteri idomai miatt el is neveztem magamban „ufómester”- nek, megsimogassam. A simogatást követően százszorosára nőtt bennem a feszültség. Az egyébként előírásszerűén égszínkék égbolt nagybőgővé változott előttem. A bal fülembe beköltözött Pega Aladár, aki több futamot is elbőgőzge- tett, basszusban. Szemeim előtt fekete csészealjak röpködtek, láttam a Szaturnusz gyűrűjét, a Hold udvarát és néhány, egészen magas fénnyel sziporkázó csillagot.

Amikor valamelyest magamhoz tértem, egy megve- 1 tő pillantást vetettem az idegen égitestekről idepottyant lényekre. ,,Pufók ufók!" — sziszegtem feléjük utálattal, és elhúztam a kijárat irányába. Ja, hogy most miért szelypiték, izé, fejpitek? Mert az ufó pofonja után ki- efett a két felfő éf alfó met- főfogam, éf azóta nem tudom kiejteni az „f" hangokat. Nem „f”, hanem „f”!

„F", mint Pifta! Én már csak ufónyelven tudok beszélni.

Ennek ellenére olyan ufóundorom, ,,ufóbiá"-m van az inka-ufó impulzus óta, hogy egy teljesen szabályos, két kilométer átmérőjű kör mentén nagy ívben elkerülöm az „ufódé"-t.

Nagy István Attila

Táncra kelt

I I z autóbusz lassan

haladt előre. A sötét belekapott a ruhánkba. A társaság egész nap

I-----------1 készülődött az

éneklésre, de valami mindig elvonta a figyelmét: hol a hőség elől menekült egy-egy csendes patak partjára, hol labdajátékra csábított az idő.

De az este valahogy befelé fordította a figyelmet, s ami megtelt csenddel, hirtelen kifelé kívánkozott. Megszólalt gz első dal, majd a második. Érdekesen alakul bennünk a népdal: egyszer csak a saját örömünkké vagy fájdalmunkká válik. „Kikiabál" belőle a sorsunk, mindennapos — feloldhatatlan — tragédiánk, amelybe a legnagyobb küzdelem ellenére is belebukunk. Talán ezt hallottam ki Balázs hangjából, aki úgy azonosult az ismeretlen népdalköltővel, hogy egy kicsit elrejtette a maga sorsát, de azért kidalolta.

Balázs nagyon tehetséges táncos, életre kelt a mozdulataiban a valaha-volt valóság. Most mégis abbahagyta. Ösz- szegubancolódott körülötte, benne az élet. Elhalványodott, majd teljesen eltűnt közte és gyönyörű felesége között az igen, ami a kimondáskor egy életre szólt.

Anna gyönyörű, tele feszült szépséggel. Vibrált az egyénisége, nem maradhatott a közelében közömbös senki. Balázs sem volt képes rá. Most mégis külön vágányon fut a két összetartozó élet. Balázs a szakítás, a válás óta nem táncol, pedig-a testéből kikiabál a tánc utáni vágy. Megtanult gitározni, énekel, a többieket szórakoztatja. Talán túlságosan is harsányan, elveszetten. Mintha menekülne g helyzet elől, önmaga elől. Erezni a hangján, hogy nagyon szenved, s a népdalt, mint valami köpönyeget, úgy borítja magára.

Kovászna megyei falvakon haladunk keresztül. Mintha a nagy magyar éjszakába fúródnánk az alföldön, ahol a hold fénye is magányosabban hull az ember vállára, mint másutt.

Egybefutnak a parasztházak. Színesek, szegényesek. ,,Szalmazsupos a mi házunk teteje, /A szegénység kikönyököl belőle" — figyelek hirtelen a szövegre is, nemcsak a dallamra. Nezem a házakat, és sors-felismerésként dobban meg bennem az ének: itt vagyok nát a dallam forrásánál! Hallom Balázs hangját. Talán nem is tudja, mit énekel, hogy a maga fájdalma felesel a büszkeséggel: „Rég megmondtam régi rózsám, ne szeress, / Nincs egyebem, mit a két karom szerez."

