Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-29 / 204. szám
1992. augusztus 29. Cservenyák Katalin Víz, napfény, meleg. Mi kell még a strandolók- nak? Nem árt, ha mindez elég közel is van. Tiszatelek minden szempontból megfelel az elvárásoknak, alig harminc kilométernyi távolságra fekszik Nyíregyházától, így jó esélye van arra, hogy rövid időn belül felkapják. Akkor aztán kezdődhet a heringesdo- bozosdi, a helykereső, a kiszorítósdi. A falu maga, persze, ebből majd nem sokat vesz észre. Szerencsére elég messze épült a Tiszától. S milyen hosszan! Egyik végétől a másikig pont hét kilométer. Közepén pedig, mintha kettészakadt volna. Mintha két erős ember civakodott volna azon, kié legyen a falu, s aztán az egyik megfogta az egyik végét, a másik a másikat, s addig cibálták, ráncigálták, míg végül középen elpattant: azóta széles szántóföld húzódik a két fertály között. Ez a szántóföld valahogy nem illik a képbe, mert amúgy takaros kis porták övezik az út két oldalát. Illetve nem is kicsik! Egynémely közülük akár szálloda is lehetne. Önkéntelenül lassítok egy háromszintes ház előtt: hófehérre vakolt fala csak úgy szikrázik a napsütésben, a sötétbarnára festett ablakkeretek és redőnyök pedig csak fokozzák a látványt. Bizonyára elég hosszan elláthattam a számat, mert bámészkodásomat látva egy fiatalember sietett elém a házból, s már tessékelt is be az udvarra, majd fel a lépcsőn. Édesanyja éppen takarít, de nyugodjak meg, egyáltalán nem zavarok, egyébként is megszokták már: rutinos nyilatkozók. Jártak már náluk nemegyszer a rádiótól és az újságtól is. Az édesanya, Kovács Sándorné kikapcsolja a porszívót, s hellyel kínál a hűs, tágas nappaliban. Olyan fürgén, frissen mozog, hogy nem is venném észre, ha nem mondaná: épp a beteg lába miatt százalékolták le. Négy éve építik a házat, korábban egy kétszobásban laktak, de az elég kicsi volt a négy gyermek mellett. Belevágtak hát az építkezésbe, de akkor még nem tudták, hogy rövidesen eggyel kevesebben lesznek: a férj első házasságából született legidősebb gyermek húszéves korában rákban meghajt. A házaspár korábban az ÁFÉSZ-nél dolgozott, aztán építőanyag-kereskedést nyitottak. Eléggé döcögött az üzlet, így aztán átnyergeltek a vendéglátásra: presszójuk van a falu elején. — Falun nagyon szegények az emberek — mondja Marika. — A 89—90-eshez képest nagyon sokat romlott az élet- színvonal. Egyre- több fiatal marad itt a - faluban, ami a romló gazdaságihelyzetnek is betudható, nem kapnak munkát. Két-három éve még olcsón lehetett itt telket venni, de most már az is drágult. A polgármesteri hivatalt hiába keresem a főutcán. Mellékutcában osztozkodik egy kis épületen a postával. A polgármester, Bagdi Miklós most nincs itt, ő ugyanis tiszteletdíjasként látja el a tisztségét. így a jegyzőasszonnyal, Nagy Andrásnéval beszélgetünk. Az a típus, akiről lánykorában minden bizonnyal azt mondták: tűzrőlpattant menyecske. Régi „motoros” a közigazgatásban, 1971 óta dolgozik a szakmában. Mikor Nagyhalásszal összevonták Tiszatel- ket, három évig volt a kirendeltség vezetője, aztán tíz évre „elcsábult” Bujra, majd amikor a falu ismét visszanyerte önállóságát, 1990 végén újra visszajött Tiszatelek- re. — Semmi fejlesztés nem volt itt a közös tanács idején — magyarázza. — Csak a körzeti orvosi rendelő épült meg. Nagyhalászban négytantermes iskolát építettek, amikor már -nem is volt rá szükség, nálunk meg kijárnak a gyerekek WC-re az udvarra. Aztán gyorsan sorolja, mi minden történt az elmúlt két év alatt: átadták a ravatalozót, tavaly nyolcmilliót, idén hat és fél millió forintot költöttek, költenek a belterületi és külterületi utak aszfaltozására. Az Állami Fejlesztési Intézetnél pályáztak is erre, központi keretből húsz százalékot kaptak a kivitelezésre. Teljesen önerőből, 3,2 millió