Kelet-Magyarország, 1992. augusztus (52. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-15 / 193. szám
1992. augusztus 15. A kitartó kertész Galambos Béla munkakönyvében tán öt bejegyzés is van különféle munkahelyekről. Ezen végső soron nem is kellene csodálkozni egy ötvennégy éves férfi esetében. Csakhogy a nem régen akadémiai doktorrá avatott Bubán Tamás tudományos főmunkatárs életében aközben váltogatták egymást a munkaadók, hogy harminchárom éve ugyanazon helyen dolgozik. Ahol frissen diplomázott kertészmérnökként 1960 októberében, kutatói pályáját kezdte: az Újfehértói Kutató Állomáson. — Pethő Ferenc volt az idő tájt, az akkori koncepció szerint éppen a Nyírségi Mező- gazdasági Kísérleti Intézet gyümölcsosztályakent, működő Újfehértói Kutató Állomás vezetője — emlékezik vissza a magasra nőtt, szikár, már őszülő szakállú, csöndes férfi a kezdet kezdetére — tőle kaptam meg mindazt a segítséget, ami ahhoz kellett, hogy az állomáson rám bízott fő feladataimmal, az alany-, és a fajta-összehasonlító kísérletek figyelemmel kísérésével párhuzamosan, mindjárt az elején lehetőségem legyen választott témám, az alma virág- rügyképződésének, differenciálódásának kutatására. E vizsgálódási terület egyrészt nem volt véletlen, hisz diplomamunkám egy másik gyümölcsfaj, a kajszi virágrügy- képződéséről készült, másrészt laboratóriumi munkát igényelt, amihez tárgyi feltételek szükségeltettek. Ekkor kezdtük el a labor kialakítását, hogy alkalmas legyen szövettani, majd növényélettani vizsgálatokra is. A biokémia területére „tévedt" kertész vonzalma a vegytan iránt, még a mai nagydoktor kisiskolás korából ered. Az emberek által köz- megbecsülésnek örvendő nyíregyházi műbútorasztalos fiának minden vágya volt, hogy vegyész legyen. Középiskolai jelentkezési lapján is pontosan amiatt írta 1952-ben a gimnázium után második helyre a városban akkoriban átadott Mezőgazdasági Technikumot, mert úgy gondolta, a szép új intézményben erős lesz a kémiaoktatás. Végül is, mivel akkoriban nem igazán jelentett előnyt a kisiparosszármazás, elsőre még ide sem vették fel. Csak nagy utánajárások árán sikerült édesanyjának elintéznie, hogy az akkoriban, — a „láncos kutyával” történt összetűzés miatt — meglehetősen veszélyesnek látszó szegedi mezőgazdasági technikuma helyett, végül a nyíregyháziban kezdhesse el a középiskolát. A SZERZŐ FELVÉTELE — Az itteni technikum olyan szenzációs iskola volt, hogy hamarosan eldöntöttem, kertész leszek. Ebben nagy része volt tanáraimnak, s elsősorban orsztályfőnökömnek, Horváth Józsefnek, aki gyümölcstermesztést tanított. Diákfejjel is érezni lehetett szakmaf felkészültségüket, korszerű szemléletüket. Emellett emberileg is olyan sokat kaptunk tőlük. Az osztályunk azóta is ötévenként találkozót tart. A technikumból már sima volt az út a Kertészeti Egyetemre, amelynek felvételi vizsgáján jó ajánlólevél volt az országos tanulmányi versenyen elért helyezésem is. Ott, harmadéves koromtól a Növénytani Tanszéken mint diákköröst tanítottak meg arra, hogyan kell laboratóriumban szépen dolgozni. Az újfehértói laboratóriumot a legjobb akarat mellett is csak fokozatosan volt módjában,az állomásnak fejleszteni. Am mint intézet, akkor legalább megtehette, hogy biztosítsa a kutatói munka technikai feltételeit. Az 1983 januárjában bekövetkezett barbár lépés után, aminek során vállalattá alakítottak bennünket, fokozatosan romlottak a feltételeink. Annak ellenére, hogy mint vállalatnak is élő, jó szakmai kapcsolataink voltak a különböző szektorba tartozó termelőkkel. A fiatal kutató még 61-ben egyetemi doktori címet szerez, majd folyamatosan nyelveket, előbb németet, majd angolt tanul. 