Hát, vajon miért buktak bele mind a ketten egymás igézetébe? Anna a fővárosba ment táncolni, Balázsnak az általános iskolás gyerekek maradtak, akiket nagyon szeret, s azt is szeretné, ha megérez- nének valamit a magyarság lényegéből. Ezért is hozza el őket ide, Erdélybe, tanulni, kirándulni.

Torja házai egy utcára vannak felfűzve. Mind az ezerket- tőszáz. A házigazdámé a hétszázhetvenötös. Egy órába bicsaklik a mutató, amikor a kutyaugatásra piros pongyolában kijön a háziasszony. Huszonhét éves. A szobában két picinyke ‘gyermek alszik: az egyik hároméves, a másik alig múlt el három hónapos.

A kutya még mindig ugat, bár már nem olyan hevesen. Hamar rájött, hogy nem medve közelít. Bár itt az sem lenne különleges, mert csupán ebben az évben huszonöt embert támadtak meg a barna mézevők, s ketten még most is válságos állapotban vannak. Mióta lelőtték a medvelövőt, azóta nagyon elszaporodtak — mondják félig tréfásan a helybeliek, s szinte egymás szavába vágva soroljak, mi minden változott azóta. Visz- szakapták a hegy lejtőjén a kaszálót,' szabadabb lett az élet, igaz, nem könnyebb. A házigazdám munkanélküli, a felesége gyermekgondozási szabadságon van. De lehet gazdálkodni, dolgozni. A föld sok mindent megad az embernek, még akkor is, ha mindenért kemény munkával kell fizetni. Itt mindenki magyar, a két rendőrt leszámítva. De velük sincs különösebb baj, mondja a házigazda, miközben pálinkával kínál, a felesége meg előveszi a sütőből a túrós puliszkalepényt. Az anyósom küldte, teszi hozzá Ibolya kedvesen.

Két órakor még kinézünk a holdvilágos éjszakába, itt a Székelyföldön, ahol most sok száz lábban fészkelődik a ritmus, hogy délelőtt és délután, aztán este Sepsíszent- györgyőn az emberek gyűrűjében és a színpadon átadják

egymásnak tudásukat és hitüket a különböző falvakból, országokból jött táncosok.

A művelődési házban a hagyományőrző együttesek és adatközlők versenyeznek: kié a legautentikusabb, a valósághoz leghűségesebb előadásmód. Sok kitűnő táncot láttunk Kolozsból, a Hargitából és máshonnan, de igazából a Székelyföld mutatta meg itt magát. Kallós Zoltánt, az európai hírű néprajztudóst kérdeztem erről. — A forradalom után mintha megnyíltak volna a zsilipek. Egymás után alakulnak az új együttesek. Ismét élővé vált a nepzene és néptánc, elevenen ható erő, s erről a bálványosi találkozó is meggyőzhet mindenkit.

Örülök, hogy látom Zoli bácsit. Utoljára két évvel ezelőtt beszélgettünk Nyíregyházán. Most menetben megálltunk Kolozsváron, hogy köszöntsük. A főtértől nem messze lévő kis udvarban, egy leromlott házban lakik. Méltatlanul a nagy tudóshoz, akinek a lakása zarándokhely. De a szellemi kisugárzást nem lehet megakadályozni. Erre még Funar polgármester úr sem képes. A magyar utcaneveket leszedetheti, de lám, még el sem hagyjuk a várost, amikor az egyik kerítésen azt látjuk: József Attila utca.

Sepsiszentgyörgy központjában csoda történt. Ami ezelőtt három évvel még elképzelhetetlen lett volna, most valóság. Néhány rendőr a forgalmat irányítja, az együttesek pedig — különböző csoportokban — ropják a táncot.