forintért gyógyszertár épül. Pályázaton kétmilliót nyertek, ebből lesz központi fűtés az iskolában. Szeretnének még tornatermet is építeni, mert most csak egy tornaszobában „sportolhatnak" a gyerekek. Tavaly a rászorulók gyerekenként 2500 forintot kaptak a tanév indításához, idén az általános iskolásoknak négyezer, a középiskolásoknak ötezer forintot adnak. Nyugdíjuk arányában karácsonyra 1500—4000 forintot kaptak az idősek ajándékba. Mindez azért érdekes, mert a falu költségvetése idén is mindössze 25 millió forint. Intézményt nem kellett bezárniuk, mindkét óvoda — az egyik a falu felső végén, a másik az alvégen — működik, szerencsére létszámgondokkal sem küszködnek, van gyerek elég. Sőt, a lakosság folyamatosan gyarapszik. Már túl vannak a másfél ezres lélekszámon, de szinte hetente jönnek az újabb bejelentkezők. Munkaalkalom pedig itt sincs, csak a közös téesz. Az építkezési kedv viszont csitult. Ennek ellenére tíz fiatal párt részesítettek első lakáshoz jutóknak járó támogatásban. Reményeik vannak, hogy még az idén tíz telefonállomás létesül — de azok már nem kurblisak lesznek, mint a mostaniak. Addig is jó szolgálatot tesz a Westel telefon, bár nyilván, ez drágább. Közeli tervek között szerepel a gázhálózat kiépítése — jövőre már kezdik a fogadóállomás szerelését, s legalább az első szakaszt be szeretnék fejezni. Mikor a beszélgetés végére érünk, kiderül, a jegyzőasz— szony elvileg szabadságon van, gyakorlatilag viszont dolgozik. — Csúsztatok — magyarázza teljesen komoly arccal, majd mikor megmagyarázom neki, hogy úgy tudom, a csúsztatás éppenséggel az ellenkezőjét jelenti, széles mosolyra szalad a szája. Szereti a munkáját. A hűvös irodából kilépve még melegebbnek érzem a levegőt. A nap lassan nyugatnak veszi útját, de még mindig teljes erejével süti a kiszáradt földeket. Árnyékos helyet alig találni, csak az utca végén áll egy öreg fűz, amelynek földre hulló ágai alá menekülhet autó és utasa. Még le sem állítom a motort, máris kíváncsian könyököl a kerítéslécre egy kedves arcú, ősz hajú néni. Kezében három tojás. De azért nincs megelégedve a tyúkjaival. — Olyan jó gondjukat viselem, fene a dolgukat! — bosz- szankodik. Aztán magyarázatképpen hozzáteszi: — Télen a hideg, nyáron a meleg miatt nem tojnak a besték. Beszélgetni? Hogyne érne rá! De jöjjek csak közelebb, üljünk le. Leülünk hát a fűzfa alá az árokpartra, s már meséli is élete történetét. Illetve annak legizgalmasabb részét: a férjével való megismerkedését. — Mentem a bátyámhoz Pestre. Egy szovjet házaspár utazott még a fülkében, aztán Ceglédnél felszállt egy jóképű fiatalember... Az úton végig beszélgettek, aztán úgy tűnik, címet is cserélhettek, mert nem sokkal azután, hogy Erzsiké néni megérkezett a bátyjáékhoz, megcsörrent a telefon. A sógornője vette fel: egy férfihang azt kérdezte, tiszteletét tehetné-e. Ő volt Osztos István, s nem sokkal később Erzsiké néniből Osztos Istvánná lett. Mivel egyikük sem volt már olyan fiatal, hogy gyerekük is lehessen, hát az első házassági évfordulójukra az ura vett egy nagy babát, meg is keresztelték. Az lett az ő „babájuk”. A baba még megvan, István bácsi azonban már nem él. De nagyon jóképű ember volt! Nézzem csak meg a fényképét! — s már hozza is Erzsiké néni a megsárgult fotót. És még tíz tojást. Ha nem fogadom el, örök harag, szóba sem állunk többé. És jöjjek máskor is. A Tiszát pedig el ne felejtsem megnézni, teszi hozzá, mert most már nagyon szépen rendbe hozták a partját — lassan itt lesz helyben a Balaton. Természetes mederben Esik Sándor rtam egyszer — lehet már fél évtizede is — egy vitacikket arról, hogy mennyire ellenkezik a józan megfontolásokkal aprófalvas vidékeink földjeinek meliorációval való javítgatása. Olyan nagy ellenérzések keltek néhány emberben írásom olvastán, hogy hosz- szan születtek