Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-29 / 204. szám
1992. augusztus 29. Máthé Csaba Gyula, Era, Tibi, Vali, Attila, Viki és Sanyika. A legfiatalabb 8 éves, a legidősebb 27 éves. Hét gyerek, közöttük majdnem két évtized, és mindez egy üzletasszony számára, nem hétköznapi esemény. Ehhez még ha hozzávesszük második férjének két lányát, Mónit és Timit, akkor tényleg népes a család, ahol elég összeszámolni és egyeztetni, ki hol van és mit csinál. Nem irigylem Évát, mert hét gyermeket-.felnevelni a mai zajos világban úgy, hogy mellette egy kft. ügyvezető igazgatója, üzletkötője, árubeszerzője, egyszóval mindenese, ez tényleg elismerésre méltó. Meddig lehet még ezt a hajtást bírni? Fizikailag, szellemileg a múlt hónap közepéig, Holikné Fazekas Éva szerint még jó pár évig. Éva még este is fitt, életerős, egy teamnek való feladatot sorol el, amit másnap el kell végeznie. Üzletember, akit Főnökasszonynak titulálnak, ezt a megszólítást néha a férje is átveszi, aki respektálja ezt az eszméletlen rohanást. Szülei tíz utódot nemzettek, t közülük ő a testvércsapat doyenje, legidősebbike. Furcsa volt a kijelentése, hiszen az egyetlen volt a csipet-csapatból, aki nem akart sok gyereket, megelégedett volna egy szem csemetével is. Hét lett belőle, a testvérei még a közelébe sem értek, de ő is kijelentette, nem akar a szülők babérjaira törni, a tíz már nagyon sok. Ahogy illik, végigjárta a ranglétrát, kezdte a MÁV-nál, majd a nyíregyházi kórháznál bérügyi előadóként, a következő állomás a háziipar volt, ahol szintén a bércsoportnál dolgozott. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy két évig tanult a bölcsészkaron. Közben a városban az olasz Ciao Ragazzo nevű cég keresett üzletkötőt, 19 jelentkező közül rámutattak. Hajtott, gürizett, caplatott az áru és a vevő után, majd hiába tartotta a markát, a bevételt már nem testvériesen osztották el, hanem valamit csö- pögtettek neki. Odébb is állt, 1989-ben kiváltotta a magán- kereskedői igazolványt. Méteráruval, divatruházattal és olasz bőráruval kereskedett, de a két drasztikus áremelés miatt a bolt befucscsolt. Két éve öten alapították .a V i I á g b o 11 Kft.-t, amelynek tulajdonosa és ügyvezető igazgatója is egyben. Nem a legjobb ómennel kezdődött a vállalkozásuk, bérelték az üzletet, de a nyitás előtt betörtek és elvitték az árukészletet. A betörőket elfogták, de az áru ellenértéket már nem tudták rajtuk bekasszírozni. Azóta váltottak, az élelmiszer és vendéglátás terén próbálnak Éva vezetésével sikert aratni. Az inkubátorházban péküzemet nyitnak, Kemecsén megvették a sütödét, Éva egy francia sörgyártó céggel, az 1664-ben alapított Kronen- burggal kötött szerződést, és erre alapozva nyitnak sörözőt a megyeszékhelyen, valamint hosszú távra kibérelték Tisza- telken a Tölgyes panziót, ahol kempinget is kívánnak létesíteni, pénteken és szombaton diszkóval várják a fiatalokat, akiket a tervek szerint mikro- busszal szállítanak ki a Tisza- partra. A panziót nyugati szintre „pofozták” ki, ahol hajnal 4-től hajnal 3-ig talpon kell lenni Évának, mert az üzlet így kívánja meg. A világkiállításra gondolva Magyarkúton nyitnak panziót és a kft. belépett az Interrad Rt.