71—72-ben tíz hónapot tölt nyugatnémet intézetekben, 77-ben kandidál, s három hónapra — azóta is kedvenc országába — Hollandiába utazik ösztöndíjjal. Körülbelül ez idő tájt kapcsolódik be mind nagyobb kedvvel az oktatásba is. Amíg volt kertészképzés, addig a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán adott rendszeresen órákat, majd ennek folytatásaként a Kertészeti Egyetem Kecskeméti Főiskolai Karán jó néhány éve mint címzetes főiskolai tanár ad elő. Jól érzi magát a katedrán Bubán Tamás, és bizakodik, hogy talán a most indult farmerképzésben a nyíregyházi főiskolán ismét számítanak majd oktatói munkájára. A tudományos pályán, az első két évtized főként elméleti jellegű munkái után, 10—12 éve kezdett olyan szabad földi kísérletekbe, aminek révén hasznosulhatott az addig felhalmozott elméleti ismeretanyag. Ezek egy része volt a nagy termésingadozások kiegyenlítésének megoldása, a másik terület pedig a fiatal ültetvények gyor sabb termőre fordítása volt. — A legutóbbi évek sok munkát jelentő kutatásai közül az egyik — magyarázza pipafüstbe burkolózva a gyümölcsfák biokémikusa — ma divatosnak is mondható, hisz a gyümölcs áruértékének javítását célozza. Másrészt az sem közömbös, hogy az általunk használt vegyszerek egy' részének a hatóanyaga az almafákban képződik. Mindez azt bizonyítja, hogy természetközeli anyagokról van szó. — Hogy most mi foglalkoztat? Az utóbbi három évben igen sokat próbálkoztam a mikroszaporításból származó almafák 2—3 évvel későbbi termőre fordulásának gyorsításával. Ezt megoldani azonban elég nehéz feladatnak látszik. A másik, hogy jelenleg a kutatóállomás helyzete egyszerűen katasztrofális. Átalakulás tanúi vagyunk, ahol nagyüzem már, farmer viszont még nincs. Emiatt aztán, amiben mi hasznosítható ismereteket tudnánk nyújtani, arra ma nincs vevő. Abban biztos vagyok, hogy lesz majd, csak addig kellene kibírni valahogy. Persze nemcsak nekem, hanem a többi kutatókollégámnak és azoknak a közvetlen munkatársaimnak is — Szilágyi Veronika, Székely József- né, Fejes Józsefné nevét ki ne felejtsem! — akiknek áldozatos munkája, segítsége nélkül nem lettem volna képes mindezt a munkát elvégezni, az „életművet” létrehozni. Már látható a mozikban NEON CITY Színes, szinkronizált amerikai film Rendezte: Monte Markham Szereplők: Michael Ironside, Vanity, Lyle Alzado VAGDALKOZNI? KINYILATKOZTATNI? Hamar Péter ÖLBE ÜLNI? DOROMBOLNI? — kérdezi könyve címében Végh Antal (1992. szerzői kiadás). A válasz természetesen a nem, de aki legalább két mondatot olvasott tőle korábban, az anélkül is tudja ezt, hogy kinyitná a könyvet. Az író nem a törleszkedő macskatermészetéről vált nevezetessé a közéletben. A cicametafora azonban érvényes, ha már a szerző ilyen szépen kitalálta: karmo- lások sorozata a kötet. Az áldozatok névsorától ezúttal tekintsünk el, és a filmjegyzet műfajához ragaszkodva most csak arra fordítsunk figyelmet, miként mélyülnek a karmok Csoóri Sándor bőre alá. Végh „igazságosztó” hevületében olyan kategóriarendszerbe sorolja a költőket, amit még egy Szerb Antal se mert volna megengedni magának. E minősítés szerint Csoórinak az ötödik vonalban jut hely. Erre a megállapításra úgy sikerült jutnia, hogy egyetlen éjszakán végigolvasta a teljes életművét. Mivel jómagam éjszaka általában aludni szoktam, nem vállaikozhatom az állítás igazolására vagy cáfolatára, pusztán arra szorítkozom, hogy az első argumentummal kapcsolatos fenntartásaimnak hangot adok. „KI KELL MONDANI, HOGY CSOÓRI KÖZEPES FORGATÓKÖNYVÍRÓ” — imigyen szóla az ítélet. Tekintsünk el attól a csúsztatástól, hogy az ötlépcsős rendszerbe a költőket sorolja be Végh Antal, nézzük inkább a tényeket, mivel a tények makacs dolgok, ahogy azt egy mostanában nem túlságosan közkedvelt filozófus hangoz- tatta. Mindenekelőtt érdemes egy elvi kérdést tisztáznunk. A forgatókönyv mint önálló irodalmi műfaj nem létezik. Ha Végh fel tud mutatni egyetlen poétikai szakmunkát, irodalomműfaji regisztert, amelyben a forgatókönyv önálló egységként szerepel, ünnepélyesen visz- sza fogom vonni a fenti állítást, de addig célszerűbb abban maradnunk, hogy még az irodalmi forgatókönyv sem egyéb, mint kiindulópont, támaszték a rendező számára, amely ezerszer változik a forgatás során, és a legkidolgozottabb változataiban is ritkán él önálló életet. Bergman néhány írása pusztán a szabályt erősítő kivétel. A GYAKORLATI KÉRDÉSEK FELÉ FORDÍTVA a figyelmet, fontos megemlítenünk, hogy abból a hét filmből, amit Csoóri íróként jegyez (nem árt felsorolnunk ezeket, mert hivatkozási alapot jelentenek a továbbiakban is: Tízezer nap, Feldobott kő, ítélet, Nincs idő, Hószakadás, Nyolcvan huszár, Tüske a köröm alatt), mindössze az utolsót írta egyedül, a többi esetében társszerzőkkel dolgozott. Nincs az a forgatókönyve a világnak, ahol az együttműködők feltüntetnék, melyik sor kitől származott, a koncepció kialakításában ki hány százalékig részes. így hát Csoóri, mint önálló forgatókönyvíró aligha megmérhető, minősíthető. A felsorolt alkotások azonban Végh szerint nemhogy a legjelentősebbek közül valók, hanem ahogy megjegyzi: ....a Csoóri-filmek csak a harmadik vonalban lelhetők fel." Gyanítom, hogy péládul a Tízezer nap kapcsán hiába említem az írónak a cannes-i zsűrit; a I’ Avant Scéne című francia folyóiratot, amely a magyar nyelven soha meg nem jelent forgatókönyvet közölte; a kritikusi rangsorokat itthon; a filmtörténeti szakmunkákat a világban, amelyek a magyar filmről szólván Kosa alkotását soha nem felejtik el megemlíteni. Amit ő harmadik vonalnak tart, az harmadik vonal. Hogy a Feldobott kő -nél értékesebb alkotás kevés készült széles e hazában, már egyenesen félve mondom. Nem az a fontos ugyanis, amit a szakemberek mondanak, hanem tessék csak figyelni: „Én is voltam Csoóri- film bemutatóján — mondja Végh —, ahol tolongott a nép, és szorongatták a szerzők kezét, amikor azonban már mentünk hazafelé, és vártunk a taxira, sokan mondták, hogy jó ez a film, de azért hol van ez a nagy filmektől! Hol születik tehát az érvényes értékítélet? Természetesen a taxiállomáson. NEHEZEN TUDOK MIT KEZDENI AZZAL, hogy Végh az „esztétika törvényeire” hivatkozik, és ezenközben így marasztal el: „Ezeknek a Csoóri-féle filmeknek nincs történetük.” Ilyen alapon aztán Antonioni, Bresson, Tar- kovszkij is kitakarítható a film- történetből. Még azt is megtudjuk Végh Antaltól, hogy a Csoóri-forga- tókönyvekből készült filmek- flfen ha akad is értékes mozzanat, az független tőle, mert az ügyes dramaturgiai fogások a rendezőt dicsérik. Természetesen, teszem hozzá, a kiváló rendezői fogások pedig nyilván a dramaturgot. Bár meglehetősen járatlan vagyok a természettudományokban. azt azonban tudom, hogy reménytelen a vadmacska háziasításával kísérletezni. A vadmacska előbb utóbb úgyis rájön tévedésére, ha egérnek nézi a pumát. Erdész Sándor Móricz Zsigmond halálának 50. évfordulója alkalmából most jelent meg az a néprajzi gyűjtemény, amelyik nyolc évtizedig kiadásra várt! A fiatal író alapos néprajzi kutatómunkáját, lelkesedését dicséri az, hogy e két kötetben csupán a balladák, dalok és versek fértek el; így a népmesék, legendák, mondák, adomák, gyermekjátékok és vőfélyversek megjelenésére továbbra is várnunk kell. Czine Mihály irodalomtörténész több művében is értekezik Móricz Zsigmond 1903— 1907 között végzett szatmári gyűjtőútjairól, e néprajzi anyag szépirodalmi felhasználásáról. Áz igazsághoz tartozik, hogy Móricz Zsigmond az 1910-es évek elején sem sietett gyűjteményének sajtó alá rendezésével, viszont az első világháború idején és után már nem kapott sürgető leveleket. Ez ideig is tudtuk, hogy szoros összefüggés van Móricz Zsigmond művei és a népköltészet között. Az író tagadhatatlanul, széles körű néprajzi ismeretekkel rendelkezett, s ez a tudás tükröződik a műveiben is. Most már az sem titok, hogy a tiszta forrás hol található, mivel e kiadványban a gyűjtés helyét és az adatközlő nevét is feltüntetik. Móricz Zsigmond a történelmi Szatmár vármegye területén összesen 46 faluban végzett gyűjtőmunkát. A gyűjtemény első kötetének „Balladák és balladás énekek” című fejezetében a magánélet balladái és a betyárballadák kaptak helyet. A „Lírai énekek, dalok és versek” című második fejezetben betyárdalok és -versek, pásztordalok, rabénekek, történetitársadalmi énekek, katonadalok, bordalok, tréfás és gúnyos dalok, majd — a második kötetben folytatva — párosítók, szerelmi dalok, keservek, panaszdalok sorakoznak. Terjedelemben és számszerűleg is hatalmas gyűjtemény ez, melyben összesen 1383 balladát és dalt találhatunk. A gyűjtemény eszmei, népművészeti értéke is igen jelentős. Hiszen ez a gyűjtés kilenc évtizeddel ezelőtt történt, egy ősi hagyományokat, szellemi kincseket őrző zárt világban. És most ez a gyűjtemény, ez a hagyaték mindannyiunk birtokába került. A „Szatmári gyűjtés” megjelenése után Móricz Zsigmondot nemcsak nagy íróként, hanem kiváló néprajzkutatóként is tisztelhetjük. Voigt Vilmos és Katona Imre szerkesztőknek köszönhető, hogy függelékként ismét napvilágot láthatott Móricz Zsigmond „Szatmár vármegye népe” című nevezetes tanulmánya, mely első ízben a Borovszky-féle „Szatmár vármegye” monográfiában jelent meg. E kötet végén is találunk tudományos igénnyel összeállított jegyzetanyagot, mely olvasóknak és kutatóknak egyaránt segítséget nyújt a két kötet tanulmányozásához. A gyűjteményt a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete jelentette meg. (Móricz Zsigmond: Szatmári gyűjtés 1—2. Magyar Népköltési Gyűjtemény XVII-XVIII. Budapest, 1991.) 10 P A 9(e[et Magyarország hétvégi mellékkte Móricz Zsigmond: Szatmári gyűjtés