a válaszok és a viszontválaszok. Pedig semmi mást nem kifogásoltam, minthogy erőszakot követnek el a meliorálók a természet ellen, amikor a domborzat maga kialakította árkait, fasorait, dűlőit gépekkel próbálják valamiféle „ésszerűbb” formára hozni. Talán szokatlanul nagy a logikai ugrás, de ez a vita jutott eszembe a minap, amikor egy elemzést hallgattam az európai határokról. Nem is elsősorban a meglévő, a trianoni és a párizsi békeszerződések által elfogadott, és Helsinkiben megerősített vonalakra gondoltak a beszélgetők, bár a nézeteltérések gyökerei kétségtelenül odáig nyúltak. Az etnikai határvonalakról, tiszta és vegyes népességű vidékekről, és az Éurópaban ma ekörül kialakult kényes kérdésekről cserélgették eszméiket az elemzők. Akár az etnikai, akár a hivatalos államhatárok szempontjából vesszük szemügyre a térképet, mindenképpen egy meliorált, a természeti és a nemzetiségi sajátosságokat figyelmen kívül hagyó vonalrengeteg tárul elénk. Értő szó- fejtok szememre vethetik, hogy a melioráció, a szó mezőgazdaságban használt értelme szerint javítást jelent, tudjuk azonban, hogy ennek ürügyén mennyi melléfogás látott napvilágot. Az akkori világot akarták megjavítani a ma is létező határok meghú- zói, de csak ideig-óráig funkcionált ez a rendszer a létrehozók elképzelései szerint. A mai Közép-Kelet-Európa határai kevés helyen találkoznak az elválasztott országok helyeslésével. A kétpólusú világ összeomlása törvényszerűen hozta magával a meggyengült oldal kisebb országai határ- és nemzetiségi vitáinak fellángolását. Csak a szovjet hegemónia tudta a második nyilvánosságba szorítani a mindig is parázsló problémát. A diktatúrák kimúltával valamennyi kis és nagy gond egykettőre létező és szorító kérdéssé vált. Magyarországnak különösen, hiszen határai mentén az egyedüli Ausztriát leszámítva mindenütt napirenden van mind a határ, mind a nemzetiségek ügye. Megfelelő földrajzi távolságról nézve ezzel egyenrangúvá válnak a környező országok, sőt az egész térség hasonló vitái is. A politika és a diplomácia kínosan kerüli a még békében élő országokban a kényes kérdéseket. Akadnak azonban kikerülhetetlen állásfoglalási kényszerek. A magyar—román alapszerződésben például a hazai nagypolitika nem hajlandó becsukni a kiskaput. Csak a határok erőszakmentes megváltoztatását hajlandó belevenni, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy nem zárkóznánk el a Trianonban meghúzott vonalak újratárgyalásától. A Délvidékkel kapcsolatban a miniszterelnök már a nagy Jugoszlávia felbomlásakor kijelentette, hogy ezzel megszűnt létezni az a jogalany, akire a békeszerződés vonatkozik. Északi szomszédunk mostanában óhajt megválni ugyanettől a státustól... Kárpátalja pedig annak idején Csehszlovákiához került, a második világháború után Szovjetunióhoz — szóval duplán is problémás. Hajektől, a nemrég elhunyt filozófus-közgazdász-törté- nésztől olvastam valahol, hogy a XIX—XX. században Európának a legnagyobb károkat a nemzeti mozgalmak, és a közösségi típusú gazdasági modellek okozták. A több mint kilenc évtizedet megélt tudós már csak életkora folytán is megfelelő távlattal rendelkezett ahhoz, hogy erre a megállapításra jusson. Az idő őt igazolta, és igazolja napjainkban is. Ugyancsak ő állapítja meg, hogy a francia forradalom. idején a franciául beszélők kevesebben voltak az országban, mint a nem francia anyanyelvűek. Micsoda olvasztótégely. Előképe a népek kohójának, Amerikának. Európa felfalja önmagát, ha a nemzeti és nemzetiségi konfliktusokat valaki, vagy valami nem szünteti meg. Ma, az újszülött demokráciában egy pártnak a nemzeti érzelmek ellen politizálni öngyilkosság. Érzelmi alapon politizálni hozzá nem értés. Akkor hát hogyan? Mindenképpen figyelemre méltó az a higgadtság, amivel a magyar kormányzat egyensúlyoz az érzelmi túlfűtöttség, és a józan előrelátás között. A magyarok világkongresszusával jó sok feszítő gőzt engedett ki a kazánból, és a szomszédok is csak tes- sék-lássák tiltakoztak. Ez is valami, ám nyomasztó, hogy sem az itthoni, sem a külhoni politikai műhelyekben nem körvonalazódnak az átfogó megoldás alapelvei. A befelé forult Egyesült Államok úgy tűnik, még mindig nem ébredt rá világpolitikai felelősségére. Jugoszláviával kapcsolatban például már-már hibaszámba menő késésbe keveredett, olyan sokáig tartotta magát az „egység” támogatásához. Á nagyhatalommá előlépett Németország nem képvisel akkora erőt, mint amennyit gondol magáról. Akkor hát ki álljon az élére a rendezésnek? Az ENSZ? Kuvait esetében — igaz, világjóváhagyással, — de az USA eszköze volt. A zászlaját használni, és törvényesíteni egy globális érdekű beavatkozást... így is, úgy is ez lesz a vége. Ez lesz a vége? Ä háború a politikai játszma fegyverekkel való folytatása. A politika, mint az érdekérvényesítés eszköze maga is rengeteget fejlődött századunkban, így elvárható tőle, hogy egy ilyen bonyolult feladatot megoldjon. A kardokat legfeljebb csörtessék, de ne vonják elő hüvelyükből. A nemzetiségi konfliktusok olyan mélyen gyökereznek környékünkön, hogy a hagyományos érvrendszerrel, és politikai eszközökkel megoldhatatlannak tűnnek. Akár Boszniában, akár Erdélyben kantonizálást sürgetni arra vall, hogy a sürgető nem ismeri kellőképpen a dolgok ottani természetét. Szociológiai alaptétel, hogy az előítélet, ellentétben a közvéleménnyel, merev, és rövid távon — megmagyarázhatatlanul bár — de nem megváltoztatható. A „szüntessük meg az előítéleteket” ismerős jelszó abból a korból, amikor a szociológiának alig volt becsülete. Svájcban a német, olasz és francia népességnek volt ideje megszokni egymást, és ami még ennél is fontosabb, elegendő elosztható javakkal rendelkeznek, ok sincs a marakodásra. Nem lehet megkerülni egy kínálkozó megoldási lehetőséget — természetesen csak a gondolatkísérlet szintjén. A tiszta népességű területeknek semmi oka idegen népességhez tartozni. Kizárólag problémának léteznek egymás számára. Bosznia Szerbia felé eső egyharmada színszerb, az ellenkező oldal horvát... Itt ugrott be nekem a melioráció. A dombnak vezetett árok. Ha Európa válsággal sújtott közepén és keleti részén egy megfelelően összehangolt politikai rendezés az anyaországhoz csatolná az adott helyen többségben élő nemzetiségeket, máris akkora terület nyugodna meg, hogy a fennmaradó vegyes népességű részeken népszavazást lehetne tartani a hovatartozás eldöntése végett. Nem nehéz belátni, hogy anakronizmus ma már egy ország erejét területének és népességének nagyságával párhuzamba állítani. A meglévő fegyveres konfliktusok ennek szellemében folynak, a hadban állók pedig ilyen középkori felfogás rabjai. Józanul végiggondolva a kérdést, nemigen látszik jobb megoldás. Akadnak persze nálunk is erők, akik e sorok olvastán felhördülnek: és Pozsony, Kassa, Munkács, Kolozsvár? Szeretném hinni, hogy a magyar nagypolitika nem áll ezen erők befolyása alatt. „Kárpát Szent Bércéből” pedig csak a magyarlakta, és a magyarokhoz húzó nemzetek által benépe- sített területekről tárgyalna, ha arra sor kerülne. HHÉHMHgr agyarország saM ját erejéből és a történelmi csil- - lagáílások sajátos egybeeséséből kishatalommá válik a térségben. És mint ahogy a falvak határában a természet lassacskán viszzafoglalja az át nem gondolt melioráció „eredményeit", nincs kizárva, hogy a „meliorált” európai térképen is új vonalak tűnnek fel. Nem árt, ha keresi a jó tárgyalási pozíciókat. Nem arra, hogy idegen, máshová vágyó népcsoportokat szerezzen, hanem arra, hogy más ne tudja megakadályozni a dolgok visszatérését természetes medrükbe. Helyben a Balaton 3jXclet-Maguarország hétvégi me Hetije ív J \ l