-be, amely 1996-ra a Duna menti kerékpárutat akarja létrehozni. Ennek a gondolatát adaptálta Éva megyénkre, amikor a Tisza menti kerékpárút megépítését tervezi a megyei és a helyi önkormányzatokkal. Nyolc évig egyedül nevelte a gyerekeket, akkor a vállalati fizetés nem fedezte a költségeket. Földet bérelt, gazdálkodott, a gyerekekkel árulta a piacon a terményt. Összeku- porgatott pénzéből futotta egy sóstóhegyi családi házra, és 12 évi takarékoskodás után egy autóra. A Főnökasszony titulushoz és beosztáshoz az utazás is hozzátartozik, Franciaországtól Leningrádig számos helyen tárgyalt külföldi üzletemberekkel. Szerinte külföldön nem azt nézik, hogy leendő partnerük férfi vagy nő, hanem milyen üzlettárs, mennyire korrekt, megbízható ember. Az üzlettársak azért térnek hozzá vissza, mert a nyereség felosztása nem egyoldalú nála. Persze akad olyan nyugati is, aki 14 millióval tartozik nekik, a pénz behajtása igencsak hosszadalmas. Ekkora család szállítására egy mikrobusz is kevés, még egy kocsival is meg kell toldani, ha kirándulni indulnak. Kedvenc helyeik a vadaspark, a harangodi tó, Boldogkőváralja, vagy a budapesti állatkert. Szabadidő? Az nincs. Ilyen tempó mellett a 24 órás elfoglaltságból nehéz kiszakítani egy órácskát, néha azért könyvolvasásra, vagy az újságböngészésre akad idő. Korábban a központi kertbarátklub szervezőtitkára volt, de azt is abbahagyta. Az iskolakezdetkor összeszámolják, mi maradt meg tavalyról, mi az, amit örökölhet valamelyik fiatalabb testvér. Pazarolni, pocsékolni nem lehet, a megélhetésért ugyanis nagyon keményen meg kell dolgozni. Szepesi Attila: NYÁRUTÓ GESZTEMEFÁKKAL Az íróember tervezgető fajta. Tudja jó előre, mikor hová fog elutazni. Szeptemberben majd bejárja gyerekkora városait. Régen készül rá. Végigballag a beregszászi sikátoron, a szegedi napsugár-díszes házak előtt, bekukkant egy-egy soproni kapualjba. Aztán — dehogy kukkant! Csak hiszi, hogy ura az időnek. Valójában annak jármát nyögi. S az idő, mintha ismerné a hatalmát, ugyancsak a bolondját járatja vele. Ám az íróembert a tények ritkán zavarják a terveztetésben. Igaz, egyre borúsabb, mert csodák — nincsenek. Azazhogy. Váratlan lehetőség adódik, és már viszi is a vonat Sopron felé. Pakkjait lerakja, és ül a kis szálló erkélyén. Lába előtt a város. Felismeri a Tűztornyot, a Szent Mihály-templomot. Egy napsugárnyaláb bujdosik a tűzfalak közt — olykor ráveti a fényét egy öreg háztetőre. Mint Vermeer híres Harlem- képén. És a városon túl megcsillan a Fertő-tó. Jól látszik innen, a Lőverekből. A tavon egy-egy sziget. Túl a ruszti dombok. És balra valami magas hegység, s mintha — hó csillámla- na a tetején. Ám lehet, hogy ez csak az alkonyi fények játéka. Ma már nem lesz séta. Későre jár. Az író nézi a várost, gyerekkori nyaralások ötlenek az emlékezetébe. Ciklámen- szagú, málnaízű barangolások. Zord határőrök, akik... de ezen most fölösleges töprengeni. Ott, valahol a szelid- gesztenyefák mögött húzódik a Jókai utca. Jókai utca 20. Itt szállt meg a rokonoknál. Holnap majd megnézi az öreg házat. Addig bámulja a csodás szelíd gesztenyéket. Óriási fák. Egyik-másik ágait az erkély pereméig nyújtja. Vén famatuzsálemek. Itt-ott egy-egy száraz ág. De a lombjuk tele a szúrós héjú gyümölccsel. A héj már nyiladozik. És tengernyi madár röpdös a lombok közt, cinke, rigó és rozsdafarkú. A kérgen egy csuszka kopácsol. És estefelé, amikor kigyúltak már a város fényei, s a távoli Fertő-tó homályba veszett, egy macskabagoly fájdalmas huhogása hallatszik egy közeli fáról. És az író másnap valóban felkeresi az öreg házat. Nem mer benyitni. Jókai utca 20. Nézi a kaputáblát. Odabenn egy kert is volt. Ki tudja, miféle népek laknak itt, nem ker- getnék-e odébb a magafajta gyanús csellengőt. Elbarangol a sikátorok során, a múlt hangulatú városban. Egy-egy kiszögellés mögül kíváncsian kukkant elő, mintha a régmúlt századokat sejtené ott. A borgőzös dzsidásokat. A kézikocsis mesterembereket. A diák Széchenyit. S a kaszárnya előtt posztoló girhes Petőfit. A temetőben hosszasan nézegeti a fejfákat. De nem találja a dédapjáét-dédany- jáét. Persze, sok temető van itt. Ki tudja, melyikben nyugosznak. Aztán, a városka cikcakkjainak hangulatával telve, visszaballag a kis szállóba. Kilép az erkélyre — és. Nem hisz a szemének. Egy másik tájat lát, mint a tegnapi. Előbb csak tanácstalanul bámul maga elé. Balsejtelem gyötri, de még tartalma nincsen. Áztán — lenéz a földre. Ott feküsznek, ledöntve az öreg gesztenyefák. Törzsükön ,a fűrészhasította sebbel. Érzik a gyanta illata, de most nincs benne semmi derű. Mintha .földrengés dúlta volna fel a kertet. Kifordult gyökérgubancokkal hevernek a pázsiton az öreg sze- lidgesztenyék. Es más a város képe is. Most köd borong félette. Az a tegnapi még hasonlított a gyerekkorira. Derűs tornyaival, bujkáló napsugárnyalábjával. Ez a mostani pedig, mintha egy zord, századvégi város volna. A mozikban látható Az e heti filmbemutató Bobby Roth rendező Véres angyal című alkotása. Lakatos Aranka: Déry Tibor Szatmárban így emlegetik őket: a „Domahidy-fiúk”, András és Miklós. Nevük és írásaik a régmúlt úri kúriáit, régi ízeket és hangulatokat, álommá szépült emlékeket idéz; műveikből kicseng a letagadhatatlan honvágy az angyalosi Szamos-part után... írásaikat korábban az „emigrációs irodalom” címszóba skatulyázták, pedig „hazai” írók ők a javából, mi több, szatmáriak még akkor is, ha műveikben szó sem esik az elhagyott szülőföldről. András valahol Ausztráliában él és alkot, Miklós Svájcban él. Az utóbbi könyvéről van most szó, Domahidy Miklóséi ól, aki a Könyörtelen időket írta, mások fordították anyanyelvűnkre, de így is megmaradt a domahidys stilus, az a hangulat, ami az írótestvérpárt jellemzi és ugyanakkor megkülönbözteti. Három megragadóan szép és szomorú regényt tartalmaz ez a kötet. Nevezhetnénk freskónak is, történelmi korrajznak, bár a műfaj ezt teljességgel nem engedi meg, mégis hitelesnek tűnik; kinek- kinek saját meglátása, kora, tapasztalata, hite, hovatartozása szerint. A lapítás iskolája nemcsak katonaregény, hanem a megválaszolatlan kérdések gyötrődése, a lelkiismeret lázadása. Egységüktől lemaradt/ megszökött magyar katonák harca az életbenmaradásért, bármilyen (?) áron a túlélésért, lapítva a második világháború utolsó napjaiban valahol Magyarországon... Izgalmas írás, és az olvasó szinte drukkol a szereplők sorsának alakulásáért, és megfájdul a szíve a végső aknarobbanás kegyetlen zajára. Más kor, más alaphelyzet, de ugyanaz a szorongás jellemzi A csorba csésze történetét, és igen jól megformált szereplőit, mint a katonaszökevények harcát az életért. Szökevények ők is, akik a hat kávés csésze körül élik reménytelen életüket az ötvenes évek elején. Ez a könyv is plasztikus leírása egy korszaknak, amibe egyikük sem illik bele, de élni kell, túlélni, a gyanakvás, az önárulás, a lélek szánalmas vergődése mellett is. Jó a „sztori”, és az utolsó sorokban jelképpé vált egy „elveszett villamosbérlet”. De milyen jelképpé? 1956 egyik novemberi éjszakájának története a Tizenhat zár. Az érti igazán, aki maga is „disszidált” egykoron, az osztrák határ átlépése volt az álom, leszámolás a korábbi élettel, a múlttal és a hűtlen (?) hazával. Valóban dráma ez a mű, a lelkiismeret drámája, az önbecsülésé. A szereplők nem „hősök”, hanem csak emberek, akiknek választani kellett és az utolsó pillanatban ők a „haza” elhagyását választották. Míg az előző két regényben a poén kézzelfogható befejezés, itt az olvasó végigizgulja a történetet, szinte kedve lenne előre lapozni, hogyan végződik a história... A menekülést jelentő csónak átért a túlsó partra. De vajon valóban átért-e? (Magvető Könyvkiadó, Budapest.) Nyéki Károly Hétgyermekes üzletasszony 10 j A %ßkt Magyarország hétvégi mettéMete Kegyetlen